Shock!

A nagy reunion-mánia és a közelmúlt felemás tapasztalatai miatt én már csak úgy állok ezekhez a visszatérésekhez/újjáalakulásokhoz, hogy jól van, ám legyen, csak ne okozzon csalódást az adott banda. Vagyis inkább kivárom az eredményt, tehát a lemezt és/vagy az élő szereplést és utána alkotok véleményt. Valahogy így voltam most a Maidennel is.

Tavaly ugyebár visszatért a csapatba Bruce Dickinson énekes és Adrian Smith gitáros és most ki-ki eldönthette, beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket a régi-de-mégis-új felállás a Brave New World album és a koncert alapján. Az előzenekar szerepét Steve Harris kegyencei, a szintén brit Dirty Deeds-ék kapták. Aránylag egyszerű, riffelős zenét nyomattak, az ehhez passzoló nyers énekkel. Több emlékezetes, kiemelkedő dal igazán elkelt volna, így bizony összefolytak a jobbára közepes tempójú számok egy idő után. Kb. 40 perces műsort adagoltak, amelyet az első sorokból végig elismerő taps kísért, mi többiek meg türelmesen végighallgattuk, thank you, bye...

Először ‘93-ban láthattam az Iron Maident, amikor Dickinson lélekben már szólópályán járt és nem is mutatott akkora lelkesedést a többiekhez képest. Aztán durván két évre rá Blaze frontemberként jelesre vizsgázott, de tudjuk, a Maiden Dickinsonnal az igazi. Most elvileg minden adott volt egy tökéletes bulihoz. Erre az első dolog, ami feltűnt, a (hogy úgy mondjam) nem túl egetverő megszólalás volt: a három gitárból alig hallatszott valami, elképesztően halkan zsezsegtek a többi hangszerhez képest mellett és a hangerőt is bőven lehetett volna fokozni. Nagy kár, mert amúgy színpadi akcióban nem szenvedtünk hiányt, az valóban kirobbanó volt. Főleg Dickinson vette ki a részét belőle, emellett pedig csúcsformában énekelt, úgy, ahogy csakis ő tud. Amikor tehette, minket is bevont egy kis együtt éneklésre, ó-ó-ó-zásra és naná, hogy a “Scream for me Budapest!” vezényszót is kiadta jó párszor.

A társak közül Dave és Adrian inkább a zenélésre koncentrált, míg Janick és Steve full energiával pörgött végig, Nicko pedig a dobok mögött élhette ki magát. Aztán Eddie se maradhatott távol, ő leginkább a háttérből, a jól ismert borítófestményekről ijesztgetett, de egy szám erejéig “személyesen” is színre lépett a kedves szörnyeteg. A program nagyban épült a Brave New World albumra, kezdésnek mindjárt a klipes The Wicker Man nótát kaptuk az arcunkba, ami még hagyján, de jött utána egyből a Ghost Of The Navigator és a címadó szám is. Talán a lemez megjelenéséhez képest korai időpont (összesen egy hetünk volt az anyaggal való ismerkedésre a koncertig) mondatja velem, de ez így, bevallom, felkészületlenül ért.

A folytatásban leadtak még három új szerzeményt, és bár nagyra értékelem, hogy a látszatát is el akarják kerülni a nosztalgiázásnak (maga Dickinson is kifejtette, mennyire hisz az egész csapat az új anyagban és nem tartozik senkinek bocsánatkéréssel a sok új szám miatt), jó lett volna többet is hallani a régi nagy dalok közül. Nem várt kellemes meglepetés ért ugyan a Blaze Bayley-korszakbeli The Sign Of The Cross képében, ezt Bruce tökéletesen feltuningolta, akárcsak a szintén Blaze-es Clansmant, de nekem azért még mindig a Wrathchild, a Two Minutes To Midnight, a The Evil That Men Do jelentette a csúcsot. Meg persze a The Number Of The Beast és a Hallowed Be Thy Name a ráadásban. Ezeket a nótákat abszolút nem kezdi ki az idő és nem kezdte ki a satnya hangzás sem. Bruce azzal búcsúzott, hogy még visszatérnek. Ki tudja? Addig is legalább mindenkinek lesz alkalma rendesen kiismerni az új albumot, amely, remélem, engem is végérvényesen meggyőz majd.