Shock!

A Black Sabbath név ma már nemcsak a keményvonalas rajongók fejében, de jogilag és a gyakorlatban is kizárólag az ősfelállást – pontosabban annak háromnegyedét – jelenti, ami valószínűleg így van jól, főleg, hogy a zenekar éppen karrierjét zárja le ezekben a hónapokban a The End turnéval. Ezzel ugyanakkor az is együtt jár, hogy bizonyos korábbi korszakokról napjainkban szinte alig esik szó: a Dio-érának még csak-csak igazságot szolgáltatott a banda a Heaven & Hell sztorival, a '80-as évek köztes időszakáról viszont alig beszélünk már manapság. Pedig van mire emlékezni: ugyanezeket a szavakat már tavaly, a Tyr kapcsán is leírtam, de talán még indokoltabbak a napokban harminc éve megjelent Seventh Star okán, amely többé-kevésbé elfeledett darabnak számít a diszkográfiában. Pedig a Glenn Hughes által felénekelt anyag még úgy is fantasztikusan jó album, hogy eredetileg nem Sabbathnak készült, és ez stílusát tekintve minden pillanatban hallatszik is rajta.

A Black Sabbath főnixként támadt fel a '80-as évek legelején Ronnie James Diónak, illetve a Heaven And Hell és Mob Rules albumoknak köszönhetően, ám a második aranykor sajnos nem tartott sokáig: az egymásnak feszülő giga-egók gyorsan szétvetették a házat, és ugyan Ian Gillan leigazolása papíron remek ötletnek tűnt, a gyakorlatban végül ez a kollaboráció sem működött. Hiába sikerült pusztán zeneileg bivalyerősre az 1983-as Born Again, a közönség nem igazán fogadta el a Deep Purple ex-frontemberét a Sabbath élén, szintén felmerültek bizonyos személyes ellentétek, másrészt Gillan elég keményen berágott Tony Iommira és Geezer Butlerre a lemez borzalmas hangzása miatt is. Ezek után nem is igazán csodálkozott senki, hogy a turné után vette a kalapját, és inkább összeborult régi társaival, hogy elkészítsék együtt a Perfect Strangers lemezt. Nem sokkal később a Bill Ward helyén a turnét lenyomó Bev Bevan is követte, de ő eleve csak helyettesként ugrott be a bandába: Wardot már a Born Againre is csak nehezen sikerült visszarángatni, és soha nem találta igazán a helyét a csapatban jóbarátja, Ozzy Osbourne nélkül.

1984 szenvedéssel, nyögvenyelős erőlködéssel telt a csapatnál: ugyan bevettek egy ismeretlen amerikai énekest David Donato személyében, és fel is vettek vele egy demót, de a kollaboráció végül működésképtelennek bizonyult, és ugyanígy nem voltak elégedettek Ron Keellel, illetve Jeff Fenholttal sem. Geezernél ezzel párhuzamosan családi gondok jelentkeztek, és totálisan ki is merült, így 1984 novemberében ő is jelezte Iomminak, hogy távozik. A Black Sabbath ennek megfelelően úgy fordult rá az 1985-ös esztendőre, hogy Tony gyakorlatilag egyedül maradt. Nem is voltak illúziói: különösebb csinnadrattát nem csapott a döntés körül, de félretette a csapatot, és elkezdett dolgozni egy szólóalbum dalain a banda turnébillentyűse, Geoff Nicholls társaságában. Döntésén az sem változtatott, hogy a Sabbath kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot Bob Geldoftól és a Live Aid-stábtól, így 1985. július 13-án Philadelphiában, egy háromszámos mini-szett erejéig ismét színpadra lépett az eredeti felállás. Természetesen megindultak a pletykák arról, hogy mindez akár egy újjáalakulás kezdete is lehet, de a dolog végül nem jött össze, és igazából máig nem tudni, léteztek-e akkoriban erre irányuló tervek. Mivel Ozzy Osbourne szólóban ekkor már népszerűbbnek számított az Egyesült Államokban, mint a Sabbathtal valaha, és éppen nagyban készült a The Ultimate Sin lemezre, az ő táborában gyaníthatóan soha nem gondolták komolyan, hogy pont ekkor kellene ismét összerakni az ősnégyest.

