Shock!

Végre újra FEZEN! Nagyjából így indultunk neki, hogy két év kihagyás után együtt ünnepeljük kedvenc fesztiválunkkal 25. születésnapját. Merthogy a Fehérvári Zenei Napok 1997-ben, azaz éppen negyedszázada indult útjára, a Shockmagazin pedig 2007 óta számol be rendszeresen róla. Természetesen a jubileumi ünneplésről sem akartunk lemaradni.

Szerda

Nyilván senkinek sem kell ecsetelnem, mennyire megtépázta az egész zeneipart az elmúlt két-három év, és ebből természetesen a fesztiválok sem maradtak ki: a FEZEN területe is összement, kevesebb lett a színpad és így a fellépő is, illetve az infrastruktúra területén is volt némi visszaesés, de ettől ez még mindig megmaradt annak családias, színes fesztiválnak, aminek anno megszerettük. Olyannak, ahol az esetek többségében nem kell hatalmas tömegben nyomorogni, megfizethető a sör, és a hazai élcsapatok mellett nemzetközi produkciókat is elcsíphet az ember.

Utóbbiak közül az első a The Iron Maidens névre hallgató csajbanda volt, akik természetesen Maiden-feldolgozásokban utaznak, és akiket néhány éve az azóta sajnos jobb létre szenderült Dürer Kertben már csekkolhattak a magyar rajongók. Azon a bulin én is ott voltam, és mivel kifejezetten tetszettek, úgy gondoltam, fesztiválnyitánynak is tökéletesek lesznek. Ehhez képest fél hétkor, döglesztő melegben és tűző napsütésben nem igazán működött a műsoruk, amiben döntő szerepe volt annak, hogy az előadás nagyjából feléig botrányosan rosszul is szóltak. Ideális ugyan később sem lett a sound, de valamelyest javult a helyzet, és innentől felpörgött végre az addig kissé lagymatagnak ható produkció is. Hasonló csapatoknál mindig felvetődik a kérdés: mi a jobb, ha a megszokott gigaslágereket dobják be, vagy ha olyan csemegékkel szórakoztatják a közönséget, amit az anyabanda manapság már sosem vesz elő élőben? A The Iron Maidens az arany középutat választotta, hiszen műsorukban helyet kaptak a Maiden által évtizedek óta stabilan programon tartott alapvetések (The Trooper, Aces High, The Number of the Beast, hogy csak párat említsek), volt viszont Losfer Words és Stranger In A Strange Land is, amiket élőben manapság tuti nem foguk Dickinsonéktól hallani. A hangzásbeli hiányosságok, a korai kezdés, és a néhol kicsit megmosolyogtató showelemek ellenére összességében kellemes fesztiválindítás volt a programjuk, de azért a The Maidens még mindig egy klubban működik igazán.

Bár a FEZEN mindig is erős volt metálvonalon, az idei line-up egyes fellépői kifejezetten sokkolóak lehettek a látogatok azon köre számára, akik a számos popelőadó valamelyike miatt érkeztek. Mert lássuk be, hogy a Dream Theater, Alice Cooper vagy akár a Children Of Bodom is sokkal érthetőbb vagy befogadhatóbb egy külsős fül számára, mint a Meshuggah monoton, disszonáns zúzdája – vagy egy nappal később King Diamond falzett sikoltozása volt. Tomas Haake kompániájának zenéjével magam is úgy vagyok, hogy lemezen hamar elkezd fárasztani, élőben viszont valami olyan ellenállhatatlan örvényt kever maga körül ez a hihetetlenül barátságtalan gépezet, ami óhatatlanul is magába szippant, én meg csak bámulok, hogy ez már megint milyen iszonyatosan zseniális. A katartikus pillanatokra ezúttal várni sem kellett, hiszen ahogy beindult a Broken Cog, attól tátva maradt a szám: a sötétségbe borult színpad elején mozdulatlanul állva játszó tagoknak csak a sziluettje látszott a háttérben a dal széttört ütemeire felvillanó vörös fényekben, mindez pedig olyan vizuális élményt adott, ami azonnal heves lúdbőrzést okozhatott az arra fogékonyaknak. Ráadásul harmadikként érkezett egyik személyes kedvencem, a Rational Gaze is, innentől pedig tényleg végérvényesen magába szippantott a Meshuggah ridegen monoton, mégis élő, lélegző gépezete. A rendelkezésre álló másfél órát csontra kitöltötték, a csak rájuk jellemző precizitással elővezetve a dalokat, közben pedig csodálhattuk Tomas Haake, Fredrik Thordendal és a többiek emberfeletti játékát, meg persze Jens Kidman védjegyzett, felfelé headbangelését. Hibátlan és kíméletlen gyomros volt ez. (K.G.)

