Shock!

Többeknek nem tetszettek legutóbbi koncertbeszámolóim, tehát icikét-picikét félve fogtam neki az írásnak, ugyanakkor a sablonosságnak itt sem látom értelmét: berobbantak a színpadra, ujjai pókként futkároztak, a szart is kiverte a bőrökből – ezt mindenki tudja. Másrészt: mi a francot lehet írni egy tribute bandáról, még ha az a Nagy Ámerikából érkezett is? Ez talán még unalmasabb, mint egy sima koncertbeszámoló kliséi, a tribute témával kapcsolatos pro és/vagy kontra észosztástól meg az isten óvjon meg (akkor üssetek agyon, ha egy mondattal is beszállok ebbe a hervasztó adok-kapokba, ami az itthoni színtéren ezzel kapcsolatban megy).

Szorítkozzunk tehát a tényekre: nem terveztem ezen a bulin résztvenni, egyrészt mert manapság már csak szökőévente járok tribute bulikra, már csak azért is, mert jól tudom, hamarosan eredeti zenekarok híján nem lesz más lehetőség élőben hallani a nagy bandák zenéjét, tehát érdemes pihentetni a dolgot. A Maiden esetében ugyanakkor a tavaly elcsípett firenzei Legacy Of The Beast koncert olyan élménnyel szolgált még az elmúlt huszonnégy évben általam látott jó féltucatnyi magyar buli után/ellenére is, hogy vajmi feleslegesnek éreztem bármilyen Iron Maidennel kapcsolatos élőzenei esemény meglátogatásának fontolóra vételét. Mégis, a szerk. által ügyesen a koncert napjára időzített remek Phantom Blue-cikkünk meghozta a kedvemet a bulihoz – Linda MacDonald mégiscsak az egyik legizgalmasabb metal csajbandának legvégsőkig kitartó alapítótagja volt és a fenébe is: ha már szombat este bűnös városunkba sodorta a szél, hogy barátnőivel egy kis Maident játsszon nekünk, miért is ne költhetnénk el amúgy aktuális italainkat az ő társaságában?

És persze ez volt az a buli, amikor tényleg nem volt kíváncsi az ember az előbandára, hiszen eleve azért jött, hogy ismert dalokat halljon, ráadásul a Red's Coolt egyszer már valaki előtt kihagytam (meggyőződésem amúgy, hogy létezik egy Nagy Európai Előzenekar Ügynökség, aki folyton a saját bandáit nyomja be az ismert nevek elé), szóval sajnos ez most offos volt megint, majd talán legközelebb, úgyis lesznek jövőre is. Ha már tribute, érdemesebb lenne hasonló jellegű supportot elvinni turnéra, vagy az adott országban a helyiek közül válogatni, hiszen ilyen aztán tényleg mindenhol van, főleg manapság. Sebaj, amúgy is megcsúsztunk az érkezéssel, tehát kezdés előtt még épp sikerült szemrevételezni a meglepően szegényes merchpultot, illetve sajnálattal állapíthattuk meg, hogy a magyar nyelvű lemezét a másik teremben szintén aznap bemutató Asphalt Horsemen átfedésben játszik majd a csajokkal. Szerintem a sok hasonló korosztályú érdeklődő miatt ebben az esetben tényleg érdemes lett volna megpróbálni kicsit kavarni a kezdésekkel, hogy ne essen egybe a kettő, simán átment volna egy csomó ember, ha mondjuk a Maidens 9-kor, az Asphalt meg 11-kor kezd.