Mindez egyébként Iomminak sem okozott különösebb lelki törést, ő ugyanis összehozott egy teljesen működőképes kísérőzenekart a formálódó szólólemezhez. Nicholls adott volt, mellé pedig leigazolta Eric Singer dobost, aki ekkoriban Lita Ford zenekarában játszott – mivel Tony ebben az időszakban Litával élt, a döntés könnyen adta magát. A basszusgitáros egy New York-i zenész, Dave „The Beast" Spitz lett, akinek testvére, Dan az Anthraxben szólógitározott. Ezek után már csak énekest kellett találni, Tony azonban nem hagyományos elképzeléseket dédelgetett: eredetileg úgy tervezte, három frontember között osztja szét a dalokat. Rob Halford és Glenn Hughes mindenképp közöttük lett volna, azt illetően azonban ellentmondásosak a források, ki lett volna a harmadik: állítólag Ronnie James Dio neve is felmerült, de ő ekkoriban nagyon feszült viszonyt ápolt Tonyval, így kérdéses, összejöhetett volna-e a dolog. Robert Plant felkéréséről szintén cikkeztek ekkoriban a rockmagazinok.

Az első felvételeket Iommi Hughes-zal akarta elkészíteni, gyakorlatilag napokkal a Live Aid után. Glenn természetesen személyesen sem volt ismeretlen Tony számára: a Sabbath tagjai kifejezetten szerették Hughes első komoly bandáját, a Trapeze-t, és többször játszottak együtt a Deep Purple-lel is a Mark III korszakban. Utólag nézve talán érdekes, hogy Hughes elsősorban Ozzyval ápolt baráti viszonyt az eredeti négyesből: „Sharon a '80-as évek elején engem is menedzselt egy ideig, szóval akkoriban nagyon sokat jártam náluk, és rengeteget lógtam Ozzyval. Úgy '77 környékén pedig, amikor először otthagyta a Sabbathot, felmerült egy olyan ötlet, miszerint alakíthatnánk egy közös zenekart is, de erre végül nemet mondtam, hiszen mindketten énekesek vagyunk, és aligha működött volna a dolog. Pláne, hogy túl jó barátok voltunk ahhoz, hogy közös zenekart csináljunk..."

Az éppen Gary Moore Run For Cover lemezének felvételeit befejező Glennhez végül 1985 derekán futott be Tony Iommi hívása: „Mondta, hogy elkezdett egy szólóalbumot, amit három énekessel akar felénekeltetni: eredetileg rám, Rob Halfordra és Robert Plantre gondolt, így aztán megkérdezte, nem lenne-e kedvem szövegeket írni, meg hozzátenni a dalokhoz ezt-azt. Három dalról beszéltünk, és ha jól emlékszem, '85 júliusában jöttünk össze a stúdióban. Már az első este elkészült a No Stranger To Love meg a Danger Zone, és elég gyorsan meg is győztem Tonyt meg a többieket. Viszont nem szabad elfelejteni, hogy ekkor még szó sem volt Black Sabbathról, mindenki úgy állt a dologhoz, hogy Tony Iommi szólóalbumát csináljuk. A Sabbathba eleve nem léptem volna be, hiszen az olyan lett volna, mintha James Brown beszállna a Metallicába... A No Stranger egy nagyszerű ballada volt, a Danger Zone meg egy középtempós, ütős rocknóta – de egyik sem sabbathos. Tonynak viszont annyira tetszettek, hogy megkérdezte, nem énekelném-e fel az egész lemezt."

