Shock!

Újabb szőrén-szálán eltűnt albumot porolunk le a Klasszikushockban, amely a maga idejében nem lett éppen világrengető siker, ám elmondható róla: aki ismeri, általában esküszik rá, és igazi etalonnak tartja. A Europe-ból ismert John Norum második szólólemeze valóban igazi mestermű, tizenkét dalnyi tömény hardrock-zsenialitás, ám a napokban huszonöt éves lemez nem egyedül emiatt fontos: hosszas vergődést követően a drogszenvedélyével harcoló Glenn Hughes is itt mutatta meg először ismét, hogy rejlenek még benne további tartalékok.

John Norumra a legtöbben címeres futóbolondként tekintettek, amikor 1986 őszén, a világrengető The Final Countdown turnéi előtt kilépett a Europe-ból. Mint köztudott, a '70-es évek masszív hard rockjáért rajongó gitáros nem igazán volt oda a lemez poposan csilivili megszólalásáért, azért meg pláne nem, amikor a zenekarból tinisztár lett a The Final Countdown dal óriási sikere után, így aztán úgy döntött: inkább a saját dolgát csinálja.

Norum első szólólemeze, az 1987-es Total Control kétségtelenül sokkal közelebb állt a korai Europe gitárgazdagabb, harapósabb megszólalású muzsikájához, mint a '86-os albumhoz: a javarészt Marcel Jacobbal összerakott, részben Norum, részben Göran Edman által felénekelt anyag minőségébe természetesen nem lehetett belekötni, és mai fejjel is egyértelműen hallatszik rajta, mit csinált volna másképp John az anyabandával. Igaz, ő maga nem sokkal később már ezzel a lemezzel sem volt teljesen elégedett: „A Total Control pontosan olyan lett, amilyennek akkoriban akartam: 23 éves voltam, és óriási hatást gyakorolt rám, amit Yngwie Malmsteen csinált, én is beleástam magam abba a komolyzenei hatású hangzásvilágba, ami nála is hallható volt. Viszont a megvalósítás szörnyű lett, és a keverés sem sikerült túl jól. Pár dalt, például a Too Many Heartsot vagy a Love Is Meant To Last Forevert néhány év múlva már fel sem vettem volna... El kellett telnie némi időnek, mire képessé váltam olyan érzéssel játszani, mint amilyen a kedvenc Whitesnake-, Gary Moore-, Thin Lizzy- és Deep Purple-lemezeimen is hallható."

A Total Control a nemzetközi vizeken nem fakasztott különösebb viharokat, de Svédországban igen jól fogyott, és három sikeres kislemezdalt is fialt a Let Me Love You-val, a Back On The Streetsszel, illetve az elég egyértelmű Final Countdown-áthallásokat rejtő, de John szerint annál előbb született Love Is Meant To Last Foreverrel. Ilyen alapozás után a gitáros neve továbbra is pörgött a szakmában, és így nyílt lehetősége arra is, hogy együtt dolgozhasson egyik leghatalmasabb ikonjával. Norum: „Talán tizenkét éves lehettem, amikor először hallottam Glenn Hughest énekelni a Burnön, aztán utána egyből megvettem a Stormbringert és a Come Taste The Bandet, a Trapeze-lemezeket és a Play Me Out szólóalbumát. Mindig is őt tartottam a legjobb Deep Purple-énekesnek. Abban a felállásban még David Coverdale-nél is nagyobbat alakított."