Mindegy, így alakult, és amikor aztán (ám legyen) berobbant a színpadra az ötfős csajbrigád, kezdetét vette a népünnepély és véget sem ért az utolsó pillanatig. Eleve meglepett kissé, hogy milyen sokan vannak (a Dürer nagyterme lényegében megtelt), persze mire is számítottam, Amerika és az Iron Maiden még mindig jó hívószavak itthon, és páran talán hozzám és kiváló barátomhoz hasonlóan a Phantom Blue-kapcsolat miatt is jöttek (Szabi még CD-borítót is hozott dedikáltatni Lindának – vajon még hányan tettek így itthon és más állomásokon?). Az persze kétségtelen, hogy a kezdeti, kissé fostos hangzás ellenére (később se lett igazán jó, de legalább élvezhetővé vált) első pillanattól fogva átjött az energia, tarolt a sokat emlegett girl power és a közönség a lányok tenyeréből evett. Ebben a még mindig macsó és szexista közegben, amit metálszíntérnek nevezünk, továbbra is üdítően kellemes dolog férfiakat megszégyenítő elánnal nyomuló lányokat látni a rockszínpadokon (pláne egy csupacsaj zenekart), akik ráadásul rokonszenvesek és nemcsak csinosak, de pozitív kisugárzásúak is egyben.

Talán csak Kristent (alias Bruce Chickinson – na jó, valljuk be, ez vicces név, az igazi Bruce véleménye sem lehetne más) éreztem kissé mesterkéltnek néha, azzal a varázsütésre mindig az arcán termő Joker-vigyorral, de hát az amcsik már csak ilyenek, így szeretjük őket – nyilván aki váltott velük pár szót a dedikálás során, több benyomást szerezhetett róla is. A lényeg, hogy profi előadó, akit bármikor bármilyen színpadra felküldhetsz, eladja a showt (amikor nem maidenezik, gondolom, pontosan ezt is történik, mindent is énekel, amihez csak hívják). Hangilag egyébként hasonló tónusú, mint Dickinson, de – egynémely férfi kollégájával szemben – soha nem lehet egy az egyben olyan, de erre nincs is semmi szükség, senki nem várja el. A külsőségeket tekintve egyedül nála tűnt úgy, hogy fazonilag is próbáltak az eredetihez igazodni (emlékszünk ugyebár a legendás fufrura a '80-as évekből), de a többieknél semmi mást nem láttam, csak természetességet – kombinálva persze a profi pózokkal. Ahogy tehát fentebb is utaltam rá: egyszerűen jó volt őket nézni. Linda dobolását különösen: bár ő a legidősebb, ez sem látványra, sem játékát nézve sem tűnik fel. Igazi örökifjú amazon.

És hallgatni milyen volt? Alapvetően itt sem volt gond, bár zeneileg annyira nem voltak kiemelkedők vagy lehengerlők, mint ahogy azt általában a magyar és az amcsi zenekarok közötti különbség kapcsán illusztrálni szoktuk. Itt-ott egy-egy mellényúlás is befigyelt, de hát kit érdekel ez igazából? Ha Nita Strauss még itt játszana, talán lett volna feleslegesen elnyújtott gitárbemutató, így viszont csak tolták a közkedvelt slágereket és kevésbé nyilvánvaló nagy nótákat egymás után. Érdemes megnézegetni a setlist.fm-en, elég sokat variálgatnak turné közbe, és bár örültem volna a Purgatorynak is, mint DiAnno-korszakos hírmondónak, pláne a Blaze-érás Clansmannek, de az Alexander The Great bőven kárpótolt ezekért (szerencsére nem Alexandraként hangzott el), a Flash Of The Blade-del, a Still Life-fal és a Losfer Wordsszel meg aztán végképp megvettek kilóra.

Megismétlem: tényleg nagyon közel van már az a korszak, amikor az originál bandák nem lesznek már velünk. És, mint ahogy mi sem láthattuk Hendrix egyik bandáját sem, az eredeti Creamet, a Led Zeppelint vagy akár Elvist, a mi gyerekeink ugyanígy lesznek az Iron Maidennel és így tovább. A nagy nótákat viszont ők is hallani akarják majd élőben a világ minden táján, tehát egy ilyen formációnak mindig lesz létjogosultsága és ismerjük el: húsz évvel ezelőtt kimondottan egyedi ötlet volt ezt a bandát csajokból összeszervezni. És micsoda karma: kifelé jövet éppen kedvenc feminista barátnémmel futottam össze, aki épp csak beesett a Dürerbe egy italra. Véletlen? Aligha!

Fotó: Polgár Péter