Shock!

Ma már jól tudjuk, hogy az elektromos rockgitározás története egészen máshogy alakult volna Mike Varney gitár-filantróp áldásos tevékenysége nélkül. A Guitar Player magazin Spotlight rovatát vezető szakember a '80-as évek elején fáradhatatlanul kutatott a következő gitárosgeneráció zászlóvivői után, aminek következtében olyan csiszolatlan gyémántokra bukkant, mint a 15 éves Paul Gilbert vagy a szintén tinédzser Yngwie Malmsteen. Az eleinte főleg US metal vonalon mozgó Shrapnel kiadó tulajdonosaként Varney az évtized közepén olyan későbbi legendák mecénása lett, mint Tony MacAlpine, Marty Friedman, Jason Becker, Greg Howe és Richie Kotzen, az addigi normáktól elszakadó, radikális mozgalmat indítva el ezzel a gitárvilágban. A neoklasszikus instrumentalizmus azonban nem az egyetlen csapásirányt jelentette számára: az eszelős gitárszólókat dalközpontú, dallamos power metal-közegbe helyező énekes zenekarokban szintén látott perspektívát. A Racer X és a Cacophony műfajteremtő akciói megteremtették Varney számára a további kísérletezés lehetőségét, így a rockvilágban akkortájt egyre erősödő feminizmust ő maga is igyekezett meglovagolni a Phantom Blue nevű ötfős Los Angeles-i csajbanda szerződtetésével, amely két, minden ízében klasszikus dallamos metal mesterművet hagyományozott az utókorra, az elsőt éppen harminc esztendővel ezelőtt.

A Klasszikushock rovat e rendhagyó epizódjában a jubiláns debüt mellett a tavaly negyedszázados kort elérő Built To Perform album történetét is górcső alá vesszük, a múlt pontos felidézésében pedig a kultikus csajbrigád ritmusszekciója, a ma este a Dürerben a The Iron Maidens főnökeként fellépő Linda McDonald dobos, valamint Kim Nielsen basszusgitáros volt segítségünkre.

A Phantom Blue történetének kezdete a '80-as évek derekára datálódik, amikor Linda McDonald dobos felfigyelt egy újsághirdetésre: „Be szerettem volna szállni életem első rockbandába, és a helyi Recycler magazinban láttam meg egy hirdetést, amiben egy hardcore-ban és thrash metalban járatos gitároslány keresett ugyancsak lány társakat zenekar alapításához. Akkoriban a kemény zenék világában csak elvétve lehetett találkozni csajokkal, úgyhogy gyorsan bekereteztem a hirdetést azzal a céllal, hogy majd este felhívom. Aznap, amikor hazaértem, csörgött a telefon. Egy lány volt, aki egy közös ismerősünktől kapta meg a számomat, és az iránt érdeklődött, hogy volna-e kedvem jammelni vele. Michelle Meldrum hívott, és kiderült, hogy ő helyezte el azt a bizonyos hirdetést a Recyclerben..."

A páros annak rendje és módja szerint el is kezdett zenélni, aminek az vetett véget, hogy Linda beszállt a helyi szinten rendszeresen koncertező Andromeda zenekarba, majd egy nyári kurzus erejéig beiratkozott a híres Hollywood-i Musicians Institute-ba. Valamennyivel később azonban a sors újra keresztezte a két lány útját. Linda: „Egyszer beugrottam a South Bayen lévő Guitar Centerbe pár alkatrészt vásárolni, amikor azt hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Michelle volt az. Elmesélte, hogy összerakott egy bandát, és éppen dobost keresnek. Mivel jól ismertem a zenei ízlését, egyből felvillanyozódtam. Michelle óriási tehetség volt, úgyhogy alig vártam, hogy meghallgassam, amit egy másik gitáros csajjal, Nicole Couchcsal csinált. Kaptam pár kazettát tőle, és emlékszem, hogy totál padlót fogtam, amikor először játszottam le őket! Mindenképpen részese akartam lenni ennek a zenének, úgyhogy nem gondolkoztam sokáig azon, hogy beszálljak-e!"

