Shock!

Belegondolni is zsibbasztó, micsoda felszabadító népünnepélyt okozott volna egy budapesti Suicidal Tendencies koncert valamikor a '90-es évek első felében, hiszen Los Angeles egyes számú hardcore/crossover bandájának itthon is komoly kultusza alakult ki. Persze jobb később, mint soha, főleg, hogy az alaposan megkésett első hazai jelenés óta minden nyáron eljöttek hozzánk. Mára persze az egykori bandanás, 13-as kosármezben szelő régi arcok egy része is joviális családapává vedlett, ám mint az Mike Muirék újabb budapesti buliján is kiviláglott, ha valaki megfelelő talpalávalót húz nekik, még 2013-ban is képesek amúgy istenigazából mulatni.

A Suicidal Tendencies három évvel ezelőtti első magyarországi bulija a West-Balkánban az utóbbi időszak egyik legemlékezetesebb koncertje volt számomra: egy ősrégi kedvencet láthattam életemben először, és mivel ezzel a közönség nagyrésze ugyanígy volt, páratlan hangulat alakult ki az ismert okok miatt azóta bezárt helyen. Kicsit bosszantott is, hogy a szigetes bulijuk idején épp nem voltam Budapesten, egy éve pedig konkrétan ön- és tömeggyilkos hangulatba kerültem, amikor egy váratlan, utolsó utáni pillanatban támadt vis maior miatt ki kellett hagynom a ZP-s fellépésüket. (A helyzetről mindent elárul, hogy egy órával a kiírt kezdés előtt még úgy tudtam, én is ott leszek...) Szerencsére a koncertnek annyira jó visszhangja támadt, hogy a hely idén nyáron is elhozta Budapestre Mike Muirékat, és elég rendes tömeg is várta a csapatot a Rákóczi híd lábánál. Nem rendelkezem pontos nézőszám-adatokkal, saccra úgy kétezren biztosan összejöttünk, de inkább többen.

A zenekar nem elég meglepő módon a kötelező You Can't Bring Me Downnal robbant a színpadra, amelynél kevés hatásosabb kezdőszám létezik. Pláne, hogy ugyan beletelt egy kis időbe, mire teljesen beállt a hangzás, de már itt is élvezhetően szóltak, néhány dal után pedig kifejezetten jó lett a megszólalás. Ez a Suicidal esetében már csak azért sem hátrány, mert Muir a mostani felállásban is zseniális zenészeket foglalkoztat. Az Infectious Grooves-ból is ismert Dean Pleasants gitáros helyből Rocky George méltó utódja, végig olyanokat játszott, hogy csak lestem, de a West-Balkánhoz képest új szerzeménynek számító Tim Williams basszerre is rácsodálkoztam párszor, annyira hihetetlen ízléssel és feszességgel pengette hangszerének öt neonzöld húrját. A dobok mögött helyet foglaló, bálnatestű Eric Moore meg körülbelül ugyanolyan megfejthetetlen rejtély, mint mondjuk a hasonlóan atletikus alkatú Gene Hoglan: parádésan lazán, elképesztően precízen és mindemellett hajmeresztő feelinggel adta az alapokat a csapat alá, és amikor egy ponton előrejött némi közönséghergelésre, még csak nem is lihegett...

Nem akarom mindenáron meglovagolni az etnikai vonalat, de senki sem fog meggyőzni róla, hogy nem hallatszik a mostani Suicidalon a fekete ritmusszekció jelenléte. Moore és Williams valami olyan extra groove-osságot, játékosságot vitt az egész produkcióba, amilyet fehér vagy akár latino zenészek biztosan nem tudnának a gitárok alá tolni. Ezek persze csak apró nüanszok, de hát ugye a zenében óriási szerepe van ezeknek a bizonyos apró nüanszoknak... A Mike Clark helyére érkezett Nico Santora is derekasan hozott minden kötelezőt, a közönség hergeléséből is alaposan kivette a részét, és ha nagyon őszinte akarok lenni, jobban is játszott, mint elődje három évvel ezelőtt a Nyugati téren. Szóval hiába számított Clark a fő-Mike mellett egyetlen régi tagnak, igazából nem hiányzott a képből.

Noha az egész csapat folyamatosan, megállás nélkül pörgött, a tekintetek persze végig Muirra szegeződtek, aki idén töltötte be az ötvenet, de fazonra és mozgásra szinte semmit sem változott a klasszikus időkben látott videókhoz képest. Eleinte ugyan csak a sajátos koreográfia részének tűnt, de ahogy haladt előre az idő, úgy bizonyosodtam meg róla, hogy valami miatt kicsit tényleg húzza az egyik lábát. Azonban nem hagyta, hogy mindez nyomot hagyjon az intenzitásán, végig beleadott mindent. Mozgáskultúrája egészen sajátos és roppant szórakoztató, a hibbant karmozdulatoktól kezdve az egy-helyben-állva-nekikészülök-majd-mindent-bele keresztülrohanásokig a színen, ilyet mástól tényleg nem lehet látni sehol. Mike nem egy viccelődős, vajazkodós frontember, de láthatóan jól érezte magát, dumálgatott is a dalok között rendesen – jó érzékkel mindig épp annyit, hogy nem tűnt soknak a rizsa –, a hangja pedig néha ugyan el-eltünedezett, az ilyesmi ennyire intenzív színpadi munka mellett megbocsátható. Pláne, hogy az egész zenekar végig tolta alá a vokálokat, különös tekintettel Williamsre.

