Shock!

Az idei Wan2 fesztivál szlogenjeként valamelyik apokaliptikus-árvizes bibliai idézet szolgált volna leginkább, pedig az első nap alig utalt valami arra, hogy a sátorozók túlnyomó része pár óra múlva a legkülönfélébb vulgáris kifejezésekkel fogja bombázni az időjárásért felelős felsőbb erőket.

A Csakazértis zenekar neve hallatán a névről felmerült bennem a sanda gyanú, hogy mit is fogunk kapni: totálisan profin előadott totálisan arctalan számokat. És lőn. Nem volt rossz ez a rap-rock-nu metal vegyület, csupán a szép kerek dalok hiányoztak, de nagyon. Nem áll szándékomban bántani őket, de náluk sokkal több egyéniséggel és nagyobb népszerűséggel rendelkező zenekarok sokasága udvariasan megfogalmazott elutasító levelet kapott a fesztiválra való jelentkezést követően. Azért kíváncsi lennék, a szervezők mi alapján jelölték meg a szerencsés "nyerteseket"... azonnali újraszámlálást, és vizsgálóbizottság felállítását követelem!

A Neck Spraint ezzel szemben már (nagy)színpadképes zenekarnak találtam, hangzásukról pedig egy Prosectura lemezcím (Akkor Inkább Úthenger) ugrott be. Kevés ennyire feelingesen bunkó zenét játszó formáció van jelenleg kis hazánkban, Janó Misi gitárjával a komplett nézőteret le lehetett volna betonozni. Pityesz kitűnően beilleszkedett, azt már csak halkan teszem hozzá, hogy szerintem pár hónapja ama kényes ügyben jó döntést hozott. És persze lehetetlen nem megemlíteni Bánfalvi Sanyit, aki úgy püfölte a bőröket...:
a - mintha nagyon dühös lenne rájuk;
b - mintha az élete múlna rajta;
c - mintha hat kézzel és hat lábbal rendelkezne (Ha valaki tud egyéb variációt, legyen oly drága, küldje el e-mailben.)

A Zanzibár műsora alatt a puszta kíváncsiság (no meg a sok kínálgató jóbarát) marasztalt a Viva színpad környékén, legalábbis addig, amíg a civil ruhás rendőrnő bele nem kezdett a "vigyázz, érdekes, nem vagyok tökéletes" sorba, onnantól fogva űzött vadként menekültem.

A Facemanhez még nem volt szerencsém, ehhez képest az első számnál állam már a porban hevert. Könnyebb Parkinson kórosként bombát hatástalanítani, mint zenéjüket kategorizálni, death metal hatások ugyanúgy kivehetőek voltak, mint progresszív, vagy - urambocsá' - nu metalos megoldások. A zenekar vokalistája talán nem sértődik meg, ha nemes egyszerűséggel a vadállat jelzővel illetem, amit ugyanis a hangjával produkált, az nem volt emberi. Ez a fajta hörgés egy Glen Bentonnal egybeklónozott mangalicának is becsületére válna.

Őszintén szólva a Soulfly tavalyi teljesítménye nem hatott meg, nekem akkor úgy tűnt, hogy Max Cavalera kondíciója lassacskán Ozzyéval vetekszik, valamint az aktuális kísérőzenészek sincsenek éppenséggel a helyzet magaslatán. Mint megtudtam, csodával határos módon azóta sem változott a felállás, viszont a zenekart mintha kicserélték volna. Már a nyitó Prophecy-nél lehetett tudni, hogy ebben nem lesz hiba, kegyetlenül dörrent meg a cucc. Max teli tüdőből köpködte szövegeit hatalomról, vallásról, politikáról, jelen állapotában már korántsem emlékeztetett egy jamaikai hajléktalanra. Főként rokoni köreiből több vendégzenész tiszteletét tette a színpadon, pl. sógora is, aki az erőteljesen reggae-s Mosesben trombitált. (A közönségből ezt többen példaértékűnek vélték, legalábbis az erősen izzó cigarettavégekből ítélve mindenképp.) A Bleed is nagyot ütött volna, feltéve, ha szól a görnyedt háttal üvöltöző srác mikrofonja. Ezúttal sem maradtunk klasszikus Sepu-blokk nélkül, a Roots Bloody Roots, a Territory, valamint a Troops Of Doom alatt is ellenállhatatlan vágyat éreztem pár lila folt beszerzésére. Év koncertje-gyanús esemény volt, sajnálhatja, aki kihagyta.