Az említetteken kívül Gigi Hangach énekesnő és Debra Armstrong basszusgitáros alkotta a Phantom Blue első inkarnációját. Utóbbit nem sokkal később Kim Nielsen váltotta, akit a Racer X-es John Alderete protezsált be a csajoknál. A csapat hangszeres szekcióját ekkortájt már a Racer X tagjai tréningezték, Michelle Bruce Bouillet növendéke volt, Nicole Paul Gilberttől vett órákat, Kim John Alderete kurzusaira járt, Linda pedig Scott Travis felügyelete alatt bontogatta szárnyait: „A Racer X-es srácok hihetetlenül jófejek voltak velük, rengeteget segítettek. Az ő útmutatásuk alapján környékeztük meg Mike Varneyt a demónkkal, ami meglehetősen humoros sztori, ugyanis amikor eljutottunk oda, hogy megmutassuk neki, mit tudunk, véletlenül egy üres kazettát tettünk a csomagba! Persze erre még aznap fény derült, de amikor végre megkapta az anyagot, azonnal szerződtetett minket."

Ami nem csoda, hiszen a Phantom Blue első dalai nem álltak messze a Racer X világától, ugyanakkor volt bennük egyfajta rejtett női szenzibilitás, amit a kiadó megpróbált a saját hasznára fordítani. Linda: „A Def Leppard csajverzióját akarták kigyúrni belőlünk, mi azonban már akkor is a keményebb hangzás pártján álltunk. Végül az lett, hogy a kiadó házi producere, Steve Fontano és a társproducerként közreműködő Marty Friedman addig finomították a hangzást, míg elég polírozott és szellős nem lett, az őrült gitárszólókra ugyanakkor ráirányították a reflektorfényt. A demók sokkal harapósabbak voltak, mint a végeredmény, és emiatt bosszankodtunk is anno, utólag azonban hálásak voltunk nekik, hogy rögtön az első lemezfelvételünknél megtanították nekünk a kevesebb-néha-több elvet. Steve Fontanóval nagyon jó lóra tett Varney, mert tele volt ötletekkel és nagyon jól tudott kezelni minket. Öt fiatal csitri voltunk, de kihozta belőlünk a legjobbat. Marty Friedmant szintén Mike Varney kérte fel a munkára, mi pedig roppant lelkesek voltunk, hogy vele dolgozhatunk! Hatalmas tehetség, akivel nagyon könnyen ment a munka. Persze irigyek is voltunk rá, mert noha mi voltunk a csajok, mégis sokkal jobb haja volt, mint akármelyikünknek! Rajta keresztül összehaverkodtunk a Cacophony többi tagjával is, Jason Beckerrel és Peter Marrinóval, sőt, egy alkalommal még egy Cacophony próbán is részt vehettünk!"

A lemezfelvételre Kim Nielsen basszusgitáros így emlékszik: „Nagyon jól kijöttünk az egész stábbal. Az alapok rögzítésekor még arra is volt lehetőségünk, hogy jammeljünk Martyval, Jason Beckerrel és Richie Kotzennel, szóval nagy móka volt az egész. A Prairie Sun stúdióban dolgoztunk, ami az észak-kaliforniai Cotatiben található egy hatalmas csirkefarm közepén. A stúdiókomplexumhoz lakóépületek is tartoznak, ahová a felvételek idejére be is költöztünk. Az én szobám szomszédságában egy ló tanyázott, ami állandóan bedugta a fejét az ablakon, úgyhogy még háziállatom is volt! A másik jó sztori Jason Beckerhez közhető, aki pont akkor producelte Richie Kotzen debütáló anyagát a másik felvételi helyiségben, amikor mi is ott dolgoztunk. A ritmusszekciót a Journey-dobos Steve Smith és a Zappa/Satriani-basszer Stu Hamm alkotta. Mondanom sem kell, Lindával nagyon meg akartuk nézni őket, a baj azonban az volt, hogy senkit nem akartak a stúdióban látni a felvételek alatt. Jason viszont vállalta, hogy a kontrollszobában elbújtat minket a keverő mögé, ahonnan nézhetjük őket. Persze a végén fény derült a turpisságra, és egyikük sem volt túlzottan boldog, amikor megláttak minket."

