Shock!

Eléggé vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjem el megint kifejteni a szokásosat a feldolgozáslemezek többségének feleslegességéről, de azért is kibírom, és az Anthrax esetében is igyekszem a pozitívumokra koncentrálni – pláne, hogy ha jól tudom, ez a friss EP eredetileg csak a több mint kiváló, tavalyelőtti Worship Music lemez speciális kiadásának bónusza lett volna, és menet közben kezdett el önálló életet élni. Scott Ianék egyébként régen sem idegenkedtek a feldolgozásoktól, albumra vettek ők tényleg mindent Sex Pistolstól Black Sabbathon át Ramones-ig az utóbbi három évtizedben, szóval végülis 2013-ban ugyan miért ne szórakozhatnának egy kicsit pár régi kedvencükkel, ha nincs vele vesztenivalójuk.

A „szórakozás" és a „régi kedvenc" kifejezésekkel egyébként máris éreztettem az Anthems lényegét, az Anthrax ugyanis ezúttal biztosra ment: nem Public Enemyt vagy Refusedot nyomnak a maguk stílusában, hanem – nyilván elsősorban a saját mulatságukra – ősrégi rock/metal alapnótákat, amiken annak idején ők is nevelkedtek. Ebben az is benne van, hogy a végeredményből tényleg süt a jókedv, és jó is hallgatni, de az is, hogy összességében halálosan izgalommentes. Nyilvánvaló, hogy az AC/DC és a Rush csaknem négy évtizedes dalaiban 2013-ban legfeljebb akkor lehetne újat mutatni vagy villantani, ha teljesen átgyúrnák őket, ezt azonban Scotték sem kockáztatták meg, és megmaradtak az eredetiekhez hű utánjátszásoknál. Nem mondom, hogy szolgaian nyomják a témákat, mert a jellegzetes Anthrax hangzás és a csapat legendás feszessége, dinamikája mindvégig áthatja a végeredményt, de sehol sem rugaszkodtak el a jól ismert változatoktól. Az efféle feldolgozásoknak pedig én a magam részéről soha nem láttam különösebb értelmét.

A dalválasztásokat illetően feltűnő, hogy Charlie Benantéék alapvetően nem a fajsúlyosabb vonalról válogattak, hanem inkább a klasszikus rockként emlegetett halmazból, vagyis a letagadhatatlan korai hatások közül sem a Sabbath, a Priest, a Maiden, a Motörhead vagy a Venom életművét vették górcső alá, hanem ezeknél némileg barátságosabb hangzású bandákat. A dalválasztások közül első blikkre talán a Journey Keep On Runnin'-ja és a Boston Smokin'-ja tűnhet furcsának a bandától, hiszen ezek klasszikus amerikai jukebox tételek, FM rádiós AOR örökzöldek. Ezen azonban legfeljebb az akadhat fent, aki nem tudja, hogy Joey Belladonna már a '80-as években is elsősorban ezt a vonalat kultiválta. Ezek után nem is meglepő, hogy a derék Joey remekel e jó értelemben kommersz, dallamos rockslágerekben, a Journey dalban egyenesen frenetikusan hozza egyik fő idolját, Steve Perryt (sőt, még az azóta lelécelt stílustalan iparos, Rob Caggiano is egész meggyőző itt Neal Schonként, pedig ezt ki nem néztem volna belőle). A Smokin' is tetszetősen sikerült, bár itt a vastagabb gitárok mellett elsősorban az jelenti az érdekességet, hogy a masszív billentyűs témákat a session-legenda Fred Mandel (Alice Cooper, Elton John, Pink Floyd satöbbi) játszotta fel.

Belladonna az AC/DC T.N.T.-jében is nagyot alakít, benne van ő is, de benne van Bon Scott is, és az EP-n nyújtott teljesítménye alapján kezdem azt hinni, hogy a világ előszeretettel becsülte alá ezt a fickót az utóbbi két évtizedben. Hallhatóan állatira meg akarja mutatni, hogy számolni kell vele, és nem csak jobb híján hívták vissza a frontra, és ami a legjobb, ez bizony sikerül is neki. A Rush Anthemse elsőre kicsit mondjuk furcsa vele, de hát maga Geddy Lee sem egy hétköznapi torok. Esély aligha van rá, hogy játszani fogják, de a ritmusszekció miatt utóbbit még akár élőben is szívesen meghallgatnám tőlük. Ami a többi tételt illeti, a Thin Lizzy mindig is komoly hatás volt az Anthraxnél (hallgasd csak meg mondjuk a Think About An Endet a We've Come For You Allról), így meglepő lett volna, ha pont a Jailbreaket baltázzák el, pláne, hogy Phil Campbell szólózik benne. A Cheap Trick Big Eyes-át is igen nehéz lett volna tönkrevágni, nem is tették. Arra meg ugyan szolgáltak némi zavaros magyarázattal, hogy mit keres az EP-n feldolgozások után az utolsó lemezes Crawl, méghozzá mindjárt két verzióban is (így esetleg majd a sajátokra is felfigyelnek azok az embermilliárdok, akik az átdolgozások miatt meghallgatják az Anthemset, blablabla), de akkor sincs sok teteje itt. Még akkor sem, ha a Bush-éra hangulatát idéző, tökéletesen felépített dal egyébként önmagában maximális pontszámot érdemel, és még a zongorás, nagyzenekari hatású díszítésekkel felhizlalt remix is üt.

Kiváló zenészek játszanak kiváló örökzöldeket ezen az EP-n, de inkább párszor hallgatós exkluzív érdekesség ez, mintsem ténylegesen fontos kiadvány. Annak viszont roppantul örülök, hogy nyolc év után a nyáron végre megint jönnek Magyarországra.