Az éppen drogkorszakának legmélyebb poklát járó Hughes és Norum 1988 elején ismerkedtek meg személyesen, és mivel jól megtalálták a hangot, közös próbákba kezdtek John szólóbandájával. Az eredetileg hosszú távra tervezett Hughes / Norum projekt azonban sajnos elég hamar lyukra futott: noha egy svéd tévéfellépést lenyomtak így, az előzetesen magáról lényegesen szebb képet festő Hughes valójában annyira pocsék állapotban volt, ami egyszerűen lehetetlenné tette a közös munkát. Baráti hangnemben, de néhány hónap után elváltak egymástól, Norum pedig visszautasíthatatlan ajánlatot kapott Don Dokkentől, aki ekkoriban éppen saját zenekarát igyekezett összerakni a Dokken feloszlása után. Mivel John vele is remekül kijött, beszállt Don új szólóbandájába, ahol az Accept ex-basszerével, Peter Baltesszel, a King Diamond mellől ismert Mikkey Dee dobossal, illetve egy ismeretlen, de annál tehetségesebb fiatal gitárossal, Billy White-tal játszhatott együtt. Ez a felállás készítette el Don Dokken Up From The Ashes című albumát, amely 1990 októberében jelent meg. Érdekesség, hogy Hughes innen sem maradt ki teljesen: a When Love Finds A Fool című dalt társszerzőként jegyezte, és háttérvokálozott is benne.

Noha a kiadó egy kisebb vagyont vert el az albumra, a színvonalát tekintve egyébként a Dokken legjobb lemezeit, az Under Lock And Keyt és a Back For The Attacket közelítő Up From The Ashes mindössze mérsékelt sikert aratott. 1991 derekára Norum számára nyilvánvaló lett, hogy a Dokken utódjának szánt banda messze nem üzemel akkora gőzzel, mint előzetesen elvárta volna, így elkezdte gyűjtögetni saját dalötleteit, és valahogy ismét egymás mellé sodorta őket az élet Hughesszal. Utóbbi ekkoriban még mindig nem volt tiszta, de végül megállapodtak, hogy felénekli Norum második nagylemezét. John: „Don zenekari tagként tekintett rám, de amennyiben rajtam múlik, biztosan másképp csinálom meg az Up From The Ashest. Don énektémáinak legalább a fele például nem tetszett, mert sokkal erőteljesebb előadásmódot képzeltem volna el a dalokhoz. A saját lemezemen végre meg is valósíthattam az elképzeléseimet Glenn jóvoltából. Emellett pedig modern megközelítést akartam. Emiatt a dalok súlyosabbak lettek a Total Control nótáinál, és billentyűket is alig használtunk bennük. A számokat elsősorban otthon, a kis házistúdiómban írtam, de Don turnéján is végig dolgoztam az ötleteken. Pár nótámat fel is akarta használni, például a Night Buzzt, de nemet mondtam neki, mert személyes szinten túl sokat jelentettek számomra. Elég ideges is lett emiatt, de hát akkor is így tűnt helyesnek, hiába nem jöttem le jófiúként a dolog miatt... Aztán akadt pár dal, amit tényleg Donnak szántam, de végül Glenn énekelte fel őket, néhányat pedig eleve Glenn hangjára írtam, például a Face The Truth nótát. Nagyjából kitaláltam a dallamívet meg pár sort hozzájuk, ő pedig kábé két óra alatt össze is rakta az egészet, méghozzá úgy, hogy a refrénre egyből három különböző javaslatot tett. Nagyon kevesen tudnak olyan gyorsan dolgozni, mint Glenn."

Hughes ekkoriban a reménytelenség szobra volt: ugyan vendégeskedései, próbálkozásai, felbukkanásai akadtak, érdemi munkát gyakorlatilag a Black Sabbath 1986-os Seventh Star lemeze óta nem végzett. Mielőtt például összekerült volna Norummal, éppen két projekttel futott lyukra a megelőző hónapokban. Az egyik egy szólóalbum lett volna Robin George, Pat Thrall, Mel Galley és Dave Holland közreműködésével, amit végül a Warner 1991 augusztusában, hosszas szenvedés és számos nekifutás után jégre tett, de ugyanígy Geoff Downesszal közös zenélései sem jöhettek ki. A súlyos crack- és kokainfüggőségben szenvedő énekes Norum kedvéért ugyanakkor összeszedte magát, és elsőrangú teljesítményt nyújtott a dalokban.