Ami az elkészült anyagot illeti, való igaz, hogy egyfajta keresztmetszetét adta mindannak a színes kavalkádnak, ami akkoriban zajlott a dél-kaliforniai színtéren. Az anyagon egyfelől ott voltak azok a gyors és dühös metaltémák – a szélsebes Going Mad, a kimért tempójú, súlyos Frantic Zone és a feszült Out Of Control –, amelyek a Racer X, a Cacophony és mondjuk a Leatherwolf munkásságához álltak közel, míg az őrületesen slágeres Last Shot/Fought It Out páros a hajbandák világához konvergált erőteljesen, de ez éppúgy igaz a Never Too Late jókedvű szörfmetal-perceire is. A Walking Away és a Slow It Down valahol a két világ között leledzett. Előbbi mondjuk baromi fogós és emlékezetes, mégsem nevezném tipikus L.A. metalnak. Egyetlen klipet készítettek a lemezhez, mégpedig a nyíltan rádiókat célzó Why Call It Love? balladához, amit a Nevada állambéli Carson City börtönében forgattak.

A kiadó célja nyilvánvaló volt, a Vixen mintájára az MTV képernyőjére szerettek volna betörni a csapattal, ennek megfelelően szó szerint rózsaszín-világoskék barbie-imázst kreáltak a feltúrt hajú és felettébb csinos csajok köré. Kim Nielsen: „Nem mondhatnám, hogy a kiadó belekényszerített minket ebbe a szituációba. Ezek voltunk mi, így néztünk ki, így öltözködtünk. Akkoriban mindenki nagy hajjal, talpig sminkben nyomult. Soha nem szóltak bele, hogy mit vegyünk fel és milyen frizurával érkezzünk a fotózásokra. A rózsaszín-világoskék hátteret a Roadrunner találta ki, ők gondozták a lemezt Európában, és Amerikán kívül a többi területen..." Linda: „Itthon a Shrapnel más tónusú borítóba csomagolta a lemezt, ami jobban reprezentálta a tartalmat, mi magunk is hangszerekkel a kézben vagyunk láthatóak rajta. Mindazonáltal Varney cége nem tett túl sokat annak érdekében, hogy a közönség ránk harapjon. Mindössze pár hirdetést helyeztek el különböző gitármagazinokban, ami persze felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult, hiszen Mike Varney a rovatán keresztül meg tudott bennünket ismertetni egy nagyon jelentős piaccal kizárólag ezek által is. A legtöbb, amit Amerikában elértünk, az volt, hogy bekerültünk a rádióba egy késő esti, Local Licks című műsorba, miközben Európában rendszeresen játszottak minket a rádiók és az MTV is. A Roadrunner marketingstratégiája minden szempontból jobban működött. Ami a videót illeti, imádtuk volna, ha a Going Mad dalhoz készül a klip, mert az a téma kendőzetlenül mutatta volna meg a világnak, kik is vagyunk. Persze mivel nem mi voltunk azok, akik a lemez költségeit állták (valójában mi voltunk), így a döntést sem mi hoztuk. Egyébiránt nem nagyon panaszkodhatunk miatta, mert jól működött bizonyos területeken. Reálisan nézve tényleg ez volt az a dal, ami konkurálhatott a Vixen, Lita Ford és Doro videóival, kereskedelmileg ebből lehetett a legtöbbet kihozni a rádióknál és az MTV-nél. Azok, akik a klip hatására döntöttek úgy, hogy megveszik a lemezt, örömmel nyugtázták a teljes lemezanyag szikár jellegét, tehát nálunk nem az az eset állt fent, mint az Extreme-nél. Ők a More Than Wordsszel olyan közönségrétegeket találtak el, akiknek semmi közük nem volt ahhoz a műfajhoz, amit a lemezük képviselt. A Why Call It Love? felkeltette az emberek érdeklődését, a többi dal és a koncertjeink pedig meggyőzték őket arról, hogy komolyan kell venniük minket."

