Ismét muszáj leszögezni, hogy az Iron Maiden nem egyedül a világtörténelem egyik legtökéletesebb heavy metal zenekara, hanem marketinges szempontból is a könnyűzene egyik legjobban kitalált brandje. Rod Smallwood és Steve Harris olyan tökéletes ütemezéssel, zseniálisan kitalált menetrenddel erősíti évről évre tovább a banda nevét és táborát, ami gyakorlatilag példátlan a metal színtéren, és egy szemernyi teret sem hagynak a fanyalgóknak. Nem tetszenek az új lemezek? Tessék, akkor nézd meg a bandát a gigantikus nosztalgiaturnékon! Nem kérsz a '80-as évek könnyes szemű visszaidézéséből? Semmi gond, ebben az esetben valamelyik olyan körúton a helyed, ahol az utóbbi anyagokról válogatnak. Mindenki kiválaszthatja az étlapról azt, ami neki tetszik, és akármi mellett teszi le a voksát, biztos lehet benne, hogy az érzést mindvégig megőrző, de mégis folyamatosan megújuló, csakis a Premier League élére kívánkozó produkciót kap a pénzéért.
Mondanom sem kell, a tavaly beindított Maiden England turnéverkli is tökéletesen passzol a fenti folyamatokba, és ahogyan volt korábban az '80-as évek első felét megidéző nosztalgiakör, úgy bizonyosan lesz pár év múlva olyan tematikus periódus, amikor a No Prayer For The Dying / Fear Of The Dark érát állítják fókuszba. Mivel ahogy említettem, Harrisék nem kizárólag a múltba merednek, én semmi kivetnivalót nem találok ebben, pláne, hogy a szóban forgó 1989-es koncertvideó hivatalosan még sosem jelent meg korábban DVD-n. Vagyis igazi hiánypótló cuccról van szó ismét.
A dupla kiadvány gerincét ennek megfelelően természetesen az 1988. november 27-28-án, a birminghami NEC Arenában rögzített koncertanyag képezi. Az Iron Maiden ekkoriban állt karrierje abszolút csúcsán (most nyilván nem számítom ide az utóbbi tizenkét-tizenhárom évet, hiszen ma már igazi generációs csapatnak számítanak, és a koncertjeikre például minden korábbinál többen járnak): az aktuális Seventh Son Of A Seventh Son lemez több szempontból is a megismételhetetlen első dickinsonos éra betetőzését jelentette, nem létezett náluk nagyobb név a műfajban a világon. A felvételek pont ezt tükrözik vissza: míg az 1985-ös Live After Death még az éhes, egyre magasabbra és magasabbra törő Maident mutatja, addig ezen a pár évvel későbbi anyagon már a világ tetején álló, érett, minden ízében kiforrott, magabiztosság tekintetében abszolút leiskolázhatatlan csapat zenél. Minden pillanatban lejön: Bruce Dickinsonék pontosan tisztában voltak vele, hogy bárkinél jobban játsszák ezt a fajta zenét, a dalok pedig szépen alá is támasztják ezt a hozzáállást.
Paksi Endre Adrian Ossian pólójáról:
„1988-ban az a megtiszteltetés érte az Ossiant, hogy felléphetett a Maiden budapesti koncertjén. Akkor jelent meg egy-két hete az első albumunk, az Acélszív, a demóink révén, köszönhetően a speciális terjesztési módszereinknek – mindenki összeadta a régi, felesleges kazettáit, rámásoltuk a demókat és nagy koncerteken ingyen, személyesen szétosztottuk őket… – valamennyire ismertek voltunk, de azért ez hatalmas dolog volt, és szerencsére nagyon jól sült el! A bulinkat végignézte Harris és a két gitáros is, és úgy tűnik, tetszett nekik, mert Adrian a tőlünk kapott Ossian pólóban játszott a Maiden England DVD-n. Nagyon jó érzés volt most újra látni! A Maident egyébként a világ egyik legnagyobb metal csapatának tartom, szeretem a zenéjüket a kezdetek óta, megvan az összes albumuk díszkiadásban.”
Mivel ez a '88-as album turnéja volt, senkit sem lephet meg, hogy a Seventh Son egyenesen hat dallal képviselteti magát a műsorban. Mivel mindig is ez volt a kedvenc lemezem tőlük, nálam csak jó pont, hogy a banda műsorában azóta is mindig jelen lévő kötelező slágerek (Can I Play With Madness, The Clairvoyant, The Evil That Men Do) mellett itt van még a Moonchild, az örök kedvenc Infinite Dreams és a címadó monstrum, ami az évek során ugyanúgy feledésbe merült, mint mondjuk az Alexander The Great a Somewhere In Time-ról, pedig simán odahelyezhető a csapat közismertebb első korszakos nagyeposzai mellé. A Killers album címadója, a The Number Of The Beast The Prisonerje, illetve a Piece Of Mind két remekbe szabott darabja, a melodikusabb Still Life és a szintén örök favorit Die With Your Boots On szintén kikopott az élő repertoárból azóta, így ezeket is kizárólag széles vigyorral vagyok képes végignézni. Az pedig kimondottan érdekes, hogy a Dickinson visszatérése óta szinte mindig kihagyhatatlannak tűnő The Trooper, Aces High és 2 Minutes To Midnight ekkoriban még cseppet sem volt kihagyhatatlan, egyik sem szerepel a programban.
