Shock!

Tavasszal volt tizenöt éve annak, hogy az Iron Maiden ismét visszatalált klasszikus önmagához, és még meg is fejelte '80-as évek-beli valóját a hatfős-háromgitáros felállással, illetve egy új korszak megnyitásával. A csapat pozíciója azóta gyakorlatilag megingathatatlan, és arról ugyan megoszlanak a vélemények, milyen az utolsó négy stúdióalbum, a márkanév roppant okos menedzselésének és az állandó jelenlétnek köszönhetően nyugodtan kijelenthetjük: a brit metal alapintézmény nagyobb, mint valaha. Egy olyan tematikus turnéra pedig, amely a '80-as évek végének mintáihoz igazodik, tényleg nem lehet nemet mondani – ha nem is kelt el a Papp László Sportarénába két nap alatt az összes jegy, de június 3-ára végül összejött a sold out, és Magyarországon is agyig telt ház várta Bruce Dickinsonékat. Ők pedig meg is hálálták ezt, bár kisebb anomáliák azért szokás szerint most is becsúsztak. A hatás azonban még ezekkel együtt is elementárisnak bizonyult.

A nyitószám Anthraxszel kapcsolatban tulajdonképpen csak egy problémám volt: az, hogy nagyon biztosra mentek a setlisttel. Aztán erre persze bárki rámondhatja, hogy ugyan mégis mi a frászt csinálnának egy arénabulin, az Iron Maiden előzenekaraként, mint hogy biztosra mennek? Szóval lehet, hogy a problémám voltaképpen álprobléma, hiszen a '80-as évek nagy Anthrax dalait bármikor jó hallani, és a csapat a szokásos lehengerlő formában nyomult. Viszont ha már Scott Ian is azt mondja az interjún, hogy ő szíve szerint az összes dalt játszaná a Worship Musicról, meg bőven lenne mit előszedni a John Bush-érából is, akkor tényleg nem értem, miért nem lehet a Fight 'Em 'Til You Can't mellé legalább még plusz egy nótát betenni a legutóbbi albumról, amely kábé a legjobb Joey Belladonnával készült anyaguk az Among The Living után/mellett.

Mondjuk a(z egyébként roppant szimpatikusan Malcolm Youngnak küldött) T.N.T. helyett, amit nyilván mindenki szeret meg szívesen hallgat, és tavaly, a Budapest Parkban meg is volt a maga helye, de egy szűkre húzott, 40 perces műsorban mégis luxusnak tűnik, miközben annyi kiugró saját dalukra nem jut idő... És ezzel most távolról sem arra célozgatok, hogy az utóbbi években is rogyásig játszott Medusát hiányoltam volna helyette, hanem olyan, amúgy szintén közismert darabokat, mint a Deathrider, az utóbbi években hanyagolt Metal Thrashing Mad, az A.I.R., a Lone Justice, a Be All End All, a Keep It In The Family vagy mondjuk az In My World. Ha már mindenáron ragaszkodunk a Bellanthraxhez...

A fentieket tartom, de ezt leszámítva egyébként maradéktalanul élveztem az Anthraxet, hiszen egyrészt én magam is ezeken a dalokon nőttem fel, másrészt a csapat élő intenzitása legendás, a szempontjaikat pedig valahol meg tudom érteni. A Maiden előtt nyilván senkinek sincs sok választása... A programba ennek megfelelően tényleg a legnagyobb slágereket sűrítették be: a Caught In A Moshsal kezdtek, ahol a közönség még inkább csak figyelgetett, de a Madhouse-t már nagy kórus dörögte együtt az ismét kirobbanó formát hozó, végig fel-le rohangászó Belladonnával, aztán volt még Got The Time, Indians (fejdísz nélkül), I Am The Law (micsoda riff!) meg persze a legvégén you're anti-, you're Antisocial, amely menetrendszerűen a buli legnagyobb ovációját eredményezte. Az egyéni teljesítmények tekintetében hozták a szokásos szintet, és érdekes, hogy Joey mellett ezúttal a két többé-kevésbé outsider tag teljesített feltűnően jól. A sérülése (MUHAHAHAHA!) miatt ismét otthon maradt Charlie Benante helyén kisegítő Jon Dette néha konkrétan már jobbnak tűnt, mint a banda zenei agya, a Fight 'Emben bemutatott roppant okos, ízes figurázásai különösen ültek, de Jonathan Donais is sokkal oldottabban játszott, mint tavaly, és jobban bele is dolgozta magát a nótákba az elmúlt egy év folyamán. Tavaly még voltak bennem vele kapcsolatban kérdőjelek, de ezek itt és most szertefoszlottak.