Az albumból persze így sem sikerült százezreket eladni, a csapat azonban ennek dacára is a kiaknázatlan lehetőségek vonzó délibábja maradt a szakma számára. Több multi próbálta megszerezni magának az ötöst, a csajok végül pedig a Geffen ajánlatát fogadták el, miután Don Dokken összehozta őket a Mötley Crüe, a Guns N' Roses és a Tesla szerződtetésénél is bábáskodó Tom Zutaut A&R guruval. Linda: „A mai napig óriási hálával tartozunk Don Dokkennek, aki a lehető legjobb barát volt, akit a zenekar csak kívánhatott maga mellé. A tanácsai aranyat értek a szakma útvesztőjében. Megismertetett minket a zeneipar valódi nagyágyúival, ezzel lehetőséget adva nekünk, hogy fellépjünk a nagypályás focicsapatok bajnokságába. Az egész úgy kezdődött, hogy Music Works stúdióban béreltünk próbatermet, ami egyben hangszerjavító műhelyként is funkcionált Redondo Beachen. Mivel nagyon felkapott hely volt a South Bay-i bandák körében, így a Dokken tagjai is rendszeresen látogatták. Egyszer, amikor ott voltunk, Don is letévedt a stúdióba és kérdezte a tulajt, hogy kik vagyunk és mit csinálunk. Kíváncsi volt ránk, ezért bele akart fülelni a dalainkba. Miután ez megtörtént, megjegyezte, hogy tetszik neki, amit hallott, ezért szívesen segítene feljebb lépni egy szinttel. Először preprodukciós munkákat csináltunk vele a készülő dalainkon, majd ráfeküdtünk a próbákra, mert Don azt akarta, hogy gyilkos formában legyünk, mire leszervezi nekünk azt a bemutatót, amin le kell majd nyűgöznünk a meghívott major labelek szakembereit. Don épp akkoriban szerződött a Geffenhez a szólóbandájával, ahol Tom Zutaut volt a fő A&R arc. Don azonban nem dobott oda neki minket azonnal, hanem szó szerint megversenyeztette a nagykiadókat értünk. A buli a Hollywood-i Sunset Stripen álló Roxyban került megrendezésre, a klub pedig tele volt nagykutyákkal. A koncert után valóságos licitháború kerekedett a multik között, ami mégis a Geffen és Zutaut győzelmével zárult, aki ezután a Phantom Blue A&R-összekötője is lett."

Óriásit téved, aki azt hiszi, hogy a kvitett sorsa sokkal könnyebbé vált ezután. Berobbant a grunge, a dallamos rock, a virtuóz hangszeres játék és a dekoratív kinézet hirtelen cikivé vált a mainstream szemében, a Geffen pedig nem nagyon tudta, hogy ebben a közegben mihez kezdjen a bandával. A lehető legrosszabb megoldást választották: évekre parkolópályára tették a csajokat, lassú kínhalálra ítélve ezzel a bandát. Kim: „1990-ben szerződtetett minket a Geffen, és őszintén szólva máig nem tudom, milyen céljaik voltak velünk. Szerintem csak arra kellettünk nekik, hogy újabb összegeket írhassanak le az adójukból... Túl sokat nem tettek értünk, mert már volt csomó húzónevük a katalógusban, a Guns, a Tesla, a Whitesnake, Don Dokken, a Blue Murder és az Aerosmith, hogy csak párat említsek. Világosan látszott, hogy a klasszikrock-vonalra koncentrálnak, a magunkfajta metalosokkal nem igazán akarnak semmit kezdeni. Négy évig dekkoltunk náluk, és ez idő alatt leginkább az történt, hogy párszor stúdióba mehettünk demózni. Ezek a felvételek később a Prime Cuts And Glazed Donuts korongon jelentek meg. Mivel nem láttuk náluk a szándék legkisebb jelét sem, hogy ennél többet akarnának tőlünk, a végén annyira elegünk lett, hogy perrel fenyegettük őket, ha továbbra sem történik semmi. Ekkor végre beadták a derekukat, és elkezdhettünk melózni a Built To Perform albumon."