Ami magát a koncertanyagot illeti, itt már Steve Harris felügyelte a vágást és úgy általában véve az egész projektet, így szembetűnő a különbség a Live After Death-hez képest. Sokkal pörgősebb, gyorsabb, dinamikusabb, egyáltalán, modernebb megközelítésű ez a videó, mint a '85-ös, de itt még pont eltaláltak egy egészséges egyensúlyt, ami aztán később elég alaposan felborult (számomra úgy nagyjából a Rock In Rio videóval nehezen élvezhetővé vált a dolog a teljesen idegbeteg módon kapkodó vágásoknak köszönhetően). A Maiden Englanden azonban tökéletes az összkép ebből a szempontból is: semmit sem hajtanak túl, az anyagból viszont végig árad az adrenalin, tényleg nehéz ülve végignézni Harris hatalmas futásait vagy a szintén lelőhetetlen Dickinson köreit a színpadon. Maga az ötös természetesen végig zseniális formában zenél, valóban verhetetlenek voltak ekkoriban, ezt nem is érdemes túl sokáig ragozni. Az meg már csak hab a tortán, hogy a Jürgen Klinsmann legdurvább frizurakölteményeit is szalonképesnek láttató, rémes bundesliga-séróval nyomuló Adrian Smith elhíresült módon egy Ossian pólóban játssza végig az egész bulit. Ez mai fejjel sem kis megtiszteltetés, abba meg aztán tényleg bele sem merek gondolni, mit érezhettek a magyar csapat tagjai, amikor először meglátták ezt a felvételt...
Az eredetihez képest bónusz is akad az újrakiadáson, hiszen az erőtől csak úgy szikrázó, koncertzáró Run To The Hills – Running Free – Sanctuary trió a '89-es verzión még nem szerepelt, ráadásul a hangzás is a mai sztenderdeknek megfelelő, Kevin Shirley által felfrissített tutiság. A második diszk pedig a bandára olyannyira jellemző alapos háttéranyagokat tartalmazza: először is itt a The History Of Iron Maiden sztori harmadik része szűk háromnegyed órában, a banda első periódusát feldolgozó, jól ismert '87-es 12 Wasted Years dokumentumfilm kétszer ennyi időkeretben (amit szintén hosszú évek óta nem lehetett kapni, legfeljebb aranyárban), illetve a Somewhere / Seventh Son éra öt hivatalos videóklipje: Wasted Years, Stranger In A Strange Land, Can I Play With Madness (Graham Chapmannel ugyebár), The Evil That Men Do és The Clairvoyant.
Az Iron Maiden nem nagyon ad ki a kezéből olyasmit, amit szégyellniük kellene, ez az újragenerálozott Maiden England is több mint hibátlan, kötelező produkció. Nem tudok mit mondani, legfeljebb annyit: állatira szomorú, hogy sok előzetes susmus és pletyka ellenére mégsem érintik Magyarországot az erre a bivalyerős DVD-re épített turnéprogrammal.
Hozzászólások
Azért nem BD, mert 1988-ban még nem voltak HD kamerák. A régi filmek más téma, mert azt igazi filmre rögzitették amiből utólag lehet HD minőségűt digitalizálni.
ami óriási szívfájdalmam, hogy sem a live after death, sem ez nem jön ki blu-ray-en, gondolom az elképesztően gyenge minőségű kép miatt :(
mai napig nem értem, hogy ha belevágtak a felvételekbe,m akkor miért nem profibb cuccal, vagy emberekkel dolgoztak együtt :(
a hanganyaggal probléma nincs, 1000 pöttyös cucc, de a kép mellett nem tudok szótlanul elmenni, gáááz, mikor 40-50 éves filmeket tudnak frankón bd-re kitolni(nyugato n...), kipucolni nem lehetett volna ezt a videjót?
na mind1, de a videjó minősége miatt nem lesz bd
A Seventh Son címadóját nagyon elcsípték, egyértelműen csúcspont
A Troopert én is kihajítanám már a setlistből, baromi unalmas. Sosem értettem, miért olyan überklasszikus az a dal, hogy 30 éve ott van a koncerteken. Egyáltalán nem érzem azt a pluszt benne, ami mondjuk a Number of the Beastben vagy a Hallowed be thy Name-ben ott van. Hasonlóan vélekedek a Run to the Hillsről is. Annyi izgalamsabb és tizedannyira elcsépelt daluk van az első pár lemezről, amiket simán elővehetnének. A közönség őrjöngése garantált lenne.
Másik sirámom a Wasted Years-szel kapcsolatos. Nagyon zavar, hogy Bruce a refrént nem úgy énekli, mint a lemezen. Mármint hogy a "wasted years" részt elhadarja benne, nem elnyújtottan énekli. Lehet, hogy ez hülyén hangzik, de számomra koncerten élvezhetetlen a dal, bármennyire is imádom. :-(
Az az egy kisebb bajom volt mindig a Maiden koncertekkel, hogy a két kedvenc lemezemről (Somewhere, Seventh Son) jópár kedvencemet nem játszották soha, még az adott lemez turnéján sem. Ilyen az Only The Good Die Young, amit én simán betennék a Can I Play helyére, vagy a Somewhere-ről a Loneliness, Deja Vu, Alexander trió.
A többit pedig köszi :)
Akkor ez már hivatalos, hogy végleges az európai turnémenetrend?
Mert akkor azonnal veszem a jegyet a szlovák Topfestre...
Az írás amúgy, tőled megszokottan, király! :)