Shock!

Akármit is csinált tavaly nyáron az indianai Elkhartban Charlie Benante a feleségével vagy a felesége Charlie Benantével, bizonyosan nem merült ki a dolog egy kis ordítozásban, hiszen az Anthrax dobosa az utóbbi egy évben nem hagyta el az Egyesült Államok területét, és minden külföldi koncerten Jon Dette helyettesítette a zenekarban, amelynek egyébként köztudottan ő a zenei agya. Szerencsére a többiek legalább nem mondják, hogy Charlie mindezt szabad akaratából teszi, mert úgysem hinnénk el... Így tehát az Anthrax ötödik magyarországi koncertje rendhagyó módon két kisegítővel és az egyik alapító nélkül ment le, ám a New York-i thrasherek így is pusztítóan intenzív, euforikus hangulatú bulit nyomtak a Budapest Parkban.

Ha Benante ügyének háttere egyelőre tisztázatlan is, egy dolog biztos: a két évvel ezelőtti, zseniálisnak is nyugodt szívvel nevezhető, simán a csapat történetének legjobb albumai közé kívánkozó Worship Music elég alaposan visszahelyezte a térképre az Anthraxet. Az csak egy dolog, hogy az igen méretes Budapest Park igen méretes színpada előtti igen méretes placc a keverő vonalán túlig is tömötten megtelt, de talán ennél is fontosabb, hogy mennyit csökkent a csapat táborának átlagéletkora. Még 2010-ben, a cseh Sonisphere fesztiválon (tehát már Joey Belladonna végleges visszatérése után, de még az album megjelenése előtt) is ordító volt, hogy a Big Four másik három bandájával szöges ellentétben mennyire elenyésző számban figyelték harminc év alattiak az Anthrax műsorát, és még korábban, a 2003-as budapesti Summer Rockson is komplett generációs nézőcsere zajlott le a Nightwish és Scott Ianék átszerelése között. Az utolsó lemez a jelek szerint fordított ezen, vagyis nem csak a csúnya kavarások miatt kiábrándult régi rajongók elkötelezettségét sikerült visszaszerezniük, hanem végre egy új generáció is megismerte a zenekar nevét. Ezt innentől kezdve gyakorlatilag tényleg csak szándékosan lehet elszúrni, és ugyan jól tudjuk, hogy az Anthrax még látszólag nyerő helyzetből is simán képes magát a béka segge alá visszalavírozni, ezúttal van egy olyan határozott érzésem, hogy ők is tudják: he megint elkezdik a röhejes személycseréket, még egyszer nincs számukra visszaút.

És akkor ezzel be is fejeztem a cinikuskodást, a Magyarországra nyolc hosszú év után visszatért ötösfogat koncertje ugyanis állati jó volt. Amivel ráadásul nem is okoztak meglepetést, mivel minden egyes eddigi élő találkozásunk alkalmával kirobbanó formát mutattak, akárki állt is a fronton vagy a szólógitárosi poszton. Benante ugyan mindig fix elemnek számított eddig, de Jon Dette miatt olyan nagyon azért nem aggódtam előzetesen, és nem is kellett csalódnom benne. Végig úgy játszott, ahogy azt a nagykönyvben megírták, precízen hozta Charlie jellegzetes témáit, és itt-ott még arra is volt ereje, hogy saját elemekkel tarkítsa őket. Igazán adhatna már valaki neki egy esélyt, hogy végre egy stúdiólemezen is bemutathassa, mire képes... Ami Jonathan Donaist illeti, ő elég színtelen színpadi figurának bizonyult, de mivel az Anthraxnél Belladonna mellett a folyamatosan pörgő Scott és a szintén lelőhetetlen Frank Bello is végig előtérben áll, és amolyan kvázi-frontembernek tekinthető, igazság szerint még ez sem jelentett problémát. A hangzás nem volt CD-minőségű, de az első fertályban, pár sornyira a fortyogó circle pittől teljesen élvezhetőnek bizonyult, tehát tényleg minden adott volt egy perfekt estéhez. A csapat pedig maximálisan ki is használta a lehetőségeket.

