Shock!

A májusi lapszámban olvasható interjúban Besnyő László, a jubileumi Pokolgép koncert szervezője úgy nyilatkozott a Hammernek, hogy véleménye szerint ezen esemény nagyobb jelentőséggel bír, mint a néhány nappal korábbi Iron Maiden buli. Nyilván szavaiban van némi túlzás, de elnézve a Petőfi Csarnok szabadtéri színpada előtt megjelenteket, átérezve azt a különleges ünnepi hangulatot, ami az eseményt belengte, valamint figyelembe véve azt a tényt is, hogy legutoljára 2003-ban lehetett látni a klasszikus Gépet – azóta pedig Steve Harrisék többször is voltak nálunk –, értem, mire gondolt. Mert ezen a koncerten kicsiktől az öregekig, tényleg mindenki itt volt, akinek valaha is köze volt a magyar heavy metalhoz, egyszóval valóban sokkal inkább volt ez egy nagybetűs Esemény, semmint egyszerű koncert.

Elnézve a PeCsa szabadterét gyakorlatilag csurig megtöltő több ezer embert, mindig elgondolkodom azon, miért van az, hogy az egyébként más felállással ma is rendületlenül működő Pokolgép iránt alapjáraton ennek az embermennyiségnek jó ha 20-30 százaléka hajlandó megmozdulni, ha viszont kiegészülnek az eredeti (értsd: első négy lemezes) felállás tagjaival, akkor még azok az ötvenesek és hatvanasok is feltápászkodnak a karosszékből, akik ránézésre lehet, hogy épp 2003-ban voltak utoljára koncerten. A válasz persze egyértelmű: a nosztalgia, a romantikus múltidézés, mindezek mellett azonban van még egy tényező, amit a zenészek általában a „kémia" megjelöléssel szoktak illetni. Ahogy egyik Gép-fanatikus barátom megjegyezte: a Tökfej alatt akár háttal állva, minden egyéb információ nélkül megmondta volna, hogy azt nem más játssza, mint a Kukovecz–Nagyfi-Kalapács-Pazdera-Tarca kvintett. Komolyan felszívták magukat az öregek, aminek köszönhetően a régi hangulat egyértelműen visszajött, hiába telt el huszoniksz év a klasszikus felállás felbomlása óta.

Mielőtt erről megbizonyosodhattunk volna, voltak azért egyéb történések is, melyekről szintén érdemes szólni. A Words Of Blood zenekarra sajnos nem sikerült kiérnem, és az Omen műsorának első tíz percéről is lemaradtam, mivel az előzetesen beharangozotthoz képest tíz perccel korábban kezdtek, ami abból a szempontból sem volt túl szerencsés, hogy ekkor még minden túlzás nélkül százak álltak kint beengedésre várva. Szervezési szempontból sajnos ezen felül is akadtak komoly hibák, melyek azt mutatták, hogy az előzetesen is igen komolyan pörgő jegyértékesítés ellenére a szervezők nem voltak felkészülve ekkora emberáradatra. Kár, mert ha az egyszeri nézőnek 30-40 perceket kell sorban állnia a tűző napon egy-egy korsó sörért, az igencsak fel tudja bosszantani, az pedig tán még rosszabb, ha fél kilenc körül néhány pultban már arról tájékoztatják, hogy meleg búzasörön kívül bizony már semmi más nem maradt. Igazság szerint nem is értettem, mire számítottak a vendéglátós kollégák? Ha harminc fokban beszabadul ötezer rocker egy hat órán keresztül tartó szabadtéri bulira, akkor vajon mit fognak inni?

Mázlim volt, egy kissé félreeső pultból röpke 15 perc alatt meg tudtam szerezni az első sörömet, így a „karzaton" elhelyezkedve kényelmesen leshettem meg az Omen bulijának kétharmadát. Annak ellenére, hogy Kori hangját a P.Box anyagokon kifejezetten szerettem, a vele készült Nomen Est Omen mégsem talált be nálam. Ennek ellenére élőben továbbra is remek a faszi, ahogy az egész Omen is kifogástalan teljesítményt nyújtott. Persze ezúttal messze nem róluk szólt az este, az olyan slágerek azonban megtették hatásukat, mint a Vámpírváros, a Fagyott világ vagy a Padlón vagyok. Jó volt látni azt is, hogy a közönség az utolsó anyag dalait (Eltűnt 2007-ben és Világvége talponálló) is kajálta, a zenekar pedig tényleg topformában muzsikált. A 2012-ben csatlakozott Nagy Máté gitározásától leesett az állam, veszett jól kente ugyanis a srác: a nagy elődök játékának tükrében sincs oka szégyenkezni.

