Lehet, hogy a korral jár, de néhány éve kimondottan szívesen hallgatom már nemcsak háttérben, filmekben/sorozatokban vagy épp házibulikon, de célirányosan is a különféle '60-as és '70-es évekbeli, nem kimondottan rockzenéket. Soul, funk, blues, Motown és/vagy mindezek ötvözete: jöhet bármelyik. Persze nyilván csak messziről ugatom ezeket a stílusokat, és soha nem szedek fel már olyan „műveltséget" ezekből, mint a rockból, de ezáltal is könnyebben értem meg az egyszeri heavy metal kedvelőt, aki nem rendelkezik „lexikális tudással" a témában. El kell indítani a playlistet, élvezni a zenét, ami tetszik, és kész. Miért is e bevezető? Hát mert nem tartom kizártnak, hogy a Blues Pills keze is benne volt a folyamatban, hiszen ők kimondottan afféle „hídzenekar": hogy a világ legnagyobb metálkiadójánál csinálnak olyan zenét, ami erősen a fenti stílusokban gyökerezik. Igaz, a (nagyrészt) svéd formáció ettől még nagyon is rockbanda a javából, és talán pont e mix miatt futottak fel annyira – nyilván a megelőlegezett bizalom sem volt véletlen irányukban.
Ahogy a cikk kapcsán visszakerestem az archívumunkban a velük kapcsolatos dolgokat, magam is meglepődtem, miszerint már több mint öt éve annak, hogy esélyeiket latolgattam első budapesti koncertjük kapcsán. Hát igen, végül is az, hogy 2020-ban is róluk értekezünk, az ott felvetett kérdések egy jelentős részét semmissé teszi, illetve megválaszolja: mára már elmondható, hogy a zenekar tényleg tartósan berendezkedett a színtéren. Igaz, az utóbbi években kicsit visszavettek a tempóból, és „csak" harmadik stúdióanyagukat hozták ki most, de jól is van ez így. A remek hangulatú, de hallhatóan teljesen kozmetikázatlan Lady In Gold – Live In Paris anyag is valószínűleg az „üsd a vasat, amíg meleg"-effektus terméke volt 2017-ben, pláne, hogy a csapat tényleg szarrá turnézta magát akkoriban. Maga Elin Larsson is úgy nyilatkozott, hogy feltöltődésre vágytak mindannyian, ez hallatszik is a Holy Moly!-n, de nem abban az értelemben, hogy végletekig kiérlelt, hanem inkább abban az értelemben, hogy a lendületén érezhető a kipihentség.
Míg a kettes lemezen kicsit kalandozósabb irányba indultak el, sok billentyűvel, finomsággal, relatíve kevés gitárral, ezúttal pörgősebbnek tűnik a zene, viszont ezzel együtt is változatos, izgalmas a végeredmény. Igaz ugyan, hogy Dorrian Sorriaux, a francia gitáros időközben kiszállt, viszont mivel az Elinnel együtt alapítónak számító basszer, az amcsi Zack Anderson váltott gitárra, és neki kerestek utódot, a meghatározó arcok a bandában maradtak, és velük a sound is. Ez már csak így megy a popszakmában, de pont a tengerentúli showbizből tudható, mennyire fontos a megbízható, kiváló sessionisták által biztosított stabil háttér – a legtöbb ismert zenekarnak egy, maximum két arca van, de a gépezet működtetéséhez minden éppen jelen lévő segítőtárs kell. Az arc itt persze mindenképpen Elin – azt persze nem tudom, hogy a kreatív folyamatokból pontosan mennyire veszi ki a részét, ír-e szöveget és benne van-e a mondjuk a merch-dolgokban, de egyénisége és hangja mindenképpen vastagon rányomja a bélyegét a Blues Pillsre. Nem kérdés, hogy generációjának egyik legtehetségesebbje, és már magam is kifejtettem, hogy miért látom így – nem mindegy viszont, hogy mire tudja használni ezt az istenadta hangot.
Szerencsére ezúttal is marha jó számokat hozott össze a csapat: már az előzetesek is nagyott szóltak, hiszen mind a Kiss My Past Goodbye, mind a nyitónótává avanzsált Proud Woman úgy ragad, mintha a székünkre tapasztott Donald-rágóba ültünk volna. A Low Roadot is megismerhettük előre, ez szinte punkosan húz – és mindhárom dal afféle '70-es évekbeli tévé-popshow látványvilágú klipet kapott, ami még jobban megkedvelteti őket az erre fogékonyakkal, és erősíti a retrófaktort. Kedvencem talán a Rythm In The Blood, mert bár semmiben nem hasonlít hozzá, a „Killer on the loose" refrénről valahogy mindig a hasoncímű Thin Lizzy sláger jut eszembe – annyi közös persze van bennük, hogy mindkettő kemény és direkt. Olvastam olyat is, hogy a klipesített számok képanyaggal együtt még Austin Powers-betétdalnak is elmennének – van benne valami, bár Elin engem inkább emlékeztet egy standard Minden lében két kanál-mellékszereplőnőre (pláne, hogy épp a minap néztem a stockholmi epizódot), az pedig dalfüggő lehet, hogy naiva vagy épp intrikus.
Mindemellett szerencsére a teljes lemezanyag is kellően változatos 40 percben: végig elmegy rocknak, de benne van a '70-es évek teljes zenei kelléktára: pszichedelia; gospelkórus a Wish I'd Known-ban, és/vagy diszkrét billentyűk, ha kell; akusztikus díszítések itt-ott; meg persze húzás és blues ezerrel. És persze a legtöbbjük emlékezetes, magát hallgattatós – Elin nyilván a lelkét is kiénekli, hol suttogva, hol finoman, hol agresszíven, vagy mindez egyszerre (Bye By Birdy). Valahogy nekem a hangzás ezúttal kicsit furi, én teltebb, kevésbé puffogó dobokat preferáltam volna, de ez is jó ürügy arra, hogy legközelebb Kevin Shirley-t szerezze meg a kiadó, mert érzésem szerint ezt még nem akarták vagy nem merték meglépni. Ha valami, akkor napjaink legnagyobb retrósound-mesterének együttműködése a Blues Pillsszel biztosan nagyot ütne. Feltéve, hogy nem flörtölnek majd pár év múlva a diszkó fénykorával is, mert akkor a The Night Flight Orchestra producereit kell segítségül hívni.
