Shock!

Második napon már rutinosan és toszkán módon rápihentünk a délutánra, és emellett az amúgy (nálunk is) agyonhype-olt, de nekem teljesen kimaradt Shinedown zenéjébe is belehallgattam. Őszintén szólva a hallottak nem annyira inspiráltak sietésre, nekem ez a nagyon rádiós, nagyon kiherélt műmájer modern amcsi rock sose adta annyira, de hozzá kell tennem, hogy legutóbbi és első lemezük között elég durván az utóbbi javára dőlt a mérleg. (Beszámolónk első része itt olvasható.)

Nem volt tehát kérdés, hogy élőben megérdemel egy esélyt a Shinedown, mint ahogy az sem, hogy jók lesznek – elvégre miért is ne lenne jó élőben egy hozzájuk hasonló profin és mesterien felépített karrierű banda? És tényleg: lemezminőségben dörrentek meg (mivel épp csak beestünk a fesztiválterületre, simán azt hittem, hogy csak felhangosították a ráhangoló zenét), és az előző napi nyitóbandákat megszégyenítő elánnal tolták az ugyanakkor továbbra is teljesen egykaptafa, de zajos közönségsikert arató dalaikat, amelyek az én egyik fülemen be, másikon ki, de ezzel kábé egyedül voltam és vagyok, ennek kapcsán pedig készséggel elismerem, hogy a hiba az én készülékemben van. Egész egyszerűen tudomásul kell venni, hogy Amerikában ez a mainstream hard rock, mint ahogy a heavy metal is egyenlő a(z általam is nagyon kedvelt, de csont nélkül popzenének tituált) Five Finger Death Punchcsal.

Jonathan Davis szólóbulijához sokkal inkább megjött a kedvem a belehallgatás alapján, és az ő saját dolgai ugyebár nemcsak nekem, hanem mindenki, még a keményvonalas Korn-fanok számára is újdonságnak számítottak, tekintve hogy lemeze épp csak megjelent. Ahogy ő maga is beharangozta: ez maximálisan róla szól, semmi köze az anyabandához, az egyetlen kapcsolódási pont Ray Luzier dobos, akire külön kíváncsi voltam, lévén hatalmas kedvencem az első KXM-lemez óta (tudom persze, hogy régóta nagy név, de sose késő bekapcsolódni). Ezek után mondanom sem kell, hogy Ray kilóra megvett, groove-jai akkor is eladták volna nekem a bulit, ha amúgy egy rakás szar lett volna a zene, amiről természetesen szó sem volt.

Bár a Black Labyrinth hamisítatlan művészlemez, és mint ilyen, messze nem tökéletes, de tele van érdekes pillanatokkal, akad rajta nem egy fogós dal (mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy többre az utólagos, „rendes" meghallgatás alkalmával is emlékeztem a koncertről), izgalmas a hangszerelés (a zenekari felállás ennek megfelelően gitár-dob-nagybőgő-billentyű-elektromos hegedű) és élőben, illetve stúdiófelvételen egyaránt hallatszik, hogy Jonathan beleadta szívét-lelkét – ezt még a kánikulai körülmények között is jól vette a nagyérdemű, hősünknek pedig tényleg jólesett, hogy kíváncsiak voltak saját zenéjére is. Megint csak ismételni tudom magam: akármilyen introvertált típusnak tűnik is, Jonathan Davis nem véletlenül és teljesen megérdemelten jutott magasra, bármikor szívesen megnézem újra akár ezt a produkciót, akár a Kornt. A srác hiteles és rokonszenves előadó, tényleg tehetséges, sokoldalú művész.