A legutóbbi hazai fellépéshez képest egy fontos változás mindenképpen történt a Suicidal háza táján: tavasszal, elképesztő maratoni várakozás és lebegtetés után végre kihoztak egy új lemezt 13 címmel. Még ennél is örömtelibb hír, hogy az 1988 és 1994 közötti időszak hangvételében fogant album baromi jó, szóval kíváncsi voltam, mennyiben merik majd felfrissíteni a programot a friss darabokkal, a műsor ugyanis elég hasonló volt az utóbbi három évben. A kérdésre elég egyszerű a válasz, és a lehető legkiszámíthatóbb is: Mike Muirék pontosan tisztában vannak vele, hogy a közönség nagyrésze nosztalgiázni érkezett, így nem erőltették túl a friss dalokat. A műsor elején elsütötték a Smash It!-et, középtájt meg a Who's Afraid?-et, de ezen túlmenően még a klipnóta Cyco Style sem fért be a menübe, a hangsúlyt most is a régi darabokra helyezték.

Nézőpont kérdése, mennyire jó ez vagy mennyire nem az. Egyfelől a zenekar topmuzsikusait és a lelőhetetlen Muirt nézni akkor is élményszámba menne, ha másfél órán keresztül a Boci-boci tarkát játszanák, az itt elhangzott dalok pedig kétségkívül klasszikusok. Mivel a legutóbbi két alkalommal nem láttam őket, még csak azt sem mondanám, hogy önismétlőnek tűnt a setlist, mert tényleg végig kifogástalanul szórakoztam. Igazság szerint csak a koncert után jutott eszembe, hogy az elhangzottak mellett azért akadnak még olyan favoritok, amiket állati szívesen meghallgatnék élőben, legyen szó a Trip At The Brainről, a Lost Againről, a Disco's Out, Murder's Inről vagy a teljes The Art Of Rebellion mesterműről. Utóbbiról (megjöttek Olcsó Poénék) tendenciózusan nem játszanak semmit az elmúlt években, ami abból a szempontból érthető, hogy nem egy nyilvánvaló, közönségetető hardcore/crossover anyagról van szó, de ettől még azért ez volt a Suicidal legnagyobb példányszámban elkelt albuma...

Persze nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy panaszkodom, mert a buli tényleg megalázóan jó volt: forró hangulatú, lankadatlan energiájú, vérprofi előadás, a sok egymás nyakába boruló régi fanatikust elnézve ismét igazi osztálytalálkozó-jelleggel. Az olyan dalokra pedig tényleg legfeljebb szélesen vigyorogni és nagyban bólogatni / vadul aprítani lehet, mint a War Inside My Head, az I Saw Your Mommy, a Possessed To Skate vagy az I Shot Reagan, nem is beszélve a How Will I Laugh Tomorrow-ról, amely számomra az este csúcspontját jelentette. A bevadulós szólórésznél szabályosan eufóriába kerültem, és úgy éreztem, akármeddig képes lennék hallgatni Pleasantset, ahogy teker a horzsoló riffekre, miközben a többiek fel-alá rohangásznak körülötte. A Pledge Your Allegiance-szel pedig még erre is sikerült gombot varrniuk, itt ugyanis Mike elkezdte felhívni a színpadra a nézőket, és a végén már legalább harmincan ott nyüzsögtek körülöttük. Láttam már ilyet több bandánál is, de ennyire mozgalmas, intenzív és lenyűgöző formában még szerintem soha... A csapat ráadásul jó érzékkel a Memories Of Tomorrow-t is beleszőtte a Pledge-be, szóval még itt is tudták fokozni a hangulatot.

Örülök neki, hogy ha már a klasszikus időkben nem tudtak eljutni hozzánk, mára ennyire rendszeres visszajáró vendég lett Magyarországon a Suicidal Tendencies, Muirék ugyanis a mai mezőnyben is egyedülálló jelenségnek számítanak. A világért sem szeretnék beállni a „régen minden jobb volt, ma meg már minden szar" kórusba, de kétségtelen, hogy én sem látom a fiatalabb generációk képviselői között az ilyen kiállású, ennyire markáns karakterű zenekarokat. Így aztán – mivel az idő sajnos kérlelhetetlen – nem tehetünk mást, mint hogy minden adandó alkalommal megnézzük a Mike-hoz hasonló, ma már nagy öregnek számító figurákat, és utána elégedetten nyugtázzuk: valami ilyesmiről kell szólnia egy koncertnek.