Mivel a második nap az égvilágon semmi olyasmit nem tartogatott számomra, amiért hajlamos lettem volna szolidaritási mozgalmat kezdeményezni az árvíz sújtotta sátorozókkal, egy az egyben kihagytam Azért kicsit sajnálom is a dolgot, mert Katona “Z” László énekes, Emerton-díjas szövegíró, Grimm testvéreket porba alázó mesemondó állítólag nagyon elemében volt. Na, mindegy, majd Szigeten.

A fesztivál harmadik napja az egész éjszakás égi áldás következtében kész mennyországot jelentett volna varacskos disznók számára. Igaz, a Leukémia fellépése alatt is szemerkélt valamelyest, de ez nem tartott vissza attól, hogy megőrüljek rájuk az akkor még nem túl népes közönség soraiban. A felejthetetlen újjáalakuló party óta a banda remekül összerázódott, szinte minden egyes hang a helyén volt. Mintha csak nem is tették volna pihenőre magukat anno, annyira fiatalosan, görcsmentesen vázolták fel ezeket a harmadfokú zenei egyenletrendszereket. Külsőleg sem hagyott nyomot rajtuk az eltelt idő, egyedül talán Guppi lett... khm... a testsúlyához képest kicsit alacsonyabb. Oltyán Lacika gitárjátékáról ódákat lehetne zengeni, a hagyományos hardcore zúzdák ugyanúgy ott vannak a kisujjában, mint a Hendrixes szólók. Igaz, mozgáskultúrájáról egy Gryllus Vilmosba oltott Paul McCartney jutott eszembe, ám neki ez határozottan jól áll. A műsor viszont fájóan rövid volt, elhangzott a Hidak, Az űrbe, a Vágd Szét, a Christopher Reeve emlékének ajánlott Tolókocsis, és talán még valami, viszont sajnos első számú nyári házibuli slágerük, az Olvadás kimaradt.

Totálisan elfelejtettem, mivel is folytatódik a Viva színpad programja, szerencsére egy mozgáskoordinációs zavarokkal küzdő fiatalember hozzám intézett kérdése - miszerint lennék-e oly kedves, hogy ivóalkalmatosságába öntök át egy keveset a sörömből - megvilágosított: Hétköznapi Csalódások. Bizonyára a szervezők is tisztában voltak vele, hogy egy pogó nélküli PiCsa koncert gyakorlatilag kimeríti a nonszensz fogalmát, ezért némi szalma színpad elé helyezésével szüntették meg a sártenger okozta hadiállapotot... Pogó szalmában... mi ez, ha nem a nagybetűs PUNK? És amikor már a naiv koncertlátogató azt gondolta volna, hogy ez az életérzés gyakorlatilag fokozhatatlan, elég volt a narancssárga kukásszerkóban pompázó Megyeri mesterre pillantania, hogy belássa tévedését. A srácok ezúttal sem hazudtolták meg önmagukat, az aljas, szemét kapitalizmus ugyanúgy megkapta a magáét, mint kedvenc politikusaink és egyéb közéleti szereplőink. Már láttam is lelki szemeimmel a Commandante Che Guevara c. himnusz alatt színpadra ugró Tom Morello-t munkásőr egyenruhában...

Az Iron Maidnem azon kevesek közé tartozik, ahol az egyénietlenség a zenekar pozitívumait gazdagítja, és mint ilyen, tökéletes tribute formáció. Utoljára még Bruce Dickinson földi helytartójával, Bozsik Patrikkal láttam őket kitörő formában, ám Kiss Zoltánnal is arcátlanul jól nyomták a Maiden klasszikusokat. Csupán két dolgot hiányoltam: Eddie-t zsabós ingben, Bocskai-felsőben, továbbá a “scream for me, Mezőtúr” felkiáltást a Hallowed Be Thy Name közepén.

A Blind Myself alatt sajna az időjárás is bekeményített, így hát jobbnak láttam a továbbiakban a Pepsi színpad menedéket adó sörsátra alól követni az eseményeket. (Szobarocker vagyok, vállalom.) A Kowalsky Meg A Vega tipikusan az a zenekar, amiről igazából nem tudom eldönteni, tetszik-e vagy sem. Alapvetően teljesen jó, színvonalas popzene ez, viszont a körítés – gondolok itt pl. a Maksa Zoltán “humorával” operáló szójátékokra – hagy némi kívánnivalót maga után. Itt viszont teljesen meggyőző volt a produkció, zuhogó esőben gyógysört szürcsölgetve keresve sem találhattam volna ennél kellemesebb aláfestő zenét.