Habár valamikor 1992-ben végre felvehették a kettes lemezt, a kanosszajárásnak ezzel korántsem szakadt vége. Linda: „Bőven '93 előtt fejeztük be a Built To Perform lemez felvételeit, ami ezután a Geffen páncélszekrényébe került. A kiadó fejeseinek tényleg fogalmuk sem volt arról, mit is kéne csinálni velünk, és alapjában véve az általunk képviselt műfajjal. Nagyon csalódottak voltunk, hogy finoman fogalmazzak. Amikor már úgy tűnt, hogy a Built To Perform sosem fog megjelenni, hirtelen kihozták, de a lehető legrosszabb időzítéssel. Semmi esélyünk nem maradt. Szerencsénkre Európában és a világ többi részén a Roadrunner maradt a kiadónk, náluk pedig azt láttuk, hogy nem okoz nekik gondot, hogy promotáljanak minket, hogy ott legyünk a magazinokban, a klipet pedig játssza az MTV. Bárhogy is alakult, bármennyire is hányattatott sorsú, azért nagyon büszkék vagyunk a második lemezünkre!"

Lehetnek is, mert a Built To Perform minden tekintetben előrelépést jelentett a debüthöz képest. Egy pőre, street rockos hatású melodikus metal albumot készítettek, melynek erényeit Max Norman produceri munkája emelte ki, aki ugyanolyan világklasszis soundot adott a korongnak, ahogy tette korábban a Megadeth, a Lynch Mob és a Loudness műveinél, pedig Linda McDonald elmondása alapján a produkciós munka sem volt fáklyás menet: „Imádkoztuk, hogy a demóink felkeltsék Max Norman érdelkődését. A kedvenc Ozzy-, Y&T-, Bangalore Choir-, Lynch Mob-, Loudness- és Megadeth-albumainkat mind ő csinálta, ezért mindenképpen vele akartunk dolgozni. Noha másokkal is kapcsolatba léptünk, többek között Roy Thomas Bakerrel, valahogy mindig visszatértünk az eredeti elképzeléshez, főleg miután személyesen is találkoztunk Max-szel. Mivel Max maga is zenész, kiváló füllel rendelkezik, továbbá birtokában van minden egyéb tudásnak is, ami a hangszereléshez, a különálló részek kidolgozásához szükségeltetik. Nem akármilyen tapasztalatszerzés volt a vele való munka, csodás emlékeket őrzünk a stúdiós időszakról még úgy is, hogy végül felemás eredményre jutottunk. Erről persze Max tehetett legkevésbé. Rengeteg időt áldozott a hangzás tökéletesre csiszolására, és ennek megfelelően kolosszális soundot állított elő, ami egyszerre volt tiszta, rétegzett és telt, valódi szónikus mesterművet alkotott! Sokáig azonban nem örülhettünk ennek, mert a Geffen A&R emberének nem tetszett, amit hallott. A kiadó más hangzásképet képzelt el az anyaghoz, és emiatt olyan különös kérésekkel álltak elő, melyek hallatán Max a fejét fogta. Az éneket például hátrébb kellett kevernie, de más, hasonlóan nehezen értelmezhető utasításokat is végre kellett hajtania. A végén meg is kérdezte a kiadó embereit, hogy miért nem jelezték időben, mit akarnak, mert ha ezt előre tudja, akkor teljesen máshogy közelített volna a feladathoz. Még mindig őrzöm az eredeti felvételeket, melyek összehasonlíthatatlanul nyersebben szóltak, mint az albumverziók. Nyilván az első lemezhez képest erőteljesebb és súlyosabb lett a hangzásunk, de még így is maradt benne némi Def Leppardos hi-tech érzés."

Azt azért nem szabad elfelejteni, hogy a korszellemhez képest a Built To Perform egyáltalán nem szólt kommersz módon, sőt. Max Norman akkori legnagyobb munkája, a Megadeth többmilliós eladásokat produkáló Countdown To Extinction albuma nagyságrendekkel sterilebb és vékonyabb sounddal bírt. A Built To Performon haraptak a gitárok, ez a morózus riffel berobbanó, street rockos Nothing Good hallatán teljesen nyilvánvalóan átjön. Michelle Meldrum gitárja sosem hallott erővel hasít, a ritmusbrigád atomikusan dögös. Az utcai feeling a másodikként érkező Time To Run alatt még erősebben kidomborodik, a csapat valaha írt egyik legkomolyabb szerzeménye ez a szaggatott riffekre épülő, szupersúlyos groove metal téma, amelynek szövegét Glenn Hughesszal írta a pokolian jó torkú Gigi Hangach. Linda: „Michelle abban az időben már John Norummal járt, aki éppen Glenn Hughesszal dolgozott. Egy alkalommal odaadták neki a Time To Run alapjait, mire Glenn előállt a szöveggel, majd fel is énekelte a demót, ami alapján Gigi feltolta a végső verziót, ami egészen frenetikus lett!"