Maidens után (a sápasztó Eddie-náék is Kiss kolléga „poénja", még ha a jövőben esetleg tagadná is majd) némi abrakot szerettem volna magamhoz venni az este hátralévő részére energiát gyűjtendő és mivel a Fehérvár Nagyszínpad a gasztrómezőre néz, a Leander Kills így halló- és némileg látótávolságba került, pedig amúgy nem terveztem megnézni őket. Nem azért, mert bármi bajom van velük, hiszen írtam is már róluk, de az akkori gondolatokhoz nem tudok sokat hozzátenni: a zene teljesen rendben van, a többiről meg nem érdemes vitázni, ízlés kérdése. Számomra ez továbbra is „néplélek-metál", főleg, hogy ez alkalommal egymás után csendült fel három, ebbe a definícióba tökéletesen passzoló feldolgozás, a Hull az elsárgult levél (Máté Péter), a Kicsiny falum (ez gyerekkoromban a vajdasági mulatós rockikon 3+2 előadásában vált slágerré) és a viszonylag friss, István, a király-féle Szállj fel szabad madár. Utóbbi amúgy jól illik a korábbi Leander cover nóták közé, de mivel ez már a sokadik, annyira már nem üt nagyot, és tényleg, ez a három így egymás után kissé tényleg túlzás volt már, fesztiválműsor-dramaturgia ide vagy oda.

Az este hátralevő részét már a FEZEN-klub kerthelyiségében szándékoztam tölteni, ahol Karácsony János (azaz James) tolt le egy totál lelazult és baromi jó hangulatú, jó értelemben vett haknit LGT-slágerekkel, oly módon, hogy ő énekelte és gitározta végig egy helyi zongorista, Bérces Viktor kíséretével. Amikor megérkeztem, már ment a koncert és pont egy lassú szám szólt, ez némi csalódással töltött el, mert „rendes", teljes zenekaros bulira számítottam. De aztán ahogy felpörgött a dolog a tempósabb és közismertebb dalokkal, magával ragadott a hangulat, és tökéletes nyáresti felhőtlen szórakozás kerekedett ki a dologból. Jó felvezetés volt A Nyughatatlanhoz, amely formációt ugyanitt láttam legutóbb (ahogy visszakerestem, éppen négy éve) és akik meglepetésemre mintha megszaporodtak volna tagságban – immár két hölgy „alakítja" Reese Witherspoont, és rockdobos kolléga is van velük, aki nem hakapeszi, hanem odateszi. Egyszóval szépen kinőtte magát ez a produkció is, nem mellesleg pedig amerikai fesztiválmeghívásuk is van, remélem, a vonatkozó konferanszban említett vízumokat azóta megkapták.

Mivel igen korán keltem aznap és kábé dél óta már Fehérváron tartózkodtam, az első estébe már csak annyi fért bele éjjel fél kettő körül, hogy a csarnokban még megvártam a Subscribe Rage Against The Machine tribute-jánek végét, ami természetesen kellően odavert. Azt mondjuk nem pontosan értettem, hogy ha ők így egy tag híján itt vannak, akkor miért is mondták le a másnapi rendes koncertjüket betegség miatt (Alvinék ugrottak be helyettük), hiszen tudomásom szerint ez a zenekar maga a Subscribe mínusz egy fő, de nyilván nem látok bele. Érdekes tendenciának ígérkezik viszont a jövőben, hogy a szervezők-bandák hogyan oldják majd meg az ilyen last minute covid-visszalépéseket – lehet, hogy a fesztiválok is átállnak a kettős-hármas „szereposztásra", mint ahogy a színházi világban megy? The show must go on ugyebár, de vajon mindig mindenáron? Sok polémiának ad majd táptalajt ez a jelenség. (P.V.)