Mindez már csak azért is kapóra jött, mert ekkorra látszott: Halford és Plant kikérése elég nehezen működne a menedzsmentek meg a kiadók jogi-üzleti huzavonája miatt. A döntés tehát megszületett, az egész albumot Hughes kapta meg. A munkálatok nem sokkal később Atlantában folytatódtak, méghozzá kiváló és kreatív légkörben – minderre szükség is volt, Iommi ugyanis éppen egy viharos kapcsolat kellős közepén állt az említett Lita Forddal, Glenn pedig rengeteget ivott, illetve kokainozott, és kezdett szétesni. Hughes: „Nagyjából két hónapot dolgoztunk az albumon, elég komoly teret kaptam rajta, és remekül megértettük egymást Tonyval. Ettől még persze nem ez volt életem legboldogabb szakasza, az egész '80-as évek elég rosszul alakult számomra úgy spirituális, mint zenei értelemben... De ezt a munkát nagyon élveztem. Tony nagyon csendes, visszahúzódó ember, és hihetetlenül alulértékelt dalszerző." Ez persze nem minden téren nyilvánult meg ekkoriban: „Az emberek manapság gyakran elmondják, régen milyen jó hangom volt, de azért mindenkit emlékeztetnék rá, hogy drogosokról és alkoholistákról beszélünk. Testvéremként szeretem Tonyt, de úgy azért nem mindig egyszerű, hogy tényleg mindenki ki van ütve, minket és a producereket is beleértve. Ilyen helyzetben nehéz kezelni az egó-kérdéseket, a nem megfelelő viselkedést, a határidőket, és természetesen a csajokat is. Kicsit minden olyan filmszerűvé válik... Na, hát ilyen volt az egész Seventh Star-korszak: mint egy átkozott film. Tony akkoriban Lita Forddal járt jegyben, és folyamatosan marakodtak. Úgy is, hogy Lita mondjuk átjött az én hotelszobámba dumálni, aztán Tony követte, és ott ordítoztak tovább! Ma már persze jóban vannak, de akkor bonyolult volt a helyzet. Én meg egyszerűen nem voltam magamnál. Akkor mentem szét a feleségemmel, és összejöttem Atlantában egy csajjal, aki szintén totál bolond volt. Őrült idők voltak azok..."

A lemez 1985 őszére teljesen elkészült, ám miután leadták a lemezt a kiadónak, hidegzuhanyként érte őket a válasz: mind a menedzsment, mind a Warner jobbnak látta, ha a Seventh Star című album nem Tony Iommi nevén, hanem az üzletileg kifizetődöbb, bejáratott Black Sabbath brand alatt jön ki. Iommi és Hughes egyaránt élesen tiltakozott, de semmit sem tehettek: mindössze annyit sikerült kierőszakolniuk, hogy ne pusztán Black Sabbath álljon az egyébként Tonyt ábrázoló borítón, hanem csapjanak hozzá egy „featuring Tony Iommi" toldatot is. Ezután pedig jött az újabb nagyszerű ötlet is. „Miután megkeverték és készre maszterelték a lemezt, Don Arden meg a Warner előállt az ötlettel, hogy üzleti okok miatt talán mégis inkább Black Sabbath featuring Tony Iommi néven kellene kiadni", emlékezett vissza Hughes. „Nem tetszett az elképzelés, de nem volt beleszólásom. Aztán megkérdezték, elmegyek-e turnéra is a zenekarral, amit egyáltalán nem akartam, de az akkori menedzserem Noel Monk volt, aki annak idején a Trapeze ügyeit is intézte, viszont közvetlenül ezelőtt a Van Halennel dolgozott. Emiatt aztán totálisan elszállt magától, mindenben a saját igazát erőltette, és végül ez lett belőle. Aztán baromira összevesztünk, és nem dolgoztam vele túl sokáig, de akkorra már nagyon rosszra fordult minden."

