Shock!

Gyakran elmondjuk, hogy a túl gyakori lemezmegjelenés könnyen a színvonal laposodását vonhatja maga után, arról azonban kevesebb szó esik, hogy az irreálisan hosszúra nyúlt szünetek legalább ennyi csapdát rejtenek magukban. A zenekarok mindig meg tudják magyarázni, miért kellett tíz-tizenkét-tizenhárom éven át ülni egy új anyagon, de az az igazság, hogy akármit is mondanak az érintettek, ezekre a maratoni kihagyásokra egyszerűen nem létezik épelméjű magyarázat, hívják a zenekart Guns N' Rosesnak, Van Halennek, Aerosmithnek vagy jelen esetben Suicidal Tendenciesnek. Még belegondolni is zsibbasztó, hogy a '80-as évek második, '90-es évek első felének meghatározó hardcore/crossover csapata kerek tizenhárom évet várt ezzel az új albummal, pedig közben folyamatosan léteztek, és ugyan változó intenzitással, de rendszeresen turnéztak is (nálunk is háromszor jártak az utóbbi három évben).

Többek között az a nagy csapdahelyzet az ilyen maratoni kivárásokban, hogy mitikus messzeségbe repíti a korábbi produkciókat, és egészen irreális mértékben srófolja fel a tábor elvárásait. Még akkor is, ha egyébként mindenki emlékszik rá, hogy a Suicidal két utolsó albuma, a '90-es évek közepének rövid feloszlása után kihozott 1999-es Freedumb és a 2000-es Free Your Soul... And Save My Mind korántsem számít olyan közmegegyezéses klasszikusnak, mint mondjuk a How Will I Laugh Tomorrow When I Can't Even Smile Today vagy a Lights Camera Revolution... A zavart csak súlyosbítja, hogy Mike Muir is össze-vissza nyilatkozgatott a folytatásról az elmúlt tíz évben: hol azt mondta, hogy nem látja értelmét sietni, hol meg azt, hogy máris dolgoznak a régi producerrel, Paul Northfielddel, és legalább három teljes albumra elegendő anyaggal rendelkeznek. Remélem, legalább azért ők maguk értik, mire vártak ennyit, mert én biztosan nem...

Mivel az utóbbi másfél évben Mike Clark gitáros is eltűnt valahol a ködben, a zenekar mostani felállásában már egyedül Cyco Miko képviseli a folytonosságot a régi korszakokhoz képest, de egyrészt a Suicidal azért alapvetően mindig is az ő csapata volt, másrészt élőben a banda ma is olyan produkciót nyújt, aminél jobbak – szentségtörés vagy sem – Rocky George-dzsal, Robert Trujillóval és az éppen aktuális dobosfenoménnel sem lehettek uszkve húsz évvel ezelőtt. Így aztán én a dolgok e részén egy pillanatig sem izgattam magam, azt illetően azonban voltak bennem kérdőjelek, hogy milyen színvonalat lesznek képesek hozni az új anyagon. Elsőre nem is igazán kapta el a fejemet a lemez, aztán minden egyes hallgatással egyre jobban ráéreztem, és most már ott tartok, hogy azt mondjam: a 13 határozottan bivalyerősre sikeredett. Száz százalékosnak ugyan nem száz százalékos, amit tizenhárom év után akár pofátlanságnak is tekinthetnék, ha nagyon szigorú akarnék lenni velük, de nem akarok. Muir márciusban volt ötven éves, 2013-ban nyilván nem ő fogja fenekestül felforgatni a világot, meg eleve nagyon szeretem a bandát, így aztán inkább csak örülök neki, hogy megint itt vannak. Főleg, hogy az utolsó kettőnél például mindenképpen kategóriákkal jobb ez az album.

Ha valakiben esetleg kérdőjelek motoszkálnának a zenei irányultságot illetően, a mai Suicidal nem a két ezredvégi produkció punkosabb, direktebb vonalán mozog, hanem a fénykor világát idézi, vagyis az 1988-tól 1994-ig terjedő érát, a How Will I Laugh..., a Lights..., a The Art Of Rebellion és a Suicidal For Life lemezek időszakát. A tizenhárom dalos, szűk egy órás anyag a csapat legsikeresebb éveire jellemző ultraintenzív, agresszív, ám ezzel együtt is roppant zenei, agyas crossover muzsikát rejti, ami azonnal felismerhető, utánozhatatlan és nagyon szerethető. Ha nem tudnám, hogy friss felvételekről van szó, akár még azt is elhinném, hogy ezek kiadatlan dalok a régi felállással, és ez nem túlzás. Muir zenészeinek fölényes tudása a lemezről is ugyanúgy lejön, mint ahogy élőben is az államat keresgéltem a padlón tőlük. Az Infectious Groovesból is jól ismert Dean Pleasants például olyan zseniálisan gitározza végig az egész albumot, ami párját ritkítja: még Rocky George díszítéseit, filljeit is egy az egyben levette, szóval az illúzió tökéletes. Tim Williams basszer és Eric Moore dobos ritmusszekciója is elképesztő figurákat ereget végig, Muir meg Muir: hangja, előadásmódja ízlés kérdése, de ez a kicsit ideges, hadarós, izgága stílus csakis az övé. Az album hangzása is gyönyörű, maradéktalanul sikerült reprodukálniuk a klasszikus művekre olyannyira jellemző kristálytiszta, elegáns, mégis erőtől duzzadó megszólalást.

A Suicidal mindig is változatos banda volt, most sem egy tempóban zúzzák végig az egész anyagot, tényleg van itt minden a védjegyszerű, sodró himnuszoktól kezdve (Shake It Out, Smash It!, This Ain't A Celebration, Cyco STyle) az olyannyira tipikus, enyhén pszichopata beütéssel zúzós szerzeményeken át (Make Your Stand, Who's Afraid?, Slam City) egészen a több hallgatást igénylő, borult pillanatokig. Olyan meglepő, elvadult zenei kísérletekbe azért sehol sem bonyolódnak, mint 1992-ben, a The Art Of Rebellionön, de amit például a God Only Knows Who I Am instru betéteiben bemutatnak a hangszeresek, arról tényleg csak felsőfokban tudok beszélni. Nyilván nem ez a dal lesz a Suicidal bulik csúcspontja a jövőben, de simán az album egyik legizgalmasabb, legjobb tétele, ez vitán felül áll. A melodikusabbra szabott, őrületes gitárdíszítésekkel telepakolt Life (Can't Live With It ... Can't Live Without It) szintén hatalmas kedvencemmé érett, és némi ismerkedés után a bandától meglepően nyugis, higgadt tempójú This Worldöt is nagyon megkedveltem. Ahogy írtam, nem nevezném száz százalékosnak az albumot, bizonyos dalokon lehetett volna rövidíteni, óriási témák, hatalmas villanások azonban ezzel együtt is kivétel nélkül mindegyikben találhatók, méghozzá szép számmal.

Nem egy azonnal ható slágerparádé a friss Suicidal mű, nekem is kellett hozzá némi idő, hogy igazán közel engedjen magához, azóta viszont nem ereszt. Nincs mese, itt bizony tényleg kirobbanó formában tért vissza egy régi kedvenc! (Az viszont baromira zavaró, hogy ugyanaz a cím, mint a Black Sabbathnál...)