Csütörtök

Nem igazán értem, mi oka lehetett annak, hogy a szervezők a Death Angelt a nap szinte nyitányaként (az összes helyszínt beleértve csakis egy zenekar, a Fatal Error kezdett náluk korábban) betették 18:00-ra. Amit a szerdai Maidensről írtam, esetükben hatványozottan igaz volt: egész egyszerűen bűn a színtér egyik legjobb koncertbandáját olyan helyzetbe hozni, hogy 35 fokban kelljen fellépniük, egy olyan színpadon, aminek közönségét totál elvakítja a lemenni készülő nap. Ők legalább nem szóltak rosszul (csak halkan), de azért így is viszonylag nehezen indult be a gépezet, közönséget és zenekart tekintve egyaránt. Pedig egy olyan old-school nyitány, hogy The Ultra-Violence/Mistress Of Pain, Voracious Souls és Seemingly Endless Time, simán felér egy bombatámadással, a döglesztő hőség miatt viszont a színpadon és előtte is inkább csak takarékon lobogott a láng. Később azért, ahogy a nap végre lebukott a színpad mögé, feléledt a közönség is, és ez a zenekart is szemmel láthatóan felpörgette, így a buli második fele már sokkal jobban sütött. Ekkor már az újjáalakulás utáni cuccok voltak a középpontban (The Dream Calls For Blood, Son Of The Morning, Caster Of Shame stb.), de a végére kaptunk azért egy népünnepéllyé váló Thrasherst és a kettes lemezt egyedüliként megidéző Boredot is, a programot pedig szokás szerint a hipnotikusan lüktető Thrown To The Wolves zárta. (K.G.)

Csütörtök volt „A Metál Nap". Ez nem is kérdés, hiszen Death Angel után mentünk a FEZEN csarnokba Remorse-ra, majd vissza a Nagyszínpadhoz Mercyful Fate-re és utána még aki bírta, visszasprintelhetett Lazarusra és éjjel 3-ig még metallicázhatott egyet a Scary Guys jóvoltából. Na, ez így azért sok volt a jóból, de Oláh Zsoltiék nagyon jól kapcsolódtak a filippínókhoz, ez őket is inspirálta, hiszen frankón legyalulták a szokásost és tették mindezt Slayercsabi segítségével, aki Kálmus kiválása óta állandó vendég a doboknál (és ahogy el is hangzott, illetve szemtanúi lehettünk, annyira veri őket, hogy néha szét is esik a cucc). Mivel utána még bőven volt idő átérni Fate-re, kíváncsi lettem a SOAD Akusztik formációra, melyet két fiatal leányzó, Anett és Livi kezdtek el pár éve, de mivel egyikük egyáltalán nem énekel és a System Of A Downhoz két hang kell, mostanában feat. Radó Éden nyomják, aki amúgy a progos, fiatal Tiansen zenekar énekesnője is. Ő nemcsak az énektémákhoz, hanem a hangszereléshez is rengeteget hozzátesz a billentyűivel, emiatt nagyon is jól működik a dolog. Ráadásul, mivel maga is frontlány, teljesen egyenrangú harmadik taggá válik, nem sessionista. Kíváncsi lennék, hány System tribute banda van a világon, amely hasonló felfogásban dolgozik, könnyen lehet, hogy nem sok vagy, talán egy se. De ha netán külföldön másnak is eszébe jutott volna ez a koncepció (amire azért látok esélyt egy milliós rajongótáború, híres zenekarnál), az sem kisebbíti leányaink érdemeit, mert marha nagy bulit csináltak a kerthelységben. És bár itt nyilván nagyrészt rockerközönség volt, ilyen formában akár még olyanok is ráérezhetnek a System dalainak zsenialitására, akik nincsenek oda a metálért.