El nem tudom képzelni, hogy Sharon Osbourne-t leszámítva volt valaki a világon, aki örült Joey Belladonna átmeneti (?) visszatérésének az Anthrax-be. Ha egy gépezet tökéletesen működik, miért kellenek bele lejárt szavatosságú alkatrészek? Nem volt kétségem affelől, hogy 100%-os produkciónak leszek szem- és fültanúja, de ugyanakkor képtelen voltam kitörölni gondolataimból a színpad fölé képzelt, vörösen vibráló “hakni” feliratot. Ettől függetlenül az előadásra tényleg nem lehetett panasz. Szemezgettek a Belladonna korszak minden állomásáról, volt Caught In The Mosh, Madhouse, I Am The Man, Indians, ésígytovább...

Frank Bello-t kellemes régi ismerősként üdvözölhettük, és elnézve lelkesedését, nem is igazán értem, hogy miért lépett le anno. A két mélynövésű hobbit, Scott Ian és Dan Spitz is fáradhatatlanul túrt végig. Ez utóbbi mintha csak egy fitness szalonba zárva élte volna le az Anthrax nélküli éveket, elképzelhetetlennek tartom, hogy valami fantasy rendező ne kérje fel előbb-utóbb a koboldvezér szerepére. Charlie Benante-re kár is szót vesztegetni, ez a fickó a valaha élt egyik legnagyobb dobisten, ezzel az állítással pedig nem érdemes vitatkozni. Pont. Belladonna hangja semmit sem rozsdásodott az évek során, tökéletesen kiénekelte a legkritikusabb dolgokat is. És esküszöm, ha mindennemű vizuális hatás kizárásával követtem volna teljesítményét, a fent említett negatívumok ellenére képes lettem volna viszonylagos jó érzéssel távozni. Ám Teréz anya összes jóindulatával is csak annyit tudok mondani, hogy fazonilag teljességgel vállalhatatlan. Tessék megnézni az Among The Living borítójában szereplő csoportképet, és máris egyértelművé válik, hogy senki nem tájékoztatta az azóta eltelt 19 évről.

Mindent egybevetve azt tudom mondani, hogy bár jó koncert volt, nagyon remélem, hogy az AC/DC nem hirdetett általános igazságot a Money Talks c. szerzeménnyel, és legközelebb már újra John Bush-sal látogatnak el errefelé.

Kirsch J. András

A tavalyi év után idén ismét kilátogattam Mezőtúrra, mert megint igazi csemegéket rejtett a program, bár annyi különbség mindenképpen volt, hogy idén – bár necces volt a dolog – meg is tartották azt a koncertet, amire lementem.

Kisebb átalakítások történtek az elmúlt egy évben, így máshová került a kemping és az egyik színpadot is megszüntették. Két színpad maradt tehát, a Viva-féle nagy, meg a kisebb Pepsi stage, illetve ott volt még a Multi Café sátor is, de ott semmi értelmeset nem találtam a három nap alatt.

Csütörtök délután négy körül értünk le, és a kezdeti sátorveréssel, néhány welcome beer bedöntésével meg a körülnézéssel el is ment az idő, így a Neck Sprain volt az első, amit lecsekkoltam. Túl nagy újdonságot nem jelentett Pityesz és csapata, hiszen pont egy héttel korábban láttam őket a Slayer előtt. Az a buli valahogy jobban tetszett, gondolom, őket is jobban spannolta az ottani közönség, mint az ekkor még igencsak lézengő mezőtúri tábor. Nagy gond nem volt a koncerttel, becsülettel eltolták a kb. 40 perces programot, a végére azonban kicsit egyhangúnak éreztem már a muzsikát. Legtöbb dalukról a Pantera ugrott be egyébként, annyi különbséggel, hogy kevesebb a szóló, meg kicsit egyszerűbbek is a nóták. Kezdetnek mindenesetre nem rossz, de több fogósságot kérek legközelebbre.