Az Up From The Ashest is jegyző Wyn Davis producer segítségével készített második Norum-szólólemezt Kaliforniában rögzítették. Peter Baltes szerepeltetése adta magát a dalokban, hiszen John jól összebarátkozott vele Dokken bandájában, de vendégként Billy White, illetve Mikkey Dee is felbukkant egy-egy számban. A dobokat ugyanakkor Norum korábbi szólócsapatának ütősére, Henrik Hildénre, azaz Hempóra bízta – annak idején eredetileg Dokkenhez is őt ajánlotta be, de ha hihetünk a rossz nyelveknek, Don szerint az ütős nem volt elég fotogén, elsősorban emiatt döntött végül Mikkey mellett. Utóbbi itt nem nagyon volt szempont, ám Norumnak így is vitáznia kellett a CBS-szel, méghozzá Hughes kiemelt szerepe miatt: „A kiadó eredetileg azt akarta, hogy öt nótát kapjon meg Glenn, ötöt pedig én, mivel Svédországban elég nagy sláger lett a Let Me Love You az első lemezről, amit én énekeltem. De hogy tehettem volna ilyet? Honnan vettem volna a bátorságot, hogy megtartok magamnak öt dalt, miközben a többit Glenn énekli? Ilyen hülyeség eszembe sem jutott volna. Azt akartam, hogy ő énekelje fel az egész albumot."

További meglepetésvendégként csatlakozott a stábhoz Joey Tempest, John egykori kollégája is, aki ekkoriban már kifelé kacsingatott a leszállóágba lépett Europe-ból. Utóbb komoly találgatásokra adott okot, főleg annak fényében, hogy a vele írt és rögzített közös dal címe We Will Be Strong lett, de ha az énekesnek voltak is újjáalakulási tervei, Norum bizonyosan nem dédelgetett efféle álmokat. A gitáros száz százalékig elkötelezte magát Hughes és a szólóprojekt mellett: „A kiadó hozzám is ragaszkodott énekesként, de tényleg ragaszkodtam Glennhez. Amikor Wyn Davis megkérdezte, kit kértem volna fel, ha Glenn nemet mond, azt feleltem: senkit. Ha Glenn nincs benne, nem készül el a lemez. Ennyi... Ha nagyon muszáj válaszolnom egy ilyen kérdésre, talán még David Coverdale-t tudtam volna elképzelni egyedüli másik jelöltként, de őt meg szerintem elég nehéz lett volna megkörnyékeznem..." A Face The Truth címet kapott lemez végül 1991 őszére készült el, és a következő év márciusában jelent meg.

Tulajdonképpen nehéz érzékeltetni, mitől is annyira elsöprő ez az album, mivel zeneileg igazság szerint semmi olyat nem rejt, amit korábban ne hallhattunk volna másoktól. Viszont egyvalami biztos: Norum és Hughes a Face The Truthon fényesen bizonyította, hogy a klasszikus hard rock muzsika, amit ezekben a hónapokban, a kibontakozó grunge-láz hatására egyre több helyen kezdtek leírni, igenis rejt még tartalékokat. Mert ez a lemez olyannyira hard rock, méghozzá a szó legnemesebb értelmében, hogy akár műfajdefinícióként is simán oda merném adni valakinek, aki nincs tisztában a fogalmakkal. Sőt, továbbmegyek, alighanem az elsők között jutna eszembe szemléltetés gyanánt, és ugyanígy akkor is, ha valaki azt kérné, mutassak egy olyan etalon albumot, amely mindent tartalmaz, amit a rockgitározásról tudni kell. Hard rock alatt itt lehetőleg értse mindenki a szó eredeti, még pop metal és egyéb elhajlások nélküli változatát, azt a muzsikát, amelynek alapfogásait annak idején a Deep Purple, a Thin Lizzy, a UFO és társaik vésték kőbe: megadallamos, mégis irgalmatlanul gitárgazdagon, vastagon megdörrenő zenéről beszélünk, amely ráadásul hangzását tekintve is abszolút etalonnak számított a maga idejében. A CD mai füllel is olyan gyönyörűen szól egy jó cuccon, hogy az ember libabőrözni kezd tőle.