Mi viszont nagyon is odavagyunk, nem volt tehát kérdés, hogy az idei FEZEN, sőt, az egész európai fesztiválszezon csúcspontja – tekintve hogy szinte minden fontos eseményen ott voltak – a Mercyful Fate volt. Ezeken a hasábokon nem kell külön ecsetelni, mekkora szenzáció volt pár éve a zenekar újraaktiválása, pláne, hogy King mester komoly – fizikai, tehát színpadi tevékenységet tekintve is kockázatos – egészségügyi gondokkal is küzdött. Ha valakinek mégis el kell magyarázni a zenekar mibenlétét, pár kattintásra remek Klasszikushock-cikkeket talál úgy a Fate, mint a King Diamond katalógusára vonatkozóan, szóval ezt a részét hagyjuk is. És persze igyekszem nem megismételni sem Kiss kolléga gdański, sem Szilvás kolléga graspopos beszámolóját, bár az ő elmondásuk (meg persze a setlist.fm-é) szerint is takkra ugyanaz volt a show. Sőt, egy barátunk még Barcelonában is látta a bandát egy feszten, ahol szintén. Na de hát ez már csak így megy, semelyik nagy zenekar nem variál ilyenkor vagy csak minimálisat. Úgyhogy lehetett pampogni, hogy nem tolják az anno szép klipes karriert befutott The Uninvited Guestet vagy pláne semmit az egyik legjobb lemezükről, a 9-ról, de ezen a szinten ez nyilván nem kívánságműsor. Főleg, hogy a már jólismert, félkésznek marketingelt titulált, kábé negyedórás új dalnak is kellett a műsoridő, és hát az első két lemez klasszikusai sem éppen háromperces poppunk-szösszenetek. Így is megvolt a szűk másfél óra, ami figyelembe véve King korát és a fizikai igénybevételt, amivel a koncertek járnak, teljesen reális – persze lehetett volna dobszólóval meg gitárnyünnyöséggel húzni az időt 100 percre, de minek.

Amit ebben a szezonban a fesztivállátogatók kaptak, így is egy tökéletes Mercyful Fate-élmény. A díszlet lenyűgöző, King jelmezei is impozánsak, a megszólalás baromi jó volt (ez mondjuk helyszínenként változhat, Barcelonában állítólag szarul szóltak, de a FEZEN-en mindent sikerült jól belőni), a dalok meg – még ha csak az első két lemezről szóltak is – nyilván 2022-es verzióban és felállással is zseniálisak. Apropó, felállás: spóroljuk meg itt is a kötelező köröket, ennél jobb Fate-et még akkor se lehetett volna összehozni, ha Timi G. Hansen sajnálatos halála és Michael Denner besértődése nem következik be. A basszert nyilván muszáj volt pótolni, hiszen betegsége miatt nem tudott csatlakozni már évekkel ezelőtt sem és Joey Vera nemcsak zenészként, de színpadi figuraként is baromi jól passzol ide; Mike Wead pedig simán egy liga elődjével és a most is fate-es Hank Shermann-nel, már csak a Memento Mori zenekar munkássága miatt is, ami előbb-utóbb valamilyen formában szintén a Klasszikushockban kell, hogy kikössön. De akinek ez gond, az ne feledje el a régi dobost, Kim Ruzzt sem visszasírni, Bjarne T. Holm ekézése kíséretében.

Ezt követően már italozós-bulizósba fordult az este, illetve társaságunk több részre is szakadt, de a fentebb említett koncertre már csak „civil" barátaink mentek, így sajnos shockilag a második nap is véget ért. (P.V.)

Pénteken nem sokkal öt után már a fesztiválterületen csapattuk (persze az sem volt elég korán, mert a Billt helyettesítő Kalapács már fél 5-kor kezdett), az Ignite új énekesére kimondottan kíváncsi voltam például élőben. Sajnos bár Eli Santana egész jó az új lemezen és rokonszenves srác színpadon, karizmában a fasorban sincs Zolihoz képest, emiatt pedig messze nem olyan ütős koncertbanda már az Ignite. Persze ez még fejlődhet, változhat, és nem tagadom hogy a kinti 35 fok mellett a sátor hőmérséklete sem pörgette fel a lelkesedésemet. Ezzel együtt persze élvezetes volt a koncert azon része, amit elcsíptünk, és a keménymagot sem különösebben izgatta a sátorszauna. És én bizony eltoltam volna a helyükben ha a Falut nem is, az A Place Called Home-ot a magyaroknak, akár full angolul, értékelte volna a nép. Elvégre ez utóbbi nem Zoli személyes szövege, hanem egy magyar vonatkozású feldolgozás.