Tekintve, hogy a Zanzibár vette birtokába a világot jelentő deszkákat, gyorsan átmentem Insane-re a Pepsihez. Nem áll túl közel hozzám Osziék muzsikája, de már több kellemes meglepetést is okoztak élőben (például pont itt, tavaly), ezért, sok lehetőség nem lévén őket választottam. Jó volt ez a buli is, már komoly rajongói maggal rendelkeznek, akik gondoskodtak is a kellő bemozdulásról. Sokat nyomtak az új King of Fools lemezről, de a legnagyobb ováció mégis a klipes nótát (asszem Fire) fogadta.

Kilencre aztán visszaszállingóztam a nagyszínpadhoz, mert jött a Soulfly, és Max Cavalerát mindenkinek látnia kell egyszer az életben, aki kicsit is vonzódik a thrash metalhoz. Nem vagyok képben Soulfly ügyben, de ez a koncert zseniális volt! Remekül szólt (legalábbis, ahol én álltam, bár később hallottam más véleményeket is), feszes volt, energikus, ráadásul három Sepu nóta is befért a programba. Elsőnek közülük a Roots Bloody Roots érkezett, majd a Territory és az Inner Self a buli vége felé. Marha jó volt mindhárom, és megint elkezdtem reménykedni egy reunionban. Jó jel, hogy Max nemrég kijelentette, hogy soha nem lesz Sepu újjáalakulás. Mint tudjuk, ilyenkor fél éven belül várható a nagy egymásra találás.  Viccet félretéve, voltak még egyéb csemegék is, két vendégénekes, sőt a végén még egy rézfúvós kollega is tiszteletét tette a színpadon. Marha jó volt, na!

Maxékat az elmaradhatatlan Tankcsapda követte. Jószerivel nincs fesztivál, nagyobb happening nélkülük, így innen sem hiányozhattak. Sajnálatosan azonban egy kellemetlen incidens zavarta meg a bulit, mindjárt a legelején. Valaki feldobott a színpadra valamit/megdobta Lukácsot valamivel, aki ezen – megjegyzem, jogosan – teljesen kiakadt. Percekig ment a faszszopózás, kurvaanyázás, ami viszont már nem volt túl szerencsés. Én megértem Lukács Lacit, de kicsit túlreagálta, ugyanakkor a közönségnek nem kéne átvenni a németek hülyeségét, hogy mindenféle szart dobálunk egymásra és a fellépőkre a koncerteken! Kicsit rá is nyomta a bélyegét ez a dolog a hangulatra, pedig most igazán kedvemre való volt a program. Sok régi nóta került terítékre a ’97 előtti időszakból. Volt Bárány, Egyszerű dal, Baj van meg Johnny is, és a slágereket sem nyomatták töményen, nem volt például Anyádék sem.

Éjfél után sok program már nem volt, a TCS volt számomra az első nap záróakkordja. Külföldi vendég nem lévén, a pénteki program volt a három nap közül a leggyengébb, ráadásul a hazai csapatok közül is alig akadt 1-2, ami érdekelt.

Egy jófajta strandolás után, kezdésnek meglátogattuk a már szokásos karaoke-partyt a Pepsi színpadnál, ahol a szokásos beb*szott arcok üvöltözték a szokásos nótákat, mi meg fetrengtünk a röhögéstől. Aki ott volt, úgyis tudja, ki az a Csubi, a többieknek meg hiába is magyaráznám!

Ötkor aztán kezdett az Akela. Teljes volt a nosztalgia. Főnökék a legklasszikusabb nótáikat vették elő, mint pl.: Megkísértlek, Közeleg, Nekik mondd, Fáklyával, Farkasok vagyunk, stb. Az mondjuk számomra érthetetlen, hogy ennek a csapatnak mért délután öttől kell játszania 40 percet, de erre a szervezőknek biztos van valami indokuk.

A következő fellépő a debreceni Replika volt, akik egyértelműen a legjobb koncertet adták aznap. Volt addigra bennem egy-két sör és valahogy nagyon rápörögtem Csató Petiék zenéjére, elkapott a hangulat. Sokat nyomattak a Durva élet lemezről, elhangzott az Átverés, a Tépd szét, a Mindent akarok, az Egyszer élünk, és két kedvencemet is elővezették: Egyedül nincs esély, Valami vár itt rám. Voltak persze régebbi dolgok is, így nagyot ütött a Film, a Kezdet és a vég, a Tükrön túl, na meg a záró Ima is. Csak azt sajnáltam, hogy az első lemezről ezúttal nem került elő semmi. Peti egyébként elég érdekes hangulatban volt, ironizált sokat, de azért szerintem neki is bejött ez a buli.