A nyitó címadó szám úgy indul be, hogy menten úgy érzed magad, mint aki konnektorba nyúlt: tempós riffelésű, bivaly húzású téma ez, benne Norum '70-es évekből származó hatásaival, de egyszersmind jellegzetes nordikus fogásaival is. Johnt általában hagyományos stílusú gitárosként szokás jellemezni, ami igaz is, viszont tömény megszólalása, feszessége, netán egyes apróságok – így például a jellegzetes „facsarások" – olyan mintájú szuperszonikusságot kölcsönöznek a játékának, ami ezzel rokon módon szinte kizárólag John Sykesra és Zakk Wylde-ra volt jellemző ebben a korszakban. A szimpla, de azonnal ragadós refrénnel ellátott szám folyamatosan emelkedő feszültségéhez ugyanakkor legalább ennyit tesz hozzá Hughes is, aki tökéletes dallamaival fokozatosan srófolja egyre magasabbra a tétet, ahogy szóról szóra ad egyre mélyebb, fajsúlyosabb jelentést a szövegnek. A csúcs pedig a többkörös gitárszóló, ahol Norum bemutatja, hogyan kell egyszerre okosan, érzelemgazdagon, villantósan, ám mindvégig a magasabb rendű szempontokat, a dalt kiszolgálva játszani. Igazi mestermű.

Mint ahogy a második Night Buzz is az, amit Dokken nem véletlenül akart elkunyerálni Johntól a saját bandájába: kisebb-nagyobb alakításokkal az Up From The Ashes soha el nem készült folytatására is felfért volna. Ebben a formában azonban harapósabb, jellegzetes északi fátyolosságtól sem mentes rockhimnusz lett belőle, ahol nemcsak a riffek és a díszítő szólófutamok ragadnak egyből a fülbe, hanem ezúttal Norum elképesztően rafináltan megírt dallamai is. Már a verzék finom hajlításai is kitörölhetetlenek, a kórus pedig újabb bomba, a gyönyörűen kibontott, egyszerre tekerős, mégis csodálatos nyújtásokat, dallamokat rejtő szólóról nem is beszélve.

Már csak ebben a két dalban olyan adrenalin-mennyiséget sűrítettek össze, hogy tökéletes megoldás a hagyományos albumszerkesztési megoldással A/3-as dalként elsütni a finom In Your Eyes balladát. Amit amúgy szintén nem nehéz elképzelni Dokken dallamaival (a bevezető alapján szerintem Norum ezt a dalt például egyértelműen Donnak szánhatta), Hughes azonban hagyományosabb, erőteljesebb ízeket visz bele. A Thin Lizzy Opium Trailjének feldolgozásában ugyanakkor énekileg is Johné a főszerep, és ritkán mondok ilyet, de ez a változat szerintem még egy hajszálnyival talán jobb is a '77-es eredetinél. Erőteljesebb, dinamikusabb, harapósabb, és Norum is tökéletesen adja benne Phil Lynottot a maga kissé színtelen, de azért nagyon kellemes hangjával. A szólóról pedig szerintem kitalálod, milyen... A lemez legarchaikusabb pillanatait ugyanakkor egyből a tempestes duett követi, és a We Will Be Strong – micsoda meglepetés! – pontosan olyan, mint a Europe lehetett volna, ha Norum nem lép ki tőlük a The Final Countdown után. Joey bontásos verzékre énekli a maga finom dallamait, megágyazva ezzel a bridge-re John karcosabb torkának, majd jön egy tízpontos, tényleg himnikus refrén, amely egyből az ember agyába ég, meg persze egy hatalmas szóló. Ebből akár még ekkoriban is sláger lehetett volna, ha valaki ténylegesen tesz érte valamit, Európában legalábbis biztosan...

