Shock!

Kissé meglepett, amikor a hét elején addig britpop-fanként ismert és amúgy egy mérsékelt sikereket is megért, színvonalas pop-rock bandában gitározó régi haverom rákérdezett, megyek-e Pokolgépre, mert esetleg jönne ő is. Bár tudomásom szerint neki soha semmi köze nem volt a metalhoz, mivel kábé egy korosztály vagyunk, azt gondoltam, hogy 10-11 éves korában elkapta őt is a Gép-szíj, elvégre '89 táján a zenekar gyakorlatilag mainstream sztárstátuszban leledzett Magyarországon és ennek kapcsán nosztalgiázna egyet az ősfelállással ő is. Nos, a nosztalgia stimmel, de a történet kicsit máshogy indult: már jócskán a 90-es években, 17 éves korában poénból kapott egy kazettát születésnapjára, amire ő teljesen és nem viccből, hanem őszinte lelkesedéssel tartott végül valóban velünk. Se ironikus, se cinikus megjegyzéseket nem tett, még annyit se, amennyit mi szoktunk szerkesztőségen belül, és már az Omenre is az „ez kurvajó" volt az első kommentárja.

Anekdotikus jellegén kívül miért érdekes ez a kis epizód? Talán azért, mert a srác a Pokolgép-saga szövevényes történetének igazán mély lexikális ismerete nélkül, pusztán zenészfülére hagyatkozva elemezgette nekem a régi dalok Nagyfi László / Kukovecz Gábor relációit, például, hogy a mostani felállásban Z. Kiss Zalán hogyan nyomja a Nagyfi-szólókat, mennyire kurvajó Kukó soundja, meg hogy egyáltalán, milyen jó dög és húzás van az egészben, sőt, koncert után még az életérzést is megvitattuk.

Ezzel nem feltétlenül arra akarom kihegyezni a mondandómat, hogy „a metal annyira jó, hogy még a popperek is szeretik, csak nem tudnak róla", mert egyáltalán nem ez a lényeg, de tény, hogy egy ilyen, elfogulatlan és valóban objektív vélemény mindenképpen árnyalja a metalos vs. nem-metalos fejekben sajnos még mindig fekete-fehérként élő képét. Remélem, a metalos színtéren jellemző általános sértettség-érzetre is jótékonyan hat az ilyesmi, és bízom benne, sőt biztosra veszem, hogy sokan gondolkoznak hasonlóan az „ellentáborból" is. Kicsit olyan ez, mint az Iron Maiden-pólók a H&M-ben: lehet pampogni rajta, de végső soron jót tesz a műfajnak, trú arcok kedvéért: Az Ügynek.

A pár évvel ezelőtti Gép-reunionokról sajnos mindig lemaradtam valami miatt, amit már csak azért is sajnáltam, mert 1995-ben ott voltam Az Utolsó Merénylet bulin, és erre kimondottan büszke is vagyok, elvégre rocktörténeti esemény volt, a belőle készült élő anyagra pedig nyugodtan mondhatjuk, hogy klasszik metalban etalon itthon: igazi kordokumentum, amivel akár végleg is lezárhatták volna a Pokolgép történetét. Még ha ilyesmi fel is merült akkoriban, nyilván senki nem gondolhatta komolyan, hiszen eleve akkor még baromi fiatal volt a tagság (tulajdonképpen tök fura belegondolni, hogy nagy átlagban harmincpár évesek voltak, fiatalabbak, mint most én és barátaim, akikkel kint voltam) és a zenészember ugye kreatív, pláne a riffekből soha ki nem fogyó Kukovecz, aki – ez akkor talán még nem volt teljesen nyilvánvaló – egyet jelent a Pokolgéppel. Ezt a 2000-től mostanáig tartó időszak is megmutatta, és tök jó dolog, hogy emellett az Omen és a Kalapács zenekar is szépen kinőtte magát, még ha előbbi kissé hullámzó pályaívvel is.