Az 1986. január 28-án megjelent Seventh Staron elég rendesen hallatszik, hogy valóban nem Sabbath-lemeznek készült. Miközben a zenekar az ehhez képest legfrissebb anyagon, a Born Againen kifejezetten a gonosz, doomos, sötét oldalra gyúrt rá, itt már a nyitó In For The Kill is sokkal inkább nevezhető hard rockos dinamikájúnak, mintsem valami éjfekete súlyosságnak. Iommi riffelése, szólómunkája persze összekeverhetetlen, sőt, még Dave Spitz basszusfutamaiban is akad némi geezeres, de a tempó és Glenn dallamai mégis más irányba viszik a dolgot – amely ugyanakkor egy szemmel sem rosszabb, mint a másik, csak jelentősen eltér tőle. A No Stranger To Love csak tovább hangsúlyozza ezeket a különbségeket, ez ugyanis egy klasszikus power-líra Nicholls atmoszférát tekintve abszolút meghatározó szőnyegezésével. A dalban mindenképpen rejlik valami nagyon jellegzetesen '80-as évek-beli íz, méghozzá olyan formában, ami korábban még soha nem bukkant fel a Sabbathnál. Viszont nem hülyeség azt állítani, hogy bizonyos itt hallható hangulatok, megoldások később rendszeressé váltak a csapatnál, a Tony Martin-éra sok tekintetben azt is továbbvitte az évtized második felében, majd a '90-es évek elején, amit Iommi itt villantott fel először a maga teljességében. A szám dallamai mindenesetre zseniálisak, és ha Hughes ekkoriban nem is nagyon tudta világát, előadásán mindez nem hallatszik: úgy énekel a dalokban, ahogy csak ő tud.

A Turn To Stone Singer kalapáló témáival startoló, gyors téma, amely leginkább a Dio-korszak vonalát viszi tovább: noha Tony ritmusgitározása mindent ural, maguk a gitáralapok legalább annyira idézik a Rainbow-t, mint a Black Sabbathot, Hughes jelenléte pedig csak még jobban erősíti a Blackmore-párhuzamokat. A Sphinx (The Guardian) intró által felvezetett címadó viszont hamisítatlan Iommi-eposz szintén hard rockosan megfogalmazva, ahol egy misztikus, mégis grandiózus riff adja az alapot Hughes sejtelmes, izgalmas, messzire repítő dallamai számára, és az atmoszférikus középrész is óriásit dob rajta, nem beszélve a roppant hangulatos levezetésről. Elfogadom, hogy sok Sabbath-hívő nem tudott ekkor még mit kezdeni ezzel a vonallal, de ettől még bizony ezekbe a dalokba baromi nehéz lenne belekötni... És mindez a Danger Zone-ra is áll, ami aztán tényleg vegytiszta hard rock, és bizonyosan nem fért volna fel egyik korábbi albumra sem, mégis tökéletes helyen van itt. Tony csodálatosan, ízesen facsarja ezt az elegáns, nemes vonalvezetésű riffet, amire Hughes heroikus melódiákat kanyarít. Nem igazán sabbathos, de fantasztikusan jó, nekem talán a kedvencem az albumról.

A hat és fél percével a lemez leghosszabb dalának számító Heart Like A Wheel szintén nem olyasmi, amit el lehetne képzelni Ozzyval, de még Ronnie-val is legfeljebb amolyan határesetként: lassan dülöngélő, kesernyés heavy blues ez, ahol Glenn óriási hangja áll a fókuszban, meg persze Iommi hosszadalmas, kifejtős, összekeverhetetlen, csodaszép ívet leíró, kétkörös gitárszólója. A merengősebb pillanatok után kell is egy újabb lendületesebb tétel, amit az Angry Heart képében kapunk meg: ez megközelítését tekintve olyasmi, mint a Danger Zone, vagyis valami újat képviselt a Sabbath repertoárjában, gyakorlatilag nettó dallamos hard rock Iommival a gitároknál, itt-ott fajsúlyos hammondos alapozásokkal a gitárok mellé. Nem egy kimondott refrénbomba, viszont fokozatos építkezésével ez is elég nagyot megy a végére. Zárásnak pedig csak az In Memory... rövid, finom, szívszaggató pillanatait kapjuk meg, ahol Hughes még búcsúzóul énekel ismét egy hatalmasat. Mindez együtt nem egészen 35 perc – kereknek kerek az anyag, de összességében egy-két hasonlóan erős dal így utólag még elférne rajta.