A Good Man Shining igazi '70-es éveket idéző, ropogós-riffelős hard rock a régi nagyok, elsősorban persze a Purple és a Thin Lizzy nyomdokain, de nyilván a „doctor, doctor please" sor is rejt némi áthallást. Rövid, de velős darab, amely után továbbra is maradunk a műfaj hőskorában a Time Will Find The Answerrel. A dal Norum zokogó gitárszólójából bontakozik ki, és egyenesen mesteri, ahol az egyszerre rockos és lírai megfogalmazású verzék során fel-felcsap az a bizonyos feszes, dögös gitártéma, Hughes pedig ismét hatalmasakat énekel az alapokra. Hangulatilag és egyes megoldásokat tekintve Gary Moore rockos korszaka is jó párhuzam itt egyébként, de összességében kimondottan egyedi darabról beszélünk, amely ebben a formában, összességében semmi másra nem hasonlít.

A Counting On Your Love az album legdokkenesebb pillanatait hozza. Az Unchain The Night nyomokban konkrétan is ott kísért a verzék alatti döngölősebb gitártémákban, de nem tartom kizártnak, hogy Hughes itt egyenesen egy Donnak szánt dallamot formált a saját képére, mert maga a melódia és a hangulat is abszolút ez az iskola. Sőt, itt John még a szólóban is előveszi azokat a „norumosanlynches" figurákat, amelyekkel korábban telepakolta az Up From The Ashest. Akárhogyan is, a dal újabb csúcspont, tökéletes szerzemény olyan alattomos refrénnel, amit az életben nem versz ki többé a fejedből, ha egyszer meghallottad. Az utána érkező Endica a lemez egyetlen dala, amelyben tényleg csak és kizárólag a gitáré a főszerep, ugyanakkor Norum megrögzött anti-egoizmusát mutatja, hogy a '96-os Worlds Away lemezére készített belőle egy énekes verziót is. Az is jó amúgy, de a kicsivel három perc alatti instru alapváltozat is tökéletes: a gitáros tényleg úgy játszik benne, hogy azonnal leborulsz, egyszerűen gyönyörű, virtuóz és zenei, de mentes minden felesleges magamutogatástól, öncélú technikai bemutatótól.

A Still The Night születésének körülményeit tekintve amolyan kakukktojás az albumon, ez ugyanis eredetileg Hughes és Pat Thrall 1982-es lemezéhez készült, de arra végül nem került fel (hivatalosan csak 2006-ban jött ki az album egyik újrakiadásának bónuszaként). Norum változata tempósabb, feszesebb és szerintem jobb az eredetinél, zeneileg pedig tökéletesen passzol is ide – ő maga nem volt vele igazán elégedett, de nem igazán értem, miért, főleg, hogy egyben az egyik legfogósabb téma is az egész anyagon. A végére pedig már csak a Distant Voices marad, benne Mikkey Dee koffeingazdag dobolásával: a címadóval amolyan keretbe fogják a lemezt, lévén ez is egy kimondottan harapós, gyors darab, kimondottan dühös, elszánt tétel arról, amikor az ember végre a sarkára áll egy pocsék helyzetben, hangulata is ennek megfelelő. A végén teljesen bevaduló Hughest megint nem tudom eleget dicsérni, de igazából mégis Norum az, aki felteszi a koronát a lemezre a szám zárásához varázsolt boszorkányos szólófutamokkal, amelyek még túlpörgetettségük mellett is csak a nóta atmoszféráját erősítik.

A lemez kritikai fogadtatása elsöprőnek bizonyult, és megjelenésekor rövid ideig úgy tűnt, a csillagok is úgy állnak, hogy a világ ráharap. Ebben az elképesztően magas színvonal mellett az is közrejátszott, hogy a megjelenéssel párhuzamosan, egy különleges vendégszereplésnek köszönhetően Glenn Hughes is az érdeklődés homlokterébe került: „1991-ben épp Londonban dolgoztam valamin, meglátogattam a családot, amikor felhívott Jimmy Cauty a The KLF-ből. Hallottam már korábban a Tammy Wynette-tel készített dalukat, de sokkal többet nem tudtam róluk, amikor megkerestek. Bill Drummond elárulta, hogy hatalmas Trapeze-rajongó, és van egy daluk, amiben alapvetően rappelnek, de szeretnék, ha én énekelném el a refrént, meg pár további sort, háttérszólamot is. Megkértek, hogy nézzek le hozzájuk, és hozzátették: ha nem lesz megfelelő a végeredmény, Roger Daltreyt és Robert Plantet keresik meg helyettem. Másnap meglátogattam őket, és nagyjából másfél óra alatt megcsináltunk mindent, ők meg mondták: oké, az enyém a meló, és szeretnék, ha a rock hangjaként hirdethetnek a promóció során."