Néhány perc szünet, valamint az Omen molinó lekerülését követően, hét után pár perccel lángnyelvek és tűzijáték kíséretében kezdődött a monstre program első felvonása, azaz a jelenlegi felállású Pokolgép fellépése. Bár szilárd meggyőződésem, hogy a Tóth Attila - Z. Kiss Zalán – Veress Marci triumvirátussal kiálló Gép is nyugodtan odatehető a Rudán Joe, Nagy Dávid és Czébely Csaba fémjelezte verzió (vagy akár a klasszikus ötös) mellé, a koncert elején ez nem nagyon látszott. Mivel számtalan kifogástalan bulit láttam már ebben a felállásban is a csapattól, leginkább a penetráns hangzásnak tudom be azt, hogy az első néhány nótának nem volt húzása; egyszerűen szétesett a produkció. Míg az Omen erőteljesen és tisztán dörrent meg, addig Kukovecz Gabiék első pár nótája alatt a dobon és az éneken kívül csak alkalmanként volt hallható bármi egyéb, leginkább akkor, mikor egy-egy gitárszólóhoz érve a keverős jól hallhatóan feltolta a vonatkozó potmétert. A harmadik-negyedik nóta környékén aztán valamelyest magára talált a sound, és innentől sokkal élvezhetőbb is lett a produkció, amit számomra egyértelműen Tóth Attila vitt a hátán. Kukó sosem volt egy kifejezett rocksztár alkat, és a mostani felállásban egyébként sem hemzsegnek a nagy színpadi egyéniségek, ezért Attilára hárult az a feladat, hogy vizuálisan is lekösse a közönséget, amit rendben meg is oldott. Ráadásul – mint általában - remekül is énekelt, látszott, hogy ő is komolyan ráfeküdt erre a bulira.

Bár a dobok mögött ismét Veress Marcit láthattuk, zenekarbeli státusza még mindig kusza kicsit. Tekintve, hogy a fiatal dobos elkötelezte magát Chris Amott Armageddonjában, vélhetőleg elsősorban a jubileumi koncertre tért vissza, és ha lehet hinni a pletykáknak, az elkövetkezendő időszak koncertjein az a Szilágyi Ede csépeli majd a bőröket, aki a Carment követően Kukóéknál is játszott hét éven keresztül. Nem akarom bántani Marcit, hiszen fiatal kora ellenére remekül játszik, de elnézve Ede mostani vendégszereplését (a szettet záró Szökevény – Aki másképp él – Hol van a szó dalcsokorban váltotta Marcit), számomra egyértelműen jobban illik nála a csapatba, úgy játékstílusát, mint fizimiskáját tekintve is. Nem Ede volt persze az egyetlen vendégszereplő a koncerten. A sort Péter Judit nyitotta, aki a negyedikként érkező Ősi lázban elejét énekelte együtt Kukóval, majd a koncert végén Edével együtt érkezett Rudán Joe, illetve az utolsó két dal erejéig a csapatban egy lemezt megért Jung Norbi is. Bár Joe az utóbbi időkben keveredett néha kellemetlen helyzetekbe, ezúttal kiváló teljesítményt nyújtott, Norbi pedig hozta azt a tőle már megszokott fejkendő-skótszoknyás rocksztár fazont, ami a mai Gépből érzésem szerint hiányzik kissé.

Az első felvonás másfél órájában a nyilvánvaló darabok (Adj új erőt, Panasz van rád, Így szép az élet stb.) mellett ritkán játszott dolgok (a koncertet nyitó Pokolgép kapásból ilyen volt, ahogy a később érkező Feltámadt éj és Dolgozik a vér is) is előkerültek, de egyértelműen jelezve, hogy ez a felállás jelenti a csapat jövőjét, Kukó a megjelenés előtt álló tizenkettedik anyagról is beiktatta a Metálbomba című darabot. Bár kissé nyögvenyelősen indult, az első kilencven percet is nagyon élveztem, az igazi csemege azonban csak ezután jött.