Az Anthrax a '80-as években a thrash bohócaként híresült el, ők voltak a vicces, bermudás-deszkás-rappelős srácok, akik ellenpontozták a százas szögekkel kivert Kerry Kinget, az akkoriban valószínűleg még egy bolti bevásárlást is háborúként megélő, az egész világgal harcban álló Dave Mustaine-t meg a többieket. A túlzásba vitt jópofizás ma már nem jellemző rájuk, az viszont tagadhatatlan, hogy ez a pozitív energia 2013-ban is áthatja a produkciójukat: hiába zúznak Scott riffjei légkalapácsként, hiába érintenek a dalaik sokszor komor témákat, valahogy mégis ott rejlik az egész mélyén valami cinkos kikacsintás. Ez pedig ilyen mértékben senkire sem jellemző a generációjukból. Ebből fakadóan az egész koncert roppant jó hangulatban telt el, lent is és fent is mindenki szélesen vigyorgott végig. A legszélesebben persze Belladonna, az egész kavarósdi legnagyobb nyertese, aki láthatóan ma is majd kibújik a bőréből, hogy visszakerülhetett a helyére, és mindent meg is tesz annak érdekében, hogy rászolgáljon a bizalomra. Nem mondom, hogy tökéletesen énekelt, mert itt-ott becsúsztak enyhébb hamisságok, elkamuzások, de csak olyan mértékben, amennyire az ilyesmi egy élő fellépés teljesen természetes velejárója. És ráadásul még megállás nélkül pörgött, ugrált, rohangászott is végig amellett, hogy hergelte a tömeget, és tényleg végig diktálta az ütemet.

E tekintetben egyébként nem véletlen írtam, hogy Scott és Frank is frontember, belőlük ugyanis valami egészen félelmetes rutin áradt most is. Nem is feltétlenül arról beszélek, hogy Scott néha alapító főnökként szól is a közönséghez a dalok közötti szünetekben, hanem hogy mindketten folyamatosan elővezetnek olyan apróságokat, amikre egyszerűen muszáj odafigyelni. Ez lehet akár Ian jellegzetes légollózó rohangászása, netán az a vicces járás, ami olyan, mintha alaposan seggbe akarná közben rúgni magát, vagy akármi más is, a lényeg, hogy látszólagos semmiségekről van szó, amelyek másfél óra alatt mégis hihetetlenül sokat tesznek hozzá a dolog show-oldalához. Azon például muszáj volt röhögnöm, amikor Frank egy ponton nekidőlt a jobboldali hangfaltoronynak, és cigizgetést mímelve játszott. Ez leírva talán erőltetettnek és még inkább jelentéktelen momentumnak tűnik, ott és akkor azonban egészen tökéletesen jött ki. Egy szó, mint száz, az Anthrax is igazi karakterek gyűjtőhelye, és – ahogyan azt a Suicidalnál is leírtam – az ilyen kaliberű fazonokat én bizony nem nagyon találom a mostani csapatok többségében. Pedig sokkal jobban lehet lelkesedni egy ilyen csapatért, mint öt egyenfejű, egyforma mozgású fazonért...

És akkor még a feszességükről nem is beszéltünk: ugyan nem Charlie, hanem Dette adta az alapokat, Scott ma is olyan mániákusan nyomatja a riffeket, hogy az ember egyik ámulatból esik a másikba, de Bello esetében is ritkán emeljük ki, mennyire megbízható alapember, pedig az. Ami Donais zenei teljesítményét illeti, megbízhatóan hozta a kötelezőt, de bevallom, kicsit többet vártam tőle. Aztán rájöttem, miért tűnhetett most az ő játéka is ugyanolyan színtelennek, mint Rob Caggiano-é: mert eredeti helyén, a Shadows Fallban egy igazi, törzskönyvezett duóban működik Matt Bachanddel karöltve, itt meg gitártesója nélkül, egyedül kellett helytállnia. Na, hát a végeredmény ilyen is volt: végső soron hozott mindent, de ahhoz képest ez például semmi nem volt, amit 2005-ben a klasszikus felállás szólógitárosától, a banda fénykorához képest is megdöbbentően nagy gitárosegyéniséggé fejlődött Dan Spitztől láttunk-hallottunk Mezőtúron, a sártengerben fulladozva. Értem én, hogy Dannyvel több tényező miatt is nehéz lehet egyeztetni a két autista kisgyerektől kezdve az órabizniszig, de valahol azért mégis ő lenne ide az ideális megoldás... Aztán persze még Jonathan is beérhet, ha időt hagynak neki, ez előbb-utóbb úgyis elválik.