A szóban forgó dal a What Time Is Love címet viselte, és a Glenn-nel elkészített változat, az America: What Time Is Love már a sokadik verziója volt. Az énekes pedig két olyan munkával a háta mögött, mint a Face The Truth, illetve ez a speciális kis bedolgozás, hirtelen másként kezdte el látni a világot: „Miután 1991 karácsonyára hazamentem Atlantába, szétkokóztam az agyamat. Sem beszélni, sem járni, sem beszélni nem tudtam, de hirtelen volt egy tiszta pillanatom, amikor határozottan megéreztem Isten jelenlétét a helyiségben. Akkor azt mondtam a barátnőmnek, hogy most el kell mennünk a kórházba. Bementünk, az orvos pedig azt mondta: mivel alig jutott oxigén az agyamba, gyakorlatilag biztosan meghaltam volna, ha otthon maradok. És mivel az előző években folyamatosan isteni segítségért könyörögtem, ezt mindenképpen égi jelnek vettem." Hughes ezután hosszú hetekre bevonult a Betty Ford klinikára, de saját bevallása szerint is nagyon sokat számított neki, hogy függőben volt a KLF-es duett: „Miután a KLF Tammy Wynette-tel készített dala Európában Top 5-ös siker volt, tudtam, hogy akár a mi együttműködésünkből is nagy dolgok származhatnak. Így aztán józannak kellett maradnom, le kellett adnom némi felesleget, és úgy általában véve is egészségesnek kellett lennem. Szóval bevonultam a Betty Fordra, és mire kijöttem, az a kibaszott nóta már a listák negyedik helyén állt... Vagyis új korszak kezdődött a pályafutásomban."

Az 1992 februárjában kiadott America: What Time Is Love a korszak egyik legnagyobb slágerének számított, így racionálisan nézve az ember azt gondolhatná, ennél jobb promócióra nem is volt szüksége a Face The Truthnak, amely, mint fentebb említettem, pár héttel később került a boltokba Japánban és Európában. A helyzet azonban más volt: hiába áradt az éterből mindenütt Hughes hangja, Norum az énekes reputációja miatt még így sem volt képes normális amerikai szerződést összekaparni a lemezhez. „Japánban és Európában a CBS hozta ki az albumot, így az lett volna logikus, ha az amerikai kiadást is ők intézik. Viszont a cég akkori vezetőjével problémáink akadtak, ugyanis egy olyan hölgyről volt szó, aki 1985 körül Glenn Hughes ügyvédjeként dolgozott. Pontosan tisztában volt Glenn drogproblémáival, és miután meglátta a nevét a közreműködők listáján, egyszerűen közölte, hogy az amerikai leányvállalat nem jelenteti meg a lemezt. Glennre annyira ráégtek a drogos gondjai, hogy egyszerűen senki sem akart érdemben foglalkozni vele. A menedzserem egy csomó kiadót megkeresett, de mindenki elutasított bennünket. Pedig a lemez sokaknak tetszett, de Glenn neve egyszerűen elriasztotta őket. Hiába tudtuk, hogy Glenn már sokkal jobb állapotban van, a múltjáról szóló mocskos híresztelések még ebben a korszakban is rengeteget ártottak neki. A Shrapnel volt az egyetlen cég, amelyik hajlandó volt szóba állni velünk, így aztán náluk kötöttünk ki, noha eredetileg valami nagyobb kiadóhoz szerettem volna leszerződni. Viszont a helyzet katasztrofálisnak bizonyult..."