A hangzásról hallottam horrorsztorikat, de ahol én ültem (igen, jól olvastad: ültem, méghozzá a legolcsóbb ülőrészen – amiről valahogy senkinek sem jut eszébe, hogy konkrétan a VIP alatt van, és a többi jegyhez képest gyakorlatilag bagóért ugyanolyan élményt ad látványban és hangban, mint az elkülönített szekciók), ott mindent tökéletesen és tisztán hallottam, szóval ezen a téren sincs okom panaszkodni. Tét nélküli jutalomjáték volt a csapatnak a koncert, és maximálisan ki is használták a lehetőségeiket – remélem, minél előbb jönnek megint, egy Worshiphez hasonlóan óriási új lemez kapcsán, sok-sok friss és/vagy kevésbé kézenfekvő dallal a műsorban.

Se szeri, se száma nem volt az utóbbi években az Iron Maiden önálló magyarországi bulijait hiányoló dühös, a háttérben susmust, gonosz konspirációt gyanító fórumhozzászólásoknak, a szervezőket bombázó gyújtó hangulatú üzeneteknek. Ezúttal, ha nem is azonnal, de végül örülhettek a banda magyarországi közönségcsalogató vonzerejét rendszerint felül-, az ezzel összefüggő pénzügyi kockázatokat pedig alulbecslő harcos fanatikusok: a zsúfolt teltházas Sportaréna látványa őket igazolta, főleg a félházas Kisstadionokkal szemben. A '80-as évek második felét fókuszba állító setlist nyilván egyetlen kérdést sem támaszt, ezek a dalok egytől egyig maximális pontszámot érdemelnek, így gyakorlatilag csak a hangzás miatt lehetett aggódni a Maiden tizedik magyarországi fellépése előtt, ez ugyanis örök problémának bizonyult a zenekarnál a nagy 1999-es reunion óta. Ahogy olvasom-hallom az utólagos reakciókat, a dilemmát a kedd esti buli sem oldotta fel teljesen: az összkép megint attól függött, ki hol ült vagy állt, és egyes helyeken teljesen okésan szólt a cucc (nekem most szerencsém volt), máshol viszont penetránsan szar módon, gyakorlatilag élvezhetetlenül. Nem értek a technikai részletekhez, így nem fogok elkezdeni okoskodni sem róluk, de ha egy zenekar sehol sem képes úgy megszólalni, hogy amiatt utólag ne fenyegetne forradalom kirobbanása, akkor kizárt, hogy ne az ő házuk táján lenne keresendő a probléma oka. Ebből a szempontból tökmindegy, hogy a Testamentről vagy a Maidenről beszélünk, maximum annyi a különbség, hogy Steve Harrisék kissé magasabb ligában fociznak, így duplán érthetetlen, miért nem képesek uszkve másfél évtizede kihúzni a dolog méregfogát. Pedig közben még csere is volt a hangstábjuk élén...