A lemez tehát minden túlzás nélkül fantasztikusan sikerült, de a kritika meglehetősen vegyesen fogadta – részben nyilván a rajta álló zenekarnév miatt –, és különösebben sikeresnek sem bizonyult: a 78. hely az Egyesült Államokban, illetve a 27. hely Nagy-Britanniában egyaránt a banda történetének addigi leggyengébb eredménye volt. Ami azonban a turnét illeti, Glenn rossz előérzete nem volt véletlen: az énekes már az 1986 januárjában elstartolt próbákon érezte, hogy a dolog nem az igazi ebben a formában. Eleve kényelmetlen volt számára, hogy basszusgitár nélkül nyomul, de maga a Sabbath-repertoár is nem várt kihívások elé állította: „Háromnegyed részben Ozzy- és Dio-érás dalokat próbáltunk össze. A Dio-félékkel nem volt különösebb nehézségem, az Ozzy énekelte anyagokkal viszont kibaszottul megszenvedtem, mert egyszerűen senki másnak nincs olyan hangja, mint Ozzynak. Az én hangom sokszínűbb, érzelemgazdagabb, ő viszont baromi monoton. Félreértés ne essék: az ő esetében mindez tökéletesen működik is. Ozzy Osbourne nem más, mint Ozzy Osbourne, és ez így van jól. Az viszont bűncselekmény, amennyiben Glenn Hughesnak War Pigset kell énekelnie. Ha valaki egy kibaszott pisztolyt tartana a fejemhez, akkor sem tenném meg soha többé... Mindenesetre hat héten át próbáltunk, heti öt napon, minden este hat órát, és kurva jó formában volt a hangom, tényleg. Jó volt a hangstáb, a monitorkeverős, és jól ki is jöttünk egymással. Viszont Tonynak akkor valahol mélyen már kétségei támadtak azt illetően, hogy Glenn Hughes megfelelő énekes lesz-e a Black Sabbathba. Szerintem mindketten tudtuk, hogy ez így nem kerek."

Okkal feltételezhető, hogy Iommi elsősorban nem Hughes torka, hanem egészségi állapota miatt aggódott. Ekkoriban Tony sem élt éppen szerzetesi életet, Glenn azonban alkohol- és drogfüggősége legsötétebb éveiben járt, és teljesen megbízhatatlannak számított. Igazán kellemetlenné viszont csak akkor fajultak a dolgok, amikor négy nappal az amerikai turné kezdete előtt Hughes és újdonsült barátnője elment vacsorázni John Downinggal, a koncertsorozat produkciós menedzserével. A mulatozás olyan jól sikerült, hogy utóbbi és a talajrészeg énekes valami miatt összeverekedett, és Glenn bekapott egy akkorát, hogy egy kisebb csont eltört az arcában, megsértve ezzel az orrát és a légútjait is: „Az orvosok semmit sem tudtak kezdeni a sérülésemmel, meg kellett várni, amíg meggyógyul, de közben folyamatosan csorgott le a vér a torkomon, amit persze vissza is köhögtem. Ennek megfelelően sem a hangom, sem az orrom, sem az arcom nem volt megfelelő formában ahhoz, hogy lejátsszuk az első koncertet Clevelandben, és már a koncert felénél tudtam, hogy ebből így nem lesz hosszú turné. Aztán jött a buli a Meadowlandsben, New Jerseyben, ahol már nem is nagyon tudtam énekelni."