Egyébiránt a pénteket – a csütörtök után szabadon – Lakossági Rock Napnak neveztem el, hiszen a Honeybeast / Lord / Demjén / Ossian / Epica tengelyre mást nem lehet mondani, de természetesen nincs ezzel semmi baj, illetve az első kettőt elég rég láttam már, Rózsit kábé tíz éve, és az elmúlt öt évben a Lordot is csak fesztiválon, belenézés-jelleggel. Ezúttal is estebédhez szólt a nótájuk és az utóbbi pár tagcsere ellenére (a Gidó helyére került Márk helyére az amúgy Billnél is játszott Horváth Zsoltika került, a doboknál pedig ma már a metálszíntér közismert-közkedvelt Világi Zolikája veri a tamtamot) tokkal-vonóval ugyanazt hozták, mint azelőtt bármikor, de hát ebben semmi meglepő nincs, hiszen az egyik legtöbbet koncertező magyar klasszikus bandának számítanak. Megbízható intézmény. (P.V.)

Sajnálatos módon az idei fesztivált sem kerülte el a koncertlemondások átka, melyek közül számomra Bill Kapitány visszalépése, illetve a Cro-Mags betegség miatti elmaradása volt különösen fájó (a nagyközönségnek meg vélhetően a Halott Pénz elmaradása), így a péntek délutánt inkább a helyi strandon töltöttük, és csak estefelé mentünk ki a fesztiválra, ahol a Cadaveres a FEZEN Klubban sokadszorra cáfolta azon közvélekedést, mely szerint a magyar zenekarok nem tudnak a színpadon mozogni. Körmiék ezúttal is olyan vehemenciával és lendülettel csavarták le osztálytalálkozó jellegű programjukat, amire itthon csak kevesen képesek, a műsort záró Soul Of A New Breed pedig simán csak katartikus volt.

A Cadaveres zúzdája után pihenésképpen, és teljesen véletlenül hallgattam bele Zselenszky műsorába a fesztivál legkisebb színpadán, a FEZEN Klub kerthelyiségét jelentő Cabrióban, aztán szépen ott is ragadtam. Az egy szál akusztikus gitárral nyomuló, totál lelazult faszi valahogy nagyon ismerősnek tűnt, aztán kiderült, hogy jó két évtizede sokszor láttam különféle zenei műsorokban, mint az Eleven Hold nevű grunge/alter csapat frontemberét. Bár anno egyáltalán nem jött be, amit csináltak, most kifejezetten jól estek ezek az egy gitárral is remekül megszólaló, nyugis dalok, meg Török-Zselenszky Tamás néha kissé kaotikus, de minden esetben nyitott és pozitív szövegelése: több ilyen figura kellene, jobb hely lenne tőlük a világ.

Rudán Joe fellépése fél órával később már totál teltházzal indult ugyanitt, én pedig néhány szám után megelégeltem a nyomorgást, és átmentem, hogy a Fehérvár nagyszínpadon megnézzem az este főattrakcióját, az Epicát. Simone Simons egy tündér, a hangját is imádom, a zenekara mégsem talált utat hozzám soha. Számtalanszor láttam már őket élőben, és annak ellenére, hogy nem tudom megmondani, mi az oka, sosem kötöttek le. A helyzet pedig most is ugyanez volt: tökéletes sound, tökéletes látvány, tökéletes produkció, és mégsem működött. Pedig a csapat mindent bedobott, hiszen a bombasztikus dalokat látványos piróval is megtámogatták, és Simone fehér ruhája is remekül mutatott a feketébe öltözött srácok között, de most sem győztek meg. Szóval ez esetben biztos, hogy a hiba az én gépezetemben van. (K.G.)

