Shock!

A francia The Inspector Cluzót inkább hagyjuk: két öltönyös, nyakkendős figura játszott értelmetlen, céltalan és összevissza hülyeségeket dob-gitár összeállításban. Volt itt hendrixes ősrocktól punk/thrash tika-tikáig, herélteket idéző vernyákolástól ritmusokat is nélkülöző kiabálásig minden, sőt, a műsor egy pontján még három igen szerencsés nézőt is felhívtak a színpadra, hogy ők is a produkció részesei lehessenek. Váljék egészségükre...

Szürreális érzés volt 2010-ben Suicidal Tendencies koncertre menni Budapesten, hiszen Mike Muirék utoljára 2000-ben adtak ki lemezt, az a korszak pedig rég elmúlt, amikor nem lehetett úgy végignyargalni a nyóckeren, hogy az ember ne találkozott volna legalább három bandanás, pólóján hatalmas 13-assal mászkáló rajongóval. Hiába, minden idők legnagyobb kaliforniai hardcore / crossover / thrash / punk / funk / akármi bandája a Kárpát-medencében is identitás-meghatározó zenekarnak számított a '90-es évek első felében... Mivel a virágkorban nem jutottak el hozzánk, nem csoda, hogy jó 18-20 évvel később is totális teltház várta őket a Nyugatinál. A Skála Metróban kialakított West-Balkánban korábban még nem jártam, de igencsak rokonszenves a hely – még galériája is van –, remélhetőleg rendszeresen rendeznek majd itt rockbulikat a jövőben is. A teltház egyébként ebben az esetben tényleg teltházat jelentett: bő ezeregynéhányszáz ember gyűlt össze, minden jegy elkelt, és naná, hogy igazi osztálytalálkozó-jelleget öltött a buli. Sejtelmem sincs, merre rejtőzködhet a csendes hétköznapokban a megjelent arcok egy jól körülhatárolható hányada, most azonban ismét előkotorták a fejkendőt meg az ST betűs focimezeket, hogy minél autentikusabb külsővel vehessenek részt Mike és társai első hazai jelenésén.

Fogalmam sem volt, mire számítsak ennyi idő után élőben a bandától, ahol a frontember mellett csupán a másik Mike, azaz Mike Clark ritmusgitáros képviseli az úgymond klasszikus tagságot, de a nyitó You Can't Bring Me Down egyből eloszlatta az esetleges kételyeket. Hiába nem csinált jóformán semmit a Suicidal az elmúlt évtizedben némi rendszertelen koncertezgetéstől eltekintve, ezen az estén valami olyat toltak az arcunkba, aminél egyszerűen 1990 környékén sem lehettek lényegesen jobbak. Ha egyáltalán... Talán ellentmondásosan hangzik, de fáradt nosztalgiázásról még annak ellenére sem volt szó, hogy a programban a már egy ideje ismert egy szem – mellesleg nagyon jó – Come Alive-ot leszámítva nem szerepeltek új dalok. Muir ugyan közelíti az ötvenet, de elánja mit sem kopott, pont úgy hozta mániákus, ideges járkálását, szökellő rohangászását, mint a régi klipeken. Az embernek eszébe sem juthatott olyasmi, hogy ez a figura a tegnap egyik hőse... Nem fér a fejembe, miért nem nyomulnak jobban, ugyanis olyan szinten gyilkoltak ebben a felállásban, amire egyszerűen semmi sem készíthetett fel. A szólógitáron nagyot alakító Dean Pleasants már jó régóta Muirral zenél, a csapat leglátványosabb tagja azonban egyértelműen a két mázsát közelítő fekete dobos, Eric Moore, aki nemcsak fantasztikusan játszott elképesztő méretű dobverőivel, de a tekinteteket is végig vonzotta bűvészkedésével. A félrecsapott piros baseball-sapkát viselő Steve Brunner is olyan döbbenetes figurákat nyomott a basszusgitáron, hogy csak na. Ezeken a posztokon olyan topmuzsikusok nyomultak azelőtt, mint Rocky George, Robert Trujillo vagy Jimmy DeGrasso, de egyikük sem hiányzott, ami azért nem kis szó...

A cucc ugyan távolról sem szólt CD-minőségben, de az a vadállati energia, ami lejött a színpadról, mindenért kárpótolt. Best of-programot nyomtak jó 70-75 percben, különösebben egyik lemezt sem reprezentálták túl, de a műsor gerincét alapvetően a korai gyűlöletbombák és az áttörést meghozó két thrashesebb, agyasabb album legnépszerűbb szerzeményei képezték. A jócskán harmincas-negyvenes hazai Suicidal mániákusok az első pillanattól kezdve eszüket vesztve tomboltak a klasszikusokra, néha már-már meg is lepett, micsoda ünneplés zajlik a nézőtéren, de hát ezek a dalok ma már sokaknak a komplett fiatalságukkal egyenlőek. Így aztán nem is csoda, ha korántsem tinédzser arcok is totális eufóriában, már-már emberi mivoltukból kivetkőzve aprítják egymást a War Inside My Headre vagy a Possessed To Skate-re, torkuk szakadtából üvöltik a Send Me Your Moneyt és az I Saw Your Mommyt, elmorzsolnak egy könnycseppet a How Will I Laugh...-re, majd az utolsó energiatartalékokat is kiadják magukból az I Shot Reagan és a Pledge Your Allegiance ráadásánál. És eközben végig mindenki szélesen vigyorgott...

Az azért feltűnő volt, hogy Mike-ék semmit sem játszottak minden idők legizgalmasabb – és tegyük hozzá: legsikeresebb – Suicidal albumáról, a The Art Of Rebellionről, de el tudtam fogadni, hiszen az a lemez inkább otthon hallgatós, elmélyülős cucc sok finom, tekervényes megoldással, egy csapolt sörrel feltankolt, csatakos koncertre talán valóban kevésbé illik. Ez a buli ráadásul legfeljebb akkor lehetett volna még ennél is jobb, ha a hangzás is olyan tökéletes, mint maga a zenekar, a hangulat pedig akkor sem. A lelkes fogadtatás egyébként nekik is tetszett, Muir arcán tisztán látszott az elégedettség, és többször hangot is adott ennek sajátos átkötőiben. Az a fáradhatatlan, mozgáskényszeres nyüzsgés, amit az egész buli alatt produkált, egyszerűen utánozhatatlan és senki máshoz nem hasonlítható, ráadásul a hangja is jó formában volt. Vagyis minden összejött egy óriási koncerthez, a banda pedig le is ütött minden egyes feladott labdát. Aki kihagyta ezt a bulit, vagy későn ébredt, és már nem jutott neki jegy, tényleg baromira sajnálhatja, egész biztos, hogy az év egyik leghatalmasabb attrakciójáról maradt le. Ide azt az új Suicidal lemezt, de azonnal!