Nincs mit szépíteni a helyzeten, az amerikai turné totális káosznak tűnt: a nézőszámok egész tűrhetően alakultak, de Hughes a fenti okokból kifolyólag pocsék formában volt, ami nagyon rosszul jött ki, hiszen az Ozzy után először Diót is nehezen fogadó amerikai közönség ekkor még csak figyelgette, milyenek is együtt a színpadon Iommival. A probléma persze aligha merült ki egyébként Glenn hangjában: már az is elég beszédes, hogy a zenekar a verekedés után testőrt fogadott mellé, akinek kizárólag annyi volt a dolga, hogy megóvja az énekest azoktól a problémáktól, amikbe esetleg belekeverné magát részegen vagy bekokainozva. Ez a testőr egyébként nem volt más, mint Doug Goldstein, aki később a személyvédelmi szakmáról átnyergelt az üzleti vonalra, és a Guns N' Roses menedzsere lett. Hughes ugyanakkor állítja, hogy ebben a pár napban nem kokainozott, és a konkrét koncertproblémákat valóban a sérülés okozta. Viszont Iomminak vélhetően az énekes színpadi kiállása, illetve előadásmódja sem jött be: ő is úgy látta, hogy az r'n'b-s, soulos, funkos hajlítások, valamint az ezekhez társított mozgáskultúra önmagában lehet akármilyen értékes, ha a Black Sabbath nevével egyszerűen nem kompatibilis. Tony: „Egyikünk sem Black Sabbath-lemezként készítette a Seventh Start, de a kiadó közbeszólt, és mégis ezen a néven kellett kijönnünk vele, majd turnéra mennünk. Glenn ugyanúgy nem örült ennek, ahogy én sem, hiszen hiába óriási énekes, ha egyszer nem Black Sabbath-énekes. Azon a pár koncerten ez egyébként tökéletesen be is bizonyosodott. És persze az sem segített a helyzeten, hogy baromi keményen drogozott és piált. Doug Goldsteinről azt mondtam Glenn-nek, hogy a testőre, pedig elsősorban az volt a feladata, hogy figyeljen rá, és tartsa tőle távol a dealereket, ugyanis akárhányszor másfelé néztem, egyből ott nyüzsögtek körülötte csapatostul. Én meg csak lestem: Glenn, ez meg mi a franc?"

Tony számára már Cleveland után egyértelművé vált, hogy nincs értelme vergődni, így az egyetlen lehetséges megoldást választotta, akármilyen kockázatosnak is tűnhetett: keresett valaki mást. Hughesnak így az ötödik koncert után, a massachusettsi Worcesterben mutatták be azt a jó kiállású fiatalembert, akit az előző napokon az előzenekar Anthraxékkel látott együtt lógni: „Az egyik lány, aki egy, aznap szintén a városban játszó zenekarban játszott, odajött hozzám, és azt mondta: Glenn, ismerd meg az utódodat, Ray Gillent! Én meg: mi van? Mint kiderült, Tony és Don Arden már Cleveland után egyből tudta, hogy nem leszek képes végignyomni a turnét, így megkérdezték Dave Spitzet, nem ismer-e valakit, ő pedig közölte, hogy van egy srác New Yorkban, aki Worcester után be tudna ugrani, és befejezhetné helyettem a turnét. Vagyis a zenekar a délutáni beállásokon, illetve a buszon is próbált Rayjel, és csak megvárták, hogy totálisan elmenjen a hangom... Természetesen baromi dühös lettem, de hiába dörömböltem üvöltve Tonynál, Geoff Nicholsnál, Beastnél és Ericnél, senki sem állt elém, hogy elmondják, mi a helyzet."