És ha már itt tartunk, a Pokolgép = Kukovecz tézis nem mindig volt valid, hiszen Nagyfi Laci is markánsan benne volt a korai időszakban, ugyanakkor az Omen gyakorlatilag a nulladik perctől vele és dobos kisöccsével volt azonos. Itt ma már senki nem sírja vissza Kalapács Józsit vagy Szekeres Tamást (lehetne, de tényleg minek) – a maroknyi, de lojális tábor a jelenlegi felállást is ugyanúgy szereti, mint a klasszikust, aki pedig magyarul szeretne olyan metal zenét hallani, ami kellően modern, ugyanakkor tradicionális (tehát valódi powert), az máshol tényleg nem találja meg. A „maroknyi" kifejezést persze az általam látott klubbulik alapján használtam, itt az Arénában nyilvan sokkal több ember előtt „lehetett metal", mint általában és őszintén remélem is, hogy aki nem volt képben az újkori Omennel, az a bulit követően utánanézett, tekintve, hogy a két újabb dal (Fáradt ez a hely, 25 év) semmennyire nem lógott ki a klasszikusok közül. A műsort persze rövidre kellett szabni, ennek köszönhetően összesen öt további dal fért bele, de jó volt ekkora színpadon látni a bandát. Korinak rutinos előadóként nyilván nem okozott gondot bemozogni a helyet, és ilyenkor azért mindig kiderül az is, hogy ilyen zenénél valóban fontos az egységesen metalos kiállás.

Akárhogy is nézzük, az „Arénában kezdődik a show" sor megszületése óta adta magát, hogy egyszer legyen egy ilyen bulija is a Pokolgépnek. Utólag talán kissé még meglepő is, hogy még a fénykorban sem játszottak a BS-ben, csak az az Olimpiai Csarnokban. De ami késik, nem múlik, és azért egy harmincötödik évforduló kapcsán mindenképpen érdemes volt nagyobb kaliberű helyben gondolkodni, ha már a harmincadik óta megszűnt a PeCsa. Még a Parkot tudtam volna elképzelni, hiszen a helyszín a P. Mobilnál is jól működött két éve egy fontos jubileumnál, de az Aréna mindenképp rangosabb, és hát ugye ott a fent említett, dalszövegben már harminc éve feldobott magas labda is. Az persze kiderült, hogy a monstre műsort a szokásosnál jobban hajtani is kell az este 11 után fizetendő brutális kötbér miatt, ezért a Carmina Burana még bőven a büfénél ért, valamint a nyitó Pokolgépről is lemaradtunk (amit felettébb sajnáltam), de hát rocker legyen a talpán, aki tíz perc alatt ki- és befolyó ügyeit egyaránt lerendezi.

Itt lehet érdemes megemlíteni, hogy többszöri szemrevételezés után jó bő félházat állapítottunk meg, ami kényelmes mozgást tett lehetővé a kiemelt álló szektorban, megkímélt az extrahosszú sorbanállástól, és mégis jó hatást keltett, ha hátranéztem koncert közben – biztos vagyok benne, hogy jól fog kinézni a majdani felvételen is. Szinte nulla reklám mellett ez alapvetően szép eredmény, de biztos vagyok benne, hogy lehettek volna többen is. Plakátokat ugyan láttam úton-útfélen, de social media hírverés szinte semmi nem volt – sosem értettem, miért gondolja úgy bárki, hogy a Pokolgéphez hasonló régi, patinás bandák (valóban kissé konzervatív) közönsége informatikai analfabéta. Lényeg a lényeg: sokan voltak, baromi jól szólt a cucc (bár Kalapács Józsi saját bakijait a visszhangnak tulajdonította – nyilván mindig más a szitu fent, mint lent), faszántos volt a látvány (ennek ugye a klubbulikon, fesztiválokon általában híján van az ember, bár a motort dísznek kár volt felvinni, tök félreeső helyre sikerült betenni) és én, aki huszonhárom éve nem láttam ős-Gép-show-t, maximálisan elégedett voltam mindennel. Ha pedig egynek vesszük a két blokk műsorát, akkor elmondható, hogy nagyon jó kis életmű-áttekintést kaptunk, és kimondottan tetszett, hogy olyan régi nótákat is játszott a mostani felállás, amit a régitől vártam volna (B.S. emlékére, Mennyit érsz, vagy a már említett névadó dal).