A Time To Run a lemez egyértelműen legkeményebb pillanatát jelentette, ezért is érthetetlen, hogy a Geffen miért adott zöld utat az elképzelésre, hogy erre készüljön a videó, miközben az európai ügyekért felelős Roadrunner kislemeznek egy másik dalt választott ki. A szóban forgó My Mistery a korong egyetlen valódi balladája, és itt is egy külső szerző tette le a névjegyét, nevezetesen a Guns holdudvarából ismert West Arkeen, aki Michelle-lel és Nicole-lal közösen írta meg ezt a borús-szomorkás lírát. A dalt akár a 4 Non Blondes-os Linda Perry is jegyezhette volna, annyira sikerült vele megragadniuk a '90-es évek elejének kockásinges-bakancsos hangulatát. Számomra azóta is a korszak legtökéletesebb filmzenéinek egyikét jelenti, és tényleg csak a kiadó bénázásának köszönhető, hogy nem lett belőle széles körben sláger. Zutaut imádta ezt a frenetikus nótát és még az európai MTV is bejelentkezett érte, ám mivel klipje nem volt, a Most Wanted című műsorban Gigi és Michelle egy szál akusztikus gitárral élőben adta elő. A Geffen azonban ezt a próbálkozást is agyoncsapta a nemtörődöm hozzáállással, pedig óriási potenciál rejlett benne, lévén egyfelől kiválóan idomult akkori trendekhez, másrészt fenntartotta a csapat saját identitását is. Visszatérve a lemez többi dalára, egy nem akármilyen feldolgozást is hozzácsaptak a dalcsokorhoz: a Thin Lizzy klasszikus Bad Reputation dalának alaposan felpörgetett verziója az egyik legjobb Lizzy-újraértelmezés, amit valaha hallottam. Linda jó értelemben véve dobolja szét, Michelle pedig egymaga hozza a harmóniákat, de a jellegzetesen fénysebes kaliforniai gitárfutamokkal sem marad adós.

Nem véletlenül emeltem ki, hogy egyedül játszotta fel, hiszen ez történt a teljes anyag 98 százalékával. A másik fő dalszerző, Nicole Couch a felvételek megkezdése előtt szállt ki a bandából, komoly űrt hagyva maga után. Kim: „Nicole-nak elege lett a zeneipari élet stresszes mivoltából, belefáradt a kínlódásba. Másfajta életre vágyott, és ennek érdekében meg kellett hoznia ezt a döntést." Linda így emlékszik a gitárosra: „Nicole elképesztő tehetség volt, az egyik legjobb, akivel valaha is zenéltem. A Phantom Blue egyik fő kreatív hajtóerejét jelentette, ami a dalírásban és a gitározásában egyaránt megmutatkozott. Nagyon fiatalok voltunk, amikor belecsöppentünk a zeneipar forgatagába, minden nagyon gyorsan történt körülöttünk, így nem csoda, ha Nicole úgy érezte, ki kell szakadnia ebből ahhoz, hogy újra megtalálja önmagát. Ahogy a többiekkel, úgy Nicole-lal is megmaradt a kapcsolat, manapság nagyon boldog életet él Franciaországban."