Ahogy arról a koncertet megelőzően is lehetett hallani, a klasszikus felállás tagjai sem csak a folyamatosan játszott dalokkal készültek a bulira, hanem néhány úgynevezett csemegét is beterveztek. Ennek megfelelően a kezdés sem volt épp nyilvánvaló, hiszen a jól bevált Pokoli színjáték helyett elsőnek a Metal az ész érkezett. Sokak kedvence ez a dal, ahogy az egész lemez is, mégis egyfajta mostohagyerek a diszkográfiában, így érthetően nincs is annyira benne az ujjakban, mint konstans szerepeltetett társai. Mindennek következtében Kalapács Józsinak sikerült rosszkor belépnie, ami megkavarta kicsit a dolgokat, de szerencsére hamar összekapták a dalt, ami így végül különösebb probléma nélkül le is ment. A nagy kérdés a buli előtt épp az volt, hogy a húsz éve aktívan nem zenélő Pazdera Gyurit és Tarca Lacit mennyire sikerül formába hozni, illetve fog-e ez az öt ember olyan színvonalon együtt muzsikálni, ami méltó a legendás korai időkhöz. A válasz pedig egyértelműen az, hogy sikerült megugrani a lécet. Bár kisebb bakik becsúsztak, igazán komoly hibából csak néhány akadt, és az sem a tagok technikai felkészültségének hiányából adódott, hanem abból, hogy élesben ezek a fickók ezer éve nem muzsikáltak együtt. Mikor Kukó egy be nem fejezett konferansz miatt leállítja az adott nótát már elkezdő Tarca Lacit, az persze kicsit megmosolyogtató, de azt hiszem, ha valaki húsz év után pusztán a rajongók kedvéért hajlandó hosszú hónapokat és komoly edzésmunkát fektetni egy buliba, akkor ez neki bőven megbocsájtható. Főleg úgy, hogy egyébként Laci – és mindez Pazdera Gyurira is igaz – kifogástalan teljesítményt nyújtott. Pontosan és elementáris erővel játszott, ha nem tudom, hogy régóta nem muzsikál aktívan, bizony meg nem mondtam volna.

A koncert elején elhangzott pár kevésbé nyilvánvaló darab (Átkozott nemzedék, Kár minden szó), majd egymás után sorjáztak a nagy himnuszok, amelyek sorait legalább három különböző nemzedék tagjai üvöltötték együtt Józsival. A hangulat természetesen az első hangoktól forró és ünnepi volt, a kedélyeket pedig szerencsére az sem hűtötte le, hogy néhol bizony kicsit esetlenül túlhúzták a dalok közötti konferanszokat, de ezt írjuk a különleges alkalom szülte meghatottság számlájára. Kicsit meg is csúsztunk a programmal, amely így az eredetileg tervezetthez képest fél órával később, 22:30 körül ért véget. Szerencsére ennek ellenére nem kellett rövidíteni a műsoron, amely bőven rejtett még csemegéket. A háború gyermeke után érkezett ugyanis a csapat első inkarnációjában igen komoly szerepet játszott Paksi Endre, majd Józsival térdre ereszkedve együtt énekeltek egyet Bon Scott emlékére. Endre a Maszk és a Mennyit érsz? erejéig még a színpadon maradt, majd visszatért Kalapács Józsi, hogy az Éjféli haranggal érjen véget a rendes koncertprogram.

Nyilván minden Pokolgép fan tudta azonban, hogy ezzel még nincs vége a dzsemborinak (eltekintve attól a ténytől is, hogy a jubileumi póló hátulján ott szerepelt a setlist), hiszen nincs Pokolgép koncert Mindhalálig Rock and Roll nélkül, szerencsére azonban belefért előtte még egy klasszikus, mégpedig a Jel. Az utolsó két dalra Kukovecz Gabi mindenkit a színpadra invitált, aki fellépett a koncerten, így értelmet nyert a színpadi emelvényen álló két dobcucc is. Tarca Laci maradt a narancssárga cájg mögött, míg a másikat Marci vette birtokba: Szilágyi Edének így már nem jutott szerkó, de azért Jung Norbi mellett ő is ott csápolt a rendezői balon. Két bőgővel, négy gitárral (Kukóét és Zalánét még némi szikraesővel is felspécizték) és négy énekessel (meg az elmaradhatatlan Nagyfi-hejjegéssel) ment le az utolsó körülbelül tíz perc, és elnézve ezeket a legendás arcokat a színpadon, tényleg egy nagy családnak tűntek, ami főleg a korábbi, néhány szereplő között fennállt kifejezetten rossznak számító viszonyt figyelembe véve nagyon nagy dolog. Csak azt sajnáltam kicsit, hogy Nagy Dávid és Csibe nem kapott szerepet ezúttal, hiszen hosszú éveken keresztül ők is meghatározó tagjai voltak a zenekarnak, de nyilván ennek is meg lehetett a maga oka.

Nem volt tökéletes ez a háromórás monstre koncert, de az biztos, hogy különleges élményt adott azoknak, akiknek fontos vagy bármikor is fontos volt a Pokolgép muzsikája. Egy ilyen eseménynek pedig pontosan erről is kell szólnia, úgyhogy találkozunk augusztusban Agárdon, ahol még egyszer látható lesz a klasszikus felállású Gép!

Fotó: Polgár Péter