Maga a műsor egyébként mindössze egy ponton különbözött a turné első önálló állomásától, az athéni koncerttől: nálunk sajnos nem játszották az utolsó lemez kolosszális I'm Alive-ját. Ezt leszámítva sem a sorrend, sem a dallista nem tért el a görögtől, vagyis az Among The Living három biztos közönségetető gránátjával kezdtek (Among, Caught In A Mosh, Efilnikufesin), majd utána vegyesen válogattak a '80-as évek lemezeiről és a Worship Musicról. Utóbbiról az In The End, a The Devil You Know és a Fight 'Em 'Til You Can't szólt, de igazság szerint simán el bírtam volna viselni még pár friss témát, ugyanis élőben is ugyanakkorát ütöttek, mint az albumon. Az In The End eleve a kedvenc dalom a 2011-es anyagról, monolitikus riffje valósággal gyilkolt, és még a dobemelvény két oldalára közben felerősített Dio és Dimebag molinók sem tűntek túlzásnak közben. Joey ugyan kicsit kínlódott a refrénnel, de a hatás így is letaglózónak bizonyult, és a másik két téma is tökéletes koncertszám. A fogadtatásukkal sem volt gond, szóval a jövőben nyugodtan beapplikálhatnák még a szettbe például az Earth On Hellt meg a The Constantet is, a Crawlról már nem is beszélve. Bármelyik jöhetne mondjuk a Medusa helyére, amelyről – klasszikus státuszának elismerése mellett – most is tartom, hogy élőben a legkevésbé ütős szám az itt elhangzottak közül. Eléggé kilógott az összképből, és a denevérhangokkal Belladonna is rettenetesen megszenvedett benne, szóval a helyükben biztosan valami mást választanék be helyette. Ha pedig már mindenáron régit akarnak, annyi erős, élő fellépésre kívánkozó, méltatlanul mellőzött téma lapul ehelyett a Spreading The Disease-en is az A.I.R.-tól a Lone Justice-on át a The Enemyig... A tök felesleges Anthems EP T.N.T.-je („if you don't know this song, that means you fuckin' hate good music!") pedig előzetesen, papíron maga is tök feleslegesnek tűnt, a gyakorlatban azonban parádésan működött Joey remek bonscottoskodásával.

A Bush-érát ezúttal teljesen hanyagolták, de ez várható is volt (pedig az Only egyébként Joey-val is nagyon gyalult három éve a cseheknél), a Fistful Of Metalról a Metal Thrashing Mad helyett a Deathridert nyomták, és persze ott volt még az Among két nagy slágere, az ezúttal fejdísz nélkül elővezetett Indians, illetve a rendes műsoridőt záró I Am The Law. Előbbi legendás „Wardance!" része fialta a koncert leghatalmasabb circle pitjét, utóbbi pedig még kiadása után több mint huszonhat évvel is simán elvitte „az est riffje" címet. A két legpörgősebb közönségetető azonban változatlanul a két feldolgozás, a Got The Time tick-tick-tickin' in my head és a ráadásban, a Madhouse után zárásként bedobott Antisocial. Utóbbi már tényleg ereszdelahajam népünnepélybe fulladt, és az elementáris közönségéneklés láthatóan a zenekarnak is nagyon tetszett.

Akadt néhány vargabetű az Anthrax történetében, de élőben sosem ismertek pardont, és most is fényesen bizonyították, hogy simán ott nyomulnak a koncertbandák elitjében. Ismét van nimbuszuk és ismét van közönség, aki kíváncsi rájuk, szóval nagyon remélem, hogy minél előbb megint látjuk őket Budapesten, lehetőleg egy hasonlóan mesteri új lemez turnéján, mint a Worship Music.

(Azt a náci mintákkal televarrt szerencsétlen srácot meg világosítsa már fel valaki, hogy Scott Ian zsidó, és büszkén vállalja is ezt, ne élje le az életét ilyen szörnyű tévképzetekben!)