Bár Demjén Ferenc munkásságának jelentős része, különösen a V' Moto-Rock alap, számomra elég ellentmondásos volt ez a viszontlátás. Először is, nincs azzal gond, ha valakiről közismert, hogy hova húz, ez senkinek a munkásságát nem minősíti visszamenőleg se pro, se kontra, de ennek explicit megjelenítése a színpadi háttérvetítésen legalábbis nem szerencsés. Egy előadó fogalmazzon árnyaltan, elegánsan, erre vannak a dalszövegek, a közönség sem hülye, nem kell semmit a szájába rágni (igen, Roger Watersről is ugyanezt gondolom). Pláne nem szerencsés mindez, ha amúgy a háttérvetítés bizonyos részei, például egy, a Gyertyák dalhoz kapcsolódó megemlékezés kimondottan ízléses, hatásos vagy pörgősebb, vidámabb dal esetében (Fekszem az ágyon) vicces is tud lenni. 76 évesen Rózsinak egyszerűen nincs szüksége arra, amire Ferónak sincs.

Azonban még ennél is problémásabbnak tartottam a koncert dramaturgiáját: lassú számmal indítani egy nyáresti bulit, majd harmadik dalnak is balladát beszerkeszteni, pláne úgy, hogy Judas Priest módjára motoros dizájnú a mikrofonállvány, tényleg alaphiba, ennyire nyugdíjasnak azért csak nem kéne nézni a publikumot. Ráadásul még a kontraszt is erős volt, mert amint beérkezett egy pörgősebb téma (a már említett Fekszem vagy a SzépnekGépnek születtem), máris kiderült, hogy lenne stenk az amúgy remekül játszó zenekarban. Érdekes volt látni, hogy manapság Rózsi is „coverdale-ezik", tehát van egy „póthang" a bandában: az egyik vokalista srác gyakorlatilag egy klón, aki konkrétan átvesz komplett sorokat, és ha az ember nem figyel, fel sem tűnik, hogy a főszereplő épp megpihent egy pillanatra. Demjén saját hangja korához képest amúgy teljesen rendben van, és hogy pihentetni is lehessen, mindkét segéderő kap szólólehetőséget is. És persze a fullos koncert alatt (mert persze ottmarasztaltak a nagy klasszikusok, ezek tényleg baromi nagy nóták egytől egyig) minden elhangzik, aminek el kell, kiválóan is szól, de azért nekem ennél dinamikusabb koncertélmények kellenek, még ha jobb híján KGST-AOR-nak is nevezzük azt, amit a Demjén Band tol.

2022-re pedig azt is megértük, hogy az Ossian stílusában közelebb áll és jobban idomul a Lordhoz és Demjénhez, mint mondjuk a Pokolgéphez vagy a Kalapács zenekarhoz. Mert ugye lehetett tudni, hogy Endréék egy ideje már billentyűs segédlettel dolgoznak lemezen, de az idei turnén konkrétan velük is tart az ezen a téren kisegítő Ádám Attila, és gyakorlatilag végig fent is van a színpadon, ami a ′90-es évek egykori Ossian-rajongóinak, mint jómagam, full Wellington-feelinget ad. Nem tudom, Endre ma mit gondol erről a korszakról, de érdekes kérdés, hogy a nagy újrakiadás- és kordokumentum-lázban azok a lemezek miért nem még kerültek sorra, de simán lehet, hogy csak a jogokat nem sikerült még megszerezni. 40 alattiak kedvéért: egy az egyben ilyen volt anno, amikor Ossian-nótákat játszott Endre akkori zenekara a régi felállás feloszlása után. Aztán persze ott vannak a már eleve így hangszerelt újabb keletű dalok, ezekben viszont semmi wellingtonos nincs. Itt is ragadtam kábé az egyharmadától, egy idő után az se érdekelt, hogy Rudán Joe kezdését lekésem. Az igazság az, hogy baromi jó koncert volt, sőt, olyan irányból is kaptam olyan visszajelzést, hogy „meglepően jó", ahonnan egyáltalán nem számítottam rá, tehát nem a nosztalgia kapott el. Már csak azért sem, mert én összesen négy old school dalt hallottam, ezek közül kettő eleve a Keresztútról volt – és tulajdonképpen ez bőven elég is, a mai rajongói keménymag nem is igényel többet, így félig laikusként én sem. Arra azért kíváncsi leszek, hogy a Paksi-szólólemez mennyire lesz más, pláne, hogy az is Rubcsics Ricsivel készül.