Habár Michelle különösebb erőlködés nélkül, egymaga is képes lett volna felgitározni az anyagot, két szólót átengedett a Nicole utódjául szerződtetett Karen Kreutzernek, illetve John Norum és Mary Friedman is villantott egy-egy gyilkos cameót, de ezekről majd szép sorjában. Az album első felét két olyan tétel zárja, ami simán a csapat legjobbjai közé tartozik: a sleaze-esen lüktető Little Man verzéibe csempészett pimasz hangvétel igazi telitalálat, ahogy a tempót két ízben megtörő váltásokra is csak azt lehet mondani, hogy imádnivalóak, a hatodikként érkező Better Off Dead pedig megint egy nagyon fajsúlyos darab, vészjósló kezdéssel, szinte tapintható feszültséggel a verzékben, ami egy eszelősen fogós refrénbe fordul át. John Norum hozza az irgalmatlan nagy szólót, amiben minden benne van: feeling, sebesség, okos strukturáltság és gonosz vibratók.

A lemez második fele a szédítő tempójú Anti Love Crunch zúzdájával indul, amit Karen Kreutzer pakolt meg jó sok gitárral. Ezt egy lazább, napfényesebb, kaliforniaibb dallamos metal nóta követi, a Loved Ya To Pieces, aminek a refrénje üt igazán, de ahogy a szólót követően átmennek abba a klasszikus Mötley-érzetű jammelésbe, nos, az szintúgy minden pénzt megér. Ezt a vonalat viszi tovább a So Easy szimplább rock & rollja, majd érkezik a lemez legnagyobb arculcsapása a sodró tempójú Lied To Me képében. Ez a mocskos szövegű, némi punkosan utcai attitűddel is megáldott balhorog a Skid Row dolgaival mutatott néminemű rokonságot. Kölyökként imádtam Gigivel együtt hadarni a fuck szótól hemzsegő sorokat, és a téma azóta sem vesztett sokat a varázsából. A végére a csajok gyorsan visszazökkennek a kifinomultabb zenék világába: Marty Friedman érkezik egy szólóremekkel az A Little Evil perceiben, ami alapvetően egy szellősebben húzó, kimért hardrocker. Gigi alattomos dallamai levakarhatatlanul ragadnak az emberre, a szőkeség briliánsan építette fel az énekét a verzéktől a z átkötéseken át egészen a refrénig. Utoljára egy úgynevezett power lírát sütnek el, ami minden, csak nem csöpögős. A fojtott verzéket kirobbanó refrénnel ellenpontozó, felejthetetlen You're Free a címéből adódó iróniával zárja le a Phantom Blue sztoriját. Keserédes dolog, hogy pont egy ekkora lemezzel kellett bedobniuk a törölközőt, de ez senkit nem ért váratlanul. Linda: „Fel voltunk készülve rá, hogy az album megjelenését követően nem húzhatjuk sokáig, ezért elébe mentünk a dolognak, és kértük a Geffent, hogy bontsuk fel a szerződésünket. Belefáradtunk abba, hogy ki vagyuk szolgáltatva egy olyan kiadó szeszélyeinek, amelyik nem foglalkozik velünk. Megünnepeltük, amikor végre visszanyertük a szabadságunkat."

A szabadság megváltása persze azzal járt, hogy a banda visszasorolta magát a helyi ligába, a tagok pedig szép lassan elszivárogtak. Először Kim Nielsen szállt ki, majd Michelle Meldrum és Karen Kreutzer lépett le. A kilencvenes évek vége felé már csak Linda és Gigi tartott ki, akik különböző gitároslányokkal vitték tovább a nevet és még egy kis költségvetésű koncertlemezre is futotta az erejükből. A kétezres években Michelle saját nevén szervezett bandát, Kim pedig az Asia Silent Nation albumán szerepelt vendégként, de alapjában véve sok egyebet nem lehetett hallani felőlük. Sosem fogjuk megtudni, hogy a mai retróhullám a Phantom Blue-t is felszínre dobta volna-e, ha nem következik be Michelle Meldrum tragikus halála 2008 májusában, mindazonáltal simán lehet, hogy benne lett volna a pakliban ez az eshetőség. Bárhogy is, a csapat két kultikus mesterművét már nem teheti zárójelbe semmi, Linda McDonald fáradhatatlan munkájának köszönhetően pedig a Phantom Blue lelke némiképp tovább él a csapatból anno oldalhajtásként kinövő The Iron Maidens testében. Ma este a Dürerben játszanak, kár lenne kihagyni őket...