Ugyan beletelt néhány évbe, de a következő időszakban a legmélyebb drogpokolba merült Hughes végül rendezte viszonyát Iommival, és belátta: semmi jó nem sült volna ki belőle, ha ő marad a fronton a turnén, amelyet a banda végül a teljesen ismeretlen Gillennel fejezett be. Akinek egyébként cseppet sem volt könnyű dolga, hiszen mindössze 25 évesen került be egy legendás bandába, és úgy állt ki a színpadra minden este, hogy a közönség Hughesra számított – ekkoriban ugyebár még nem létezett internet, és hetekbe-hónapokba telt, mire elterjedtek a legfrissebb információk. A korabeli beszámolók szerint Gillen minden túlzás nélkül óriási teljesítményt nyújtott a koncerteken, és jobb Hughes volt, mint amilyen maga Glenn lehetett volna ebben a szétcsúszott időszakában, de túl sok esélyt nem kapott: miután a jegyek nem fogytak a várakozásoknak megfelelően, a kiadó végül bemondta az unalmast, és nem finanszírozta tovább a körutat. A turné félbeszakadt. Iommi: „Rayt gyakorlatilag odavetettük a farkasok elé azon a turnén, de kiválóan megfelelt a feladatnak. Végre valaki olyan került a csapatba, aki tényleg harcolni akart, és perfekt volt a hozzáállása. Viszont ahogy híre ment a változásoknak, sajnos a jegyeladásokon is meglátszott a csere: miközben Glenn-nel teltházak előtt játszottunk, egy ismeretlen arccal hirtelen csökkenni kezdett az érdeklődés. Baromi ijesztő volt, mert Rayt nem volt könnyű meggyőzni, és amikor végre sikerült, és minden klappolt, hirtelen szétestek a dolgok. A végén már annyira bukóba fordultunk, hogy egyszerűen muszáj volt lemondani a hátralévő amerikai koncerteket." A Gillennel felálló Sabbath még felbukkant Európában is egy rövidebb koncertsorozat erejéig, amelynek szintén jó visszhangja volt, majd eltűntek a stúdió mélyén, és nekifogtak következő albumuk, a The Eternal Idol felvételeinek. Mint tudjuk, végül Gillen sem maradt sokáig – de ezt majd jövőre elmeséljük, ha ez az album is évfordulós lesz...

Ami a Seventh Start illeti, utólag nézve igazából lényegtelen, mi áll a borítón: bizonyosan szerencsésebb lett volna, ha Tony Iommi neve alatt jelenik meg, de harminc év távlatából ez már nem oszt és nem szoroz, pusztán a rajta hallható zene minősége abszolút méltó a Black Sabbath nevéhez. A Hughesszal való kollaboráció működőképességét pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy Iommi később két teljes lemezanyagot is összerakott az énekessel: a '90-es évek derekán rögzített, de csak 2004-ben kiadott The 1996 DEP Sessionst, illetve a 2005-ös Fusedot. Előbbi is kiváló dalokkal teli anyag, utóbbi azonban egyenesen frenetikus mestermű, amelynek csakis remélni tudom, hogy készülhet még folytatása, ha a Sabbath befejezi a The End turnét, ugyanis nyilvánvaló, hogy Tonyt és Glennt az isten is egymásnak teremtette, ha közös dalszerzésről beszélünk. Szerencse, hogy mindezt ők maguk sem látják másképp. „Nagyon termékeny dalszerző vagyok, minden nap írok, Tonyval pedig még gördülékenyebben megy ez az egész", mondta pár éve egy interjúban Hughes. „Mondjuk nekiülünk hétfőn, hogy írunk, egész nap zenélünk, aztán este hazamegyek. És amikor másnap visszajövök, ott vár öt hatalmas riff, amit Tony éjszaka rakott össze. Öt különböző, gigászi riffből választhatok, amire aztán írhatok dallamot, bridge-et, refrént – és ő szintén napi rendszerességgel képes szállítani mindezt. Vagyis tényleg elképesztő mennyiségű anyagot vagyunk képesek összehozni ketten, és szerintem ezért szeret ő is annyira velem dolgozni: mert képes vagyok tartani a munkatempóját. Biztos vagyok benne, hogy ha megkérdeznéd, ő sem mondana mást erről. Elképesztően gyorsan képes hihetetlenül jó riffeket kicsiholni magából, én pedig – különösen, mióta józan vagyok – bármikor megtalálom ezekhez a megfelelő énektémákat."

A végszóban tehát csak ismételni tudom magamat: a három közösen készült album után én bizony bármikor vevő lennék a párostól egy negyedikre is. Ha pedig esetleg nem ismered az eddigieket, sosem késő pótolni a mulasztást.

A Black Sabbath június 1-jén Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik. További részletek itt.