És végül tényleg késtem Rudán Joe-ról, ez már nem először fordul elő, de nála pont az a jó, hogy bármikor be lehet kapcsolódni. Pár éve például pécsi hétvégénken véletlenül estünk be az Est Caféba, akkor is kábé fél órája ment már a műsor, és tartott még két óra múlva is. De hát elég régóta közismert, hogy 50 felett Joe tulajdonképpen jobb, mint valaha (bár én láttam még az első pokolgépes korszakában is, azért az überelhetetlen, főleg, hogy Vedd el lemezes buli volt, ami a kedvencem tőle), így hát teljesen mindegy, hogy mit játszik a munkásságából, szólódalt, Gépet, Mobilt, külföldi klasszikust, azt nagykanállal eszi a közönség és mindez már korábban is remekül működik a Cabrióban (is). Most már tényleg kacérkodom a gondolattal, hogy egyszer hazai nagypályán is meg kéne nézni, amikor a pécsi Kodály Központban tolja immár rendszeresnek mondható buliját (ha már az a produkció kevésbé mobilis). (P.V.)

Szombat

Road, Nightwish, Scooter, Necc Party egy napon; az eredmény pedig természetesen hatalmas tömeg. Kis túlzással szombaton többen voltak, mint az addigi három napon együttvéve, így amit írtam a beszámoló elején, hogy tudniillik a FEZEN esetében általában nem jellemző a kibírhatatlan mennyiségű ember, szombatra szépen semmivé foszlott. Már Halász Feriék koncertjén is rengetegen voltak, annak ellenére, hogy a Depresszió is viszonylag korán kezdett, de az emberáradat csak nem akart alábbhagyni később sem. Maga a Depi egyébként hozta a szokásos szintet: megbízható, rutinos koncertzenekarrá értek az évek alatt, akik lojális és masszív rajongótáborral rendelkeznek, így pedig természetesen ez a koncertjük is kiválóan működött. Akárcsak a Roadé, akikre mindez hatványozottan igaz: itteni bulijukat elnézve nem véletlen, hogy ott tartanak manapság, ahol. Egész egyszerűen hihetetlenül látványos, profi és okosan felépített volt ez a koncert, akárcsak az egész zenekar. A közönség meg természetesen a tenyerükből evett. (K.G.)

Részemről szombatról már csak két említésre érdemes fellépő maradt shockilag. A már este, de még világosban kezdő Diabolus In Musicát legutóbb éppen covid előtt, ugyanúgy Fehérváron, de a Cabriónál nem kevésbé zseniálisabb Petz Sörözőben láttam utoljára – hát, nem tegnap volt. Viszont ez az unplugged-irodalmiszalonos Ørdog-projekt még mindig ugyanolyan szórakoztató, mint akkor volt, sőt, mostanra sokkal jobban beleásták magukat ők is a színházi dolgokba, tekintve, hogy konkrét darabokban zenélnek/szerepelnek itt-ott, és szó van róla, hogy ezt mind Fehérváron, mind Budapesten is megmutassák – addig is, kaptunk némi ízelítőt ebből a mixből, mert az egyik velük dolgozó fiatal színésznő is csatlakozott hozzájuk a FEZEN-en, énekkel és prózával egyaránt. Amire itt kíváncsi lennék, hogy vannak-e a Diabolusnak rockot nem kedvelő, az anyabandát egyáltalán nem ismerő rajongói, de a színházas nyitás miatt ebben szinte biztos vagyok, és ez a kör bizonyára bővülni fog még.