Túllihegni amúgy nem szeretném a fenti kérdést, mert ahogy mondtam, ahol én ültem, ott teljesen élvezhetően szólt a banda. Néhol kicsit sok volt Harris és főleg Adrian Smith háttérvokálja Bruce Dickinson rovására, és itt-ott a három szólógitár is „összeakadt", de egyébként egy pillanatig sem kapartam a falat úgy a hangzás miatt, mint mondjuk a két kisstadionos bulin vagy a 2008-as Szigeten. (Baromi hangosan is dörögtek egyébként, de erre én a 2000-es Kisstadion nevetségesen halk megszólalása után garantáltan egyetlen Iron Maiden koncert után sem fogok soha panaszkodni.) Ami pedig magát a produkciót illeti, a csapat pontosan azt hozta, amit várni lehet tőlük: ízig-vérig professzionális, bődületes látvánnyal és komoly fényorgiával megtámogatott, felső kategóriás show-t, amelyben a spontaneitásnak abszolút nincs már helye, de hát az ilyesmi ezen a szinten amúgy sem jellemző. Magyarán szólva egy hatalmas gépezetről beszélünk rengeteg fogaskerékkel, ami rendeltetésének megfelelően minden körülmények között hengerel. A spontaneitást amúgy nem véletlen említettem, a csapat – és nyilván elsősorban Dickinson – szótlansága ugyanis feltűnő volt: Bruce kissé automatább üzemmódban tolta le a bulit, mint szokta, a vicces, lelkes szövegelések ezúttal néhány mondatra redukálódtak, és a nagy énekeltetéseket, hejjegtetéseket is visszafogta. Kevesebbet is rohangál már, mint mondjuk tizeniksz éve, de hát 56 éves, szóval ezen nincs mit csodálkozni... Nekem egyébként kissé Harris és Dave Murray is szerényebbnek tűnt a szokásosnál, bár Janick Gers nyilván baromkodik annyit, hogy azt is ellensúlyozná, ha a többiek végig meg sem mozdulnának a deszkákon. Adrian meg eleve sosem volt nagy színpadszántó...

Ha már az Anthraxnél kötözködtem a setlisttel, a Maidennél is megtehetném ugyanezt, de nem akarom túllihegni a kérdést, ugyanis nagyon erős volt a program. Oké, hogy hivatalosan a Maiden England az alap, oké, hogy valójában mégsem annyira, és az is oké, hogy van, amit nem lehet elhagyni, még ha nyilván a Somewhere In Time / Seventh Son Of A Seventh Son érából is bőven lennének favoritok, amiket nem játszottak szanaszét. De egy Moonchild – Can I Play With Madness – The Prisoner kezdés után egyszerűen nem volt kedvem ezen lamentálni, pláne, hogy utána gyors egymásutánban következett a 2 Minutes To Midnight, a Revelations (!!!), majd a The Trooper. Utóbbi vastagon a szétjátszott kategóriába tartozik, ennek ellenére olyan erővel vezették elő, hogy nálam még elcsépeltsége ellenére is simán elvitte a pálmát ezen az estén – márpedig erre aztán tényleg nem számítottam volna előzetesen. És később azon vettem észre magam, hogy a többi unalomig nyomatott gigaslágert is feltűnően élvezem, legyen szó akár a The Number Of The Beast címadójáról, akár a Run To The Hillsről, akár a Fear Of The Darkról. Utóbbi egyébként tematikai szempontból sem illett ebbe a műsorba, lévén az egyetlen 1988 utáni darab az aktuális szetben, de annyira népszerű, hogy nem akarják kihagyni – nos, ennek ellenére centis libabőrök jöttek elő a karomon, ahogy 12 ezer ember óóóóózott benne Bruce-szal. És persze akadtak azért ha nem is kuriózumok, de mindenképpen ritkábban játszott témák is. A már említett The Prisoner mindenképp ebbe a kategóriába esik, a zseniális Phantom Of The Opera vagy a Seventh Son grandiózus címadója meg aztán főleg.

Ami az egyéni teljesítményeket illeti, a Maiden mindig is megbízhatóan hozta, amit kellett, most sem volt ez másképp. Azt azonban ennek ellenére sem szeretném elhallgatni, hogy az évek múltával kissé Dickinson hangja is kopásnak indult, mert a dolog teljesen nyilvánvaló, és teljesen független az említett vélt vagy valós indiszponáltságtól (utóbbi a kevesebb duma meg közönségetetés mellett csak az itt-ott előfordult elcsúszott belépésekben volt tetten érhető). A ráadásban különösen feltűnő volt a dolog: Bruce a hangszálgyilkos Aces Highban eleve sokkal óvatosabb, mint akár hat vagy akár tizenvalahány évvel ezelőtt, de hallhatóan még így is felélte vele a buli végére amúgy is megfogyatkozott tartalékait. Így aztán az utána következő The Evil That Men Do-ban már javarészt csak amolyan Paul Stanley módjára elővezetett énekbeszédet hozott, a záró Sanctuaryben meg eleve nincs szükség nagy mutatványokra. Mielőtt bárki is a véremre szomjazna a fentiek miatt: mindez a korral jár, teljesen természetes, és egyáltalán nem volt zavaró. Smith és Harris amúgy is túl hangosra vett háttérvokáljai már annál inkább, a Prisoner refrénjében Adrian produktuma például konkrétan fájt. Ennek ebben a formában nincs sok értelme, át kellene gondolniuk.

