Kétségtelen, hogy a kaliforniai Rival Sons karrierje legnagyobb lehetőségét kapta meg a búcsúzó Black Sabbathtól, és jobb dolguk nem is lehetne a friss lemez megjelenésével egy időben, mint teltházas arénákban játszani a The End turnén. Mint azt a koncertbeszámolóban is írtam, az ilyesmi persze nem minden tekintetben kifizetődő, de még így is csak nyerhetnek vele, ez nem kérdéses – főleg, hogy Jay Buchananék zeneileg is tökéletesen passzolnak Iommiék elé. A Hollow Bones ráadásul megint jól sikerült, így aki a koncerttapasztalatok alapján esetleg veszi a fáradságot, hogy rájuk keressen, aligha fog csalódni, amennyiben pont ebbe a lemezbe fut bele tőlük.
A Rival Sons zenéjén sosem voltak nagy megfejtenivalók, és most sincsenek: a négyesfogat a rockzene hőskorszakába repíti vissza az embert, amikor olyan bandák szóltak megállás nélkül apáink szalagos magnóján, mint a Led Zeppelin, a Cream, a Free, a Jefferson Airplane, a Grand Funk Railroad meg persze a Rolling Stones, de gyakorlatilag a '60-as évek végének, '70-es évek elejének összes nagyságát felsorolhatnám a fenti vonalról. Nem kérdéses, hogy ebben a stílusban tényleg az összes lehetséges riffet eljátszották az elmúlt lassan ötven évben, amit lehetett, viszont mivel gyakorlatilag minden innen ered a rockban, többnyire jó érzése is támad az embernek, ha értő kezek tolmácsolásában hall ilyesmit, ehhez a vonalhoz többnyire mindenki tud kapcsolódni valamilyen szinten. Márpedig a Rival Sons tud dalokat írni, és más nem is számít.
A Hollow Bones ennek megfelelően ellenállhatatlannak is nyugodtan nevezhető, ha kedveled az ilyesmit. Scott Holidayék ezúttal sem találták fel a spanyolviaszt, viszont a legrosszabb indulattal sem lehet azt mondani rájuk, hogy önmagukat ismételgetnék: a kezdeti direktebb, nagyon egyértelműen zeppelines irány után fokozatosan mentek el egyre inkább a finomságok keresésének irányába, törekvéseik pedig mára maradéktalanul kiteljesedtek. Magyarán szólva változatosabb, sokszínűbb a mostani zenéjük, mint amikor felbukkantak, és noha ez a csapat alapvetően mindig is jó dalokat írt, valahogy mégis úgy érzem, hogy a legutóbbi Great Western Valkyrie albumon és ezen a mostanin találták rá igazán a számukra legkényelmesebb terepre. És ebbe tényleg minden belefér, a mélyebben karistoló gitárnak köszönhetően – hangozzon ez bármilyen ostobán – modern módon retrós, de akár azt is mondhatnám, stoneres beütésekkel is rendelkező témák (Hollow Bones Pt. 1 és Pt. 2) éppúgy, mint a nagy terű blues rock (Tied Up), a könnyed, belazult, autóvezetős pszichedelikus rock (Pretty Face), egy remekül elkapott Ike & Tina Turner-feldolgozás (Black Coffee), netán némi vonós színesítéssel is alázengetett, könnyfakasztó, mégsem giccses ballada (All That I Want).
A zenekar legfőbb ereje – nyilván a jó dalok mellett – szerintem maga Jay, aki végig istenként énekel a teljes albumon, de összességében semmibe sem tudok belekötni, ez egy kifejezetten jól sikerült lemez, van benne lélek, telepakolták ragadós melódiákkal, ízes hangszerelési apróságokkal. Emellett ráadásul csodaszépen is szól, és mindössze 37 perces, vagyis nem fullad unalomba sem. Nem mondom, hogy megkerülhetetlen, nem mondom, hogy tizenöt-húsz év múlva a Klasszikushockban találkozhatsz majd vele, de itt és most, ebben a fülledt, lusta nyárban a lehető legtökéletesebb soundtrack.
Hozzászólások