A Takáts Tamás Blues Band időtlen idők óta mindig zseniális, sokat ehhez hozzátenni nem nagyon lehet, talán csak azt, hogy a korábban említett „ki hova húz"-játékban Tamásnál is tudható a lényeg, sőt, nem is rejti véka alá, de tőle valahogy jobban elfogad az ember bármit. Illetve nála pont leszarjuk, említésre sem érdemes, hiszen ő maga vicces is, hiteles is tudott maradni, és úgy nem veszi komolyan magát, hogy közben vérprofi. (P.V.)

Mire este tízkor színpadra lépett a Nightwish, a fesztiválra nyugodtan ki lehetett volna tenni a megtelt táblát. Tényleg irdatlan embertömeg várta Tuomasékat, ami egyértelmű cáfolata volt az ősrajongók által hangoztatott azon tézisnek, miszerint Tarja távoztával a csapatnak gyakorlatilag befellegzett. Az persze más kérdés, hogy tetszik-e valakinek az Anette Olzonnal vagy Floor Jansennel vett irány, az viszont tény, hogy a banda ma népszerűbb, mint Tarjával valaha is volt. Ennek következtében koncertjeik is a poszt-Tarja évekre építenek, a korai időkből pedig tényleg csak pár dal bukkan fel. A szett érthetően most is a Floorral készült két lemezre épült – ezek adták a program csaknem felét –, három dal érkezett az Imaginaerumról, és ugyan volt öt tarjás darab is, ezek közül azonban egyedül a balladisztikus Sleeping Sun képviselte a korai időket, a többi mind a Once-ról érkezett. 2022-re tehát eljutottunk oda, hogy a Nightwish programjába semmi nem kerül be az ősrajongók által etalonnak aposztrofált, könnyes szemmel emlegetett Wishmasterről, a közönség döntő többségének pedig ezzel semmi baja sincs. Nekik nem hiányzik sem a címadó, sem a The Kinslayer, sem a Come Cover Me, sem semmi más huszoniksz évvel ezelőttről. Ebből a koncertből is világosan látszott, hogy a mai Nightwish-tábor döntő többségének a zenekar az elmúlt tíz-tizenöt év egyre epikusabbá és folkosabbá – vagy ha kicsit gonoszkodni akarok, sziruposabbá és hatásvadászabbá – váló zenei világát jelenti. Tuomasék pedig pontosan tisztában vannak ezzel, és maximálisan ki is szolgálták közönségüket ezúttal is. Marco Hietala azért persze hiányzott, és nem is feltétlenül vokáljai, hanem markáns színpadi jelenléte miatt, nélküle élőben kicsit Floor Jansen és kísérőzenekara-érzésem volt, még akkor is, ha mindannyian tudjuk, a szálakat a zenekarban Tuomas Holopainen mozgatja.

Floor persze ellenállhatatlan úgy énekesként, mint rocker-domina nagyasszonyként, akiért egyaránt megőrültek a tinicsajok és a felnőtt férfiak is, közben pedig sorjáztak az utóbbi korszak bombasztikus, epikus tételei, vetítéssel, piróval, miegymással is megtámogatva. Számomra a két Floor-anyag közül továbbra is egyértelműen az Endless lemez dalai működnek jobban, sajnos azonban ezek közül összesen kettő került elő. Ezek egyike ráadásul a zárásként elővezetett monolit, a The Greatest Show On Earth volt, amit a magam részéről egy fesztiválon nem tartok túl jó ötletnek. Viszont még így is jobban bejött, mint a Human számomra kissé homogénebb tételei. A megjelentek többsége viszont kétségtelenül végigbulizta és -sikította a teljes 90 percet, így tulajdonképpen kijelenthető, hogy Tuomasék nem nyúltak mellé a program felépítésekor.

A Nightwish gépezete rendületlenül és látványosan menetel előre, pontosan azt adva a közönségnek, amit az vár és elvár tőlük, egyúttal bezsebelve a jól megérdemelt elismerést is. Tulajdonképpen ez egy abszolút win-win szituáció, csak közben azok érzik magukat kissé az út szélén hagyva, akik anno az induláskor szerették meg őket. (K.G.)

Fotó: PP Rock Photo (Death Angel, Mercyful Fate, Epica, Ossian) / FEZEN