Aznapi utolsó koncertem a Junkies volt, amit barátaim miatt mindig végig kell néznem. Voltam már vagy 20 Junkies koncerten, annak ellenére, hogy otthon inkább meghallgatnék egy jó Christina Aguilerát, mint őket.  Érdekes volt ez a koncert, mivel az énekes Szekeres Andrisnak sikerült eltörnie a lábát, így végig egy bárszékhez volt kötve, onnan vezényelte a bulit. Na jó, néha azért ugrált kicsit fél lábon, de azért nem lehetett neki túl kényelmes… Mindenesetre nagyon dicséretes, hogy bevállalta és nem mondták le a koncertet! Mit írhatnék a Junkiesról? Mára nagyon kinőtték magukat, rengeteg a rajongó, akik kajálják is rendesen a nótáikat, a hangulat mindig jó a koncertjeiken. Így volt ez most is, és semmi többet nem tudok elmondani! Kérem, kapcsojja ki!

Sajnos utolsó napra elszabadult a pokol! Már hajnali 4 körül arra ébredtem, hogy a mellettünk lévő gyerekeknek összeomlott a sátra a viharban, és próbálják kicibálni a foszlányok alól szétázott cuccaikat. Az eső aztán reggelre sem csitult, így már korán sártengerré vált az egész fesztivál. Dél körül már bokáig ért a dágvány, és bár hiába tettek meg a szervezők mindent az ügy érdekében, sem a faforgács, sem a szalma nem sokat segített. A zuhogó eső a fellépőknek is betett, hisz az emberek többsége inkább valamelyik kocsma fedett részén keresett menedéket, mintsem már kora délután bőrig ázzon. Én magam is kihagytam a Leukémiát, inkább átmentünk öttől megtekinteni a miniszterelnököt a Dreher sátorban. Itt is lehetett ám okulni! Gondoltuk, legalább azokat nem engedik majd kérdezni Gyurcsány Ferenctől, akik megállni a lábukon is alig bírnak. Nem így lett... Születtek is cifra hozzászólások, néha nem tudtam, sírjak vagy inkább visítva röhögjek.

Szerencsére Iron Maidnemre időszakosan elállt az eső, így csak a bokáig érő sár zavart a műélvezetben. Ezúttal is remek nótákat vettek elő Töfiék, a kezdő The Evil That Men Do már kapásból nagyon betalált. Később is sorjáztak a közönségkedvencek: 2 Minutes to Midnight, Revelations, Fear of the Dark, The Clairvoyant, Hallowed Be Thy Name, Running Free… Kiss Zoli megint szuperül énekelt, szerintem egyáltalán nem hiányzik Bozsik Patrik a zenekarból. Egyedül a dobot éreztem gyengének. Olyan érzésem volt, hogy kicsit maszatolás, blöffölés van néha. Ettől eltekintve nagyon jó kis buli volt, mégsem tudtam végigvárni, mert kezdődött a Cyborn.

A Running Free utolsó hangjaira sétáltam át a Pepsi színpadhoz, hogy megnézzem a Jim Beam Tehetségvadászat győzteseit, életemben először. Eddigi egyetlen EP-jük, a Light is Passin’ nagy favorit nálam, nagyon ott van ez a rengeteg kütyüvel, kluttyogással megtámogatott, ténylegesen újító, modern zene. Sajnos most az elemekkel is meg kellett küzdeniük a srácoknak, a fel-feltámadó szél néha majd lefújta őket a színpadról. Ennek ellenére derekasan helytálltak. Ha jól számoltam, kb. 6-7 nóta fért most be a programba, és érdekes módon az EP dalai csak a buli vége felé kerültek elő, de az addig elővezetett új dalok is nagyon rendben voltak. Különösen azok tetszettek, amikben jó sok effekt, zaj meg hasonlók voltak, valahogy úgy, mint a Space Jungle-ben. Hol késik már az az új anyag?! Stúdióidő már van, tessék dolgozni!

