Shock!

A tavalyi évértékelőben még valami olyasmit írtam, hogy bár korábban heti szinten jártam koncertekre, és az életem igen jelentős részét tette ki az élő zene, valahogy mégis egész jól megvagyok nélküle. Most viszont – pár héttel azt követően, hogy fullosan beindult a koncertdömping – újból elkapott a varázs, és nagyon élvezem, hogy szinte egymást érik az izgalmasabbnál izgalmasabb koncertélmények. Egy fesztivál persze mindig más, mint egy önálló buli, úgyhogy annak is nagyon ideje volt már, hogy a fesztiválok évadja is újra elkezdődjön. Idén mi azzal a Mystic Fesztivállal nyitottuk, amit eredetileg még 2020-ba kellett volna megtartani. És hogy minden rosszban van valami jó, arra is ékes példa volt a Mystic, hiszen az eredeti kétnapos program 2022-re háromnaposra hízott, ráadásul kiegészült egy warm up dayjel is, így az anno megváltott jegyek áráért gyakorlatilag kétszer annyi metált kaptunk. És bár 2022-re kiesett a programból többek között a Gojira, a Sepultura és a Killing Joke is, a felállás így is több volt, mint színvonalas.

Gdańsk egy festői óvárossal rendelkező Hanza-város a Balti-tenger partján, ami azt jelenti, hogy jó tizenegy-tizenkét órányi autóútra van Budapesttől, mivel azonban korán indultunk, szerencsére még pont sikerült úgy kiérnünk, hogy elkapjuk a Carcass buliját a bemelegítő nap nagyszínpadaként szolgáló Park Stage-en. Megbízhatóan ugyan, de kissé rutinból tolták le a hatvanperces programot, ennek ellenére azonban Jeff Walkeren látszott, hogy élvezi az egészet. Náluk hangzott el először az a többi zenekar által is előszeretettel ismételgetett mondat, hogy végre beköszöntött a nyár, ami már csak azért is volt kellőképpen vicces, mert napközben sem volt valami meleg, a koncerteket meg rendre 10-12 fokban álltuk végig.

A Carcass masszív, egész pályafutásukból egyenletesen merítő programja után jól is esett, hogy a Heathen már a fedett színpadok nagyobbikán, a Shrine Stage-en folytatta. Ez a kultikus helyi klub, a B90 egyik színpada, mely a helyiek szerint Európa harmadik legjobb akusztikájú koncertterme. Sajnos ez a buli nem igazolta az állítólagos hírnevet, a Heathen ugyanis kifejezetten tompán szólt. 2015 óta most léptek először színpadra, ráadásul felforgatott felállással érkeztek (David White és Kragen Lum mellett mindenki friss arc a zenekarban), ennek ellenére a buli rendben volt. Ugyan előkerült a Goblin's Blade, a