Nem volt persze meglepő az sem, hogy némi feszkó azért érződött az apróbb hibák miatt (rossz háttérvetítés az adott dalhoz, esetleg konferansz-tévedés), hiszen ekkora eseménynél jóval nagyobb a stresszfaktor, mint egy sokadik fesztiválbulin, de – ahogy ez egy ponton el is hangzott Kukó által – nem színházban voltunk, hanem rockkoncerten. A mai Gépet pár éve nem láttam, pedig korábban ha tehettem, mindig elmentem az évzáró Barba Negra-koncertre, így jólesett az ő programjuk is – bár vannak közönségkedvenc dalok, amiket kimondottan nem szeretek ebből az érából, és ezek persze rendre el is hangzanak, barátomhoz hasonlóan nekem is azt kell mondanom, hogy a Kukovecz-sound mindent elvisz a hátán. Bár tudom, hogy minden kreatív energiáját a Pokolgépbe öli, simán meghallgatnék egy instrumentális lemezt Gábortól, olyasmit, amin akusztikus és zúzós dalok egyaránt szerepelnek. Kimondottan meglepett az is, hogy milyen erős énekhangja van/lett (az Ősi lázbant duettezték Tóth Attilával), de azért a fullos szólóéneket persze nem kellene erőltetni, még ha egyszer születik is egy ilyen anyag.

Az ős-Gép körülbelül ugyanannyit játszott, mint a mostani, és ez így tulajdonképpen elég is volt, bármit is mondanak azok, akik a klasszik érából szerettek volna két és fél órát. Egyrészt egy életműkoncertnél ez így fair, másrészt sosem szabad elfelejteni, hogy a Pazdera György / Tarca László ritmusszekció nem zenél aktívan, és különben is, a hasonló események a világon mindenhol így zajlanak, ezt nevezzük dramaturgiának. Emellett pedig tudni lehetett azt is, hogy Rudán Joe is jelen lesz, az ő köztes vendégszereplésével (első körben A harang értem szóllal) pedig jól át lehetett vezetni az egyik részt a másikba.

Amúgy nem tudom, pontosan mit jelent, hogy egy egykori profi zenész „nem aktív", mert nulla zenei aktivitást nehezen tudok bárki hasonló arcokrólról elképzelni (ha más nem, az ember elcsörömpölget pár haverral hétvégén vagy fülessel a szobában), de Tarca Laci előtt külön le a kalappal, mert baromi jól végigdobolta az Újra születnék-, Vallomás- és Gépinduló-típusú speed-gránátokat sem nélkülöző második részt. Setlist tekintetében nem tudom, mi számít különlegesnek, de a Heavy Metal mint nyitónóta kimondottan meglepett, és a Tisztítőtűzre sem számítottam. A Joe-n kívüli vendégek pedig kábé azt nyújtották, amire számítani lehetett tőlük: Paksi Endre joviális és szemmel láthatóan jókedvű önmagát hozta, Nagy Feró pedig a szokásos sztorizós-bohóckodós figurát. A rájuk kiosztott örökzöldeket mindketten teljesen jól nyomták, bár persze egy ilyen vendégeskedés mindig kényelmesebb helyzet, mint főzenekarnak lenni – nekik nyilván nem volt min stresszelni, mint ahogy Joe-nak sem, de a feladatot maximálisan komolyan vették. Joe aztán Feró távozása után (sajnos ő már a népünnepélyre se jött vissza, mert Erdélybe indult) végig maradt, és ráadáskor aztán tényleg minden egykori és mostani gépes a színpadra keveredett, két dobbal, sok gitárral, négy énekkel, nádihegedűvel, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

A legjobban talán az a tény jellemzi az estét, hogy gyakorlatilag észre sem vettem a négy óra állást – kérdéses, hogy ezt öt év múlva, az esetleges negyvenéves jubileumon is tudom-e majd abszolválni, de ha nem lesz ilyen, én akkor is azt mondom, hogy érdemes volt ezt a bulit így megcsinálni. És ha igazán jó felvétel készült róla, akkor az simán odatehető lesz Az Utolsó Merénylet mellé.

Fotó: Hetessy-Németh Tünde, koncert.lap.hu