Este kilencre aztán megint szakadni kezdett az eső, így néztük végig a Depressziót. Rájuk ugyanaz áll, mint a Junkiesra, annyi kiegészítéssel, hogy valamelyest azért közelebb áll hozzám Halász Feriék zenéje.
Elég sok olyasmit hallottam mostanában, hogy kicsit elszaladt a srácokkal a ló, de ennek nem tapasztaltam jelét. Sok volt a kommunikáció a közönséggel, de nem éreztem öntömjénezést. A buli is rendben volt, túrtak rendesen, a motyó is megdörrent. Mindenesetre a koncert végére már alaposan bedarált minket a Rock ’n’ Roll meg az eső, így már nagyon vártam a fesztivál fénypontját jelentő Scott Iant meg a többi moshert!
Kb. negyvenpercnyi vacogás, sátor alatt nyomorgás meg sárdagasztás után kezdtek komoly kétségeim lenni, lesz-e buli egyáltalán, úgy elhúzódott a soundcheck.

Végül aztán csak felcsendültek az Among the Living kezdő hangjai, és kezdődött a történelemóra, színpadra lépett leges-legklasszikusabb felállásában az Anthrax! Öröm volt nézni Frankie Bello csupa energia headbangelését, Scott Ian jellegzetes lépkedős-ugrálós mozgását, meg persze Joey Belladonnát, aki ma is ugyanúgy néz ki, mint a nyolcvanas évek végén, ugyanaz a haj, fizimiska. Dan Spitz volt a legvisszafogottabb, de őt is élmény volt élőben látni, azok után, hogy annyiszor hallgattam a szólóit a különböző lemezeken. Charlie Benantét meg ugye nem kell bemutatni, Scott Ian mellett ő a másik állandó motor a bandában és most is iszonyú nagyot dobolt. Olyan géppuskaszerűen nyomatta a duplázót, ahogy csak ő tudja, meg valahogy az egész stílusa rögtön felismerhető.

Másodikként a Got the Time-ot vezették elő a Persistence lemezről, amit ugye Frank Bello kezdett kis basszusszólóval. Nem tudom, mennyire tartós ez a felállás, de ha más nem is, ő mindenképpen vissza kell, hogy térjen, hiszen napnál is világosabb, hogy ez a banda a szívügye, a Helmet meg majd csak ellesz nélküle valahogy!

A program összeállítása hibátlan volt, és minden félelmem ellenére, az eső a hangzást sem tudta eltolni, minden nagyon tisztán és hangosan szólt, az énektől meg aztán tényleg lehidaltam. Imádom Joey Belladonnát, még a szólólemezei is tetszenek, de kicsit fáztam a teljesítményétől, ugyanis a vele készült koncertlemez, a Live - The Island Years, finoman szólva is gyenge. Szerencsére egy perc alatt elszállt minden aggodalmam, mert Joey iszonyat jól nyomta, olyat sikított néha, hogy csak lestem! Volt azonban pár kisebb hibája, többször is elhangzott ugyanis tőle, hogy “How do you feel Budapest?” Gondolom, azt hogy Mezőtúr, nem sikerült megjegyezni, vagy azt hitte, agglomerációnak még elmegy.  Ciki…

Visszatérve a programra, az Among lemez adta a gerincét, volt róla a címadó, azon kívül Caught in a Mosh, I am the Law, N.F.L. meg persze Indians is. Ezen kívül kaptunk Be All and Allt, Medusa-t, Madhouse-t, Antisocialt meg A.I.R.-t is. Nem sokat nyomtak, a bő 70 perces koncert végén mindössze egy ráadásra futotta, ami mi más is lehetett volna, mint a Metal Thrashing Mad! Arrgh! Aztán ennyi, véget ért az év koncertje, pedig egy I'm the Man vagy Bring the Noise még nagyon kellett volna! Na de ne legyünk telhetetlenek…

Nem tudom, mi van most az Anthrax-szel, ez csak egy turnéra szól, vagy végleges a reunion, mindenesetre óriási élmény volt egyik kedvenc lemezem, az Among the Living dalait az azt feljátszó felállástól hallani! Annyit azonban nem szabad elfelejteni, hogy John Bush is egy zseniális énekes, frontember, és az elmúlt 15 évben is születtek kiváló dalok az Anthrax műhelyében! Lehetne kéremszépen azt, hogy ez az 5 ember maradjon így együtt, csak még a jó öreg John bácsit is vegyék vissza?! Na, az lenne az orgazmus!...
Másnap reggel nyolckor aztán, még mindig szemerkélő esőben sátrat bontottunk, aztán irány haza. Mondanom sem kell, hogy a pesti csúcsban araszolgatva már majd megdöglöttünk a melegtől! Nice Fuckin’ Life!

Kiss Gábor