Még egy kényes pont: én értem, hogy '99-ben Harrisnek és Rod Smallwoodnak nem volt szíve elküldeni Janicket, nagyon bírom őt, és a színpadi akció tekintetében is mindig kőkeményen odateszi magát, Bruce után konkrétan a banda kettes számú frontembere. Viszont ez a showmankedés néha oda vezet, hogy zeneileg vagy keveset tesz hozzá a produkcióhoz, vagy egyenesen elvesz belőle. Néha szabályosan fülbántó volt, miket kamugitározott, összebarmolva ezzel Smith meg Murray amúgy szépen odatett dolgait. Ez is egy olyan téma egyébként, ahol nem akarok feleslegesen okoskodni, mert nyilván van, aki nálam sokkal „szakmaibb" füllel figyel, de határozottan az a benyomásom, hogy a háromgitáros dolgot még mindig nem találták ki eléggé a koncertekre, Janick egyszerűen „nincs benne" minden nótában úgy, ahogy kellene. Pedig a képességei nem hiányoznak hozzá, ezzel mindenki tisztában van, aki csak egy kicsit is ismeri a munkásságát. Még szerencse, hogy a jó öreg Nicko McBrainben nem lehet csalatkozni. Na, rajta aztán nem hagytak nyomot az évek, pedig a napokban már 62 éves lesz... Nem is értem, hogy csinálja, komolyan!

Látvány szempontjából a színpadkép ismert módon a Seventh Son jeges dizájnján alapult, de ezt leszámítva különösebben nem látom értelmét belemenni, hol milyen fényt vetettek be, melyik megaméretű Eddie mikor és hol bukkant fel, illetve hogy a szokás szerint dalonként cserélgetett háttérvásznakon mi virított. Ezek nagyjából a Maidentől megszokott és elvárt vérprofi vizuális attrakciók, aki már látta a bandát, nagyjából tisztában van vele, mit nyújtanak, aki meg most szembesült velük először, innentől fogva bizonyára etalonként tekint majd rájuk. Ezen nincs is nagyon mit ragozni. Mindenből pont annyit adagolnak, amennyit kell, és ugyan feszegetik a határokat, végül sosem esnek át a ló túloldalára. Ugyan eredetileg arról volt szó, hogy a csapat több mint két órát játszik, ez végül nem jött össze: talán a kevesebb szövegelés és átvezetés miatt, talán nem, de csak alulról közelítettük ezt. Ez persze még így is sokkal több, mint amivel sokan kiszúrják a közönség szemét, márpedig az Iron Maiden az alapos műsorral együtt tényleg komplett audiovizuális élményt ad mindenkinek.

Ha esetleg a fentiekben kedvetlennek tűntem, muszáj leszögeznem: az említett kisebb negatívumok ellenére is széles vigyorral néztem végig a koncertet, és Dickinson visszafogottságától függetlenül összességében talán a legjobb eddigi Maiden bulim volt ez ebben a felállásban a 2003-as debreceni koncert mellett. És ahogy elnéztem, az Arénát dugig megtöltő sokezer embernek szintén igen jó estét csinált ez a hat élő legenda. Fogalmam sincs, meddig nyomul még ebben az iramban a Maiden, mint ahogy azt sem tudom, lesz-e pár év múlva No Prayer For The Dying / Fear Of The Dark érás nosztalgiaturné, de ez a csapat ma is megér minden jegybe fektetett fillért. És ahogy elnéztem, hány tinédzser, sőt, gyerek érkezett a szülőkkel együtt Maiden pólóban, hogy aztán lelkesen végigénekelje az egész bulit, a rajongói utánpótlással továbbra sem lesz gondjuk a hátralévő években.