A Helloween bármelyik korszakában tökéletes bemelegítés volt, van és lesz az Iron Maiden előtt, de ezzel a mostani Pumpkins United felállással elképzelni sem lehetne jobb supportot náluk, már csak azért sem, mert a szóban forgó formáció is az „okos reunionok" még nem túl hosszú, de remélhetőleg a jövőben is bővülő listáját gyarapítja. Ha egyetlen mondattal kéne jellemeznem a koncertet, annyit mondhatok, hogy itt értettem meg az arénás Pokolgép-koncertet komoly kritikával illető nézők fenntartásait. A két zenekar története, karrierútja és stílusa a sikerek és nehézségek tekintetében is rengeteg párhuzamot tartalmaz, jogosan hasonlítható tehát össze a két reunion és ha ezt végiggondolom, bizony azt kell mondjam, hogy Gépék nagyon nem hozták a Helloween szintjét, ez pedig nem pénz, hanem profizmus kérdése. Utólag kissé bánom is, hogy nem mentem a haverokkal Pozsonyba tavaly, mert egy ilyen 80 perces fesztiválbulin pont a különlegességek maradnak ki, és bizony baromira kíváncsi lettem volna, miként is szól egy-egy Deris-korszakos dal Kiske tolmácsolásában. Persze így is volt If I Could Fly meg Power, amelyeket ugyan Andi énekelt, de nyilván Kai Hansennel is pikáns látni-hallani ezeket. Remélem, a FEZEN-en azért rendes headliner műsort tolnak majd.

Na és hát ugye Iron Maiden. Akárcsak a Gunsről, róluk sem nagyon lehet már mit mondani, annyira alap a banda, és annyira elképesztő magasságokban vannak ma már. Mégis, ők is azon nagyágyúk közé tartoznak, akik mindig igyekeznek valami speciálisat nyújtani, nemcsak a marketing miatt, hanem hogy saját magukat is elszórakoztassák vele. A mostani, Legacy Of The Beast néven futó turnéra is próbálták kicsit megvariálni a műsort, hogy egyszerre legyen összegző, visszatekintő, de mégse teljesen a nosztalgiára hegyezzék ki a dolgot. És persze valamilyen szinten már a Maiden is készül arra, hogy egyszer majd végleg el kell búcsúzniuk a közönségtől, legalábbis ebben a formában. Nem lennék meglepve azon sem, ha Rod Smallwood már most tárgyalásokat folytatna a West Enden egyik-másik komolyabb színházzal egy pár év múlva színpadra állítandó Maiden musicalről (From East End To West End lehetne a címe, jogdíjamról a Shock! javára lemondok), mert valahogy nekem úgy tűnt, hogy a természetesen megint remek formában lévő Bruce Dickinson soha ennyiszer nem öltözött át különféle jelmezekbe.

Magát a műsort tehát kiválóan megkomponálták és megkoreografálták, jobban, mint korábban, és mint ilyen, remek keresztmetszetét adta az Iron Maiden pályafutásának, mindehhez pedig egészen páratlan látványorgia párosult. A Churchill-beszédből kibontakozó Aces High azzal a hatalmas világháborús vadászgéppel például akár még megalománnak is nevezhető, de az igazság az, hogy lenyűgöző nyitás volt, és annyira jól rakták össze a setlistet, hogy a lendület végig megmaradt, pedig nem kevés epikus tétel is bekerült. Nagy kedvencem például a Revelations, amit a még epikusabb For The Greater Good Of God előtt kaptunk meg középtájt, de a Where Eagles Dare is szakított második dalként. A két, általunk is jóelőre beharangozott Blaze-korszakos dalnak (The Clansman, Sign Of The Cross) is nagyon örültem, ezek ráadásul a konkrétan legjobb Maiden-szerzemények közé tartoznak. Magyarországon gyakran kritizálták már azt, ahogy a zenekar szól, de én itt semmi problémát nem hallottam, közel tökéletes hangzást kaptunk, pedig több helyen is megfordultunk a koncert alatt a hatalmas területen (mire ez az írás megjelenik, már a VOLT-os buli is lement, és a beszámolók szerint a Leghűségesebb Város is azt kapta, mint a Reneszánsz Fellegvára).

Fotó: Firenze Rocks

(folytatása következik)