Mindez természetesen magát a lemezt is hazavágta, hiszen az Amerikában élő Norum elsősorban értelemszerűen a legnagyobb zenei piacon akart volna mozogni az albummal: „Egyetlen koncertet sem játszottunk a Face The Truth népszerűsítése céljából, sőt, Amerikában egészen 1994-ig meg sem jelent az album, mivel egyszerűen nem találtam hozzá megfelelő kiadót. Mire pedig végre megállapodtam a Shrapnellel, és aláírtuk az összes szükséges papírt, már túl késő lett volna turnézni az anyaggal. Kis túlzással akkorra már amolyan oldie-nak számított..."

Ilyen alapozás után a projekt sorsa nem lehetett kérdéses, és Norum hirtelen ismét ott találta magát a nagy semmiben, hiszen a Face The Truth majdani sikereiben reménykedve, 1992 tavaszán Dokken zenekarát is otthagyta: „Két-három hónappal a lemezmegjelenés után búcsúztam el hivatalosan is Dontól. Nem akartam kilépni a csapatából, mert az a zenekar tökéletes volt, még ha az átlagos produkciós munka miatt mindez nem is mutatkozhatott meg teljes valójában az Up From The Ashes albumon. A koncertjeink azonban elképesztőek voltak. Csak aztán szépen mindenki elszállingózott: Peter Baltest visszahívta az újjáalakuló Accept, Billy White visszatért Texasba, Mikkey Dee pedig bekerült a Motörheadbe. Ott maradtunk ketten Donnal. Még így is sokat hezitáltam a döntés előtt, ám miután kijött a Face The Truth, végül elhatároztam magam. Alapvetően az volt ott a gond, hogy senki sem akart tovább várni. Mert egyszerűen mindig, mindenre várnunk kellett Don miatt. Nagyszerű zenész és remek ember, de egyben előszeretettel szakítja meg a dolgait. Mindent elárul, hogy az Up From The Ashes és a következő lemeze között négy-öt év telt el..."

John vendégként az év derekán még felbukkant Hughes első újkori szólóalbumán, az L.A. Blues Authority sorozat második részeként megjelent Blueson két szóló erejéig, de mire ez az anyag kijött, már mindkettejük számára világos volt, hogy a projekt megfeneklett. Még azzal együtt is, hogy a lemez Svédországban, illetve Japánban promóciós turné híján is nagy sikert aratott, és ezekben az országokban a We Will Be Strong, a címadó, illetve az In Your Eyes is szép karriert futott be róla kislemezként. John ekkoriban ismét sokat lógott Joey Tempesttel, sőt, az év augusztusában, egy stockholmi fesztiválon ismét színpadra léptek közösen is, ám a sok rajongó által remélt újjáalakulásból végül nem lett semmi: Norum nem akarta otthagyni Kaliforniát, és inkább a saját ügyeit intézte. A grunge-érában azonban különösen ő sem kapkodott, és harmadik szólóalbuma, a zeneileg kiváló, ám a Total Controlnál és a Face The Truthnál sokkal bluesosabb, visszafogottabb Another Destination csak 1995 derekán jelent meg. A '92-es album eredeti szériái már ekkorra is kifutottak, és az anyag a későbbiekben is nehezen beszerezhető ritkaság maradt.

Mint alighanem mindenki tisztában van vele, Norum jelenleg ismét a Europe soraiban játszik, ami bizonyára így van rendjén, Hughes pedig a fent kivesézett feltámadás óta folyamatosan lendületben van, és csak úgy ontja a kiválóbbnál kiválóbb albumokat. Ugyanakkor talán szentségtörés, amit mondok, talán nem, de szerintem a Face The Truthnál jobb produkciót azóta sem adott ki a kezéből egyikük sem. Sőt, lehet, hogy előtte sem, ez viszont már bizonyosan blaszfémiának minősül egyes korábbi munkáikkal szemben, szóval igyekszem óvatosan fogalmazni... Mindenesetre ha meghallgatod, talán még egyet is fogsz érteni velem abban, hogy a hard rock műfaj egyik csúcsalkotása ez az anyag, noha némiképp elveszett, elfeledett albumról beszélünk. És nem, ez nem amolyan kötelező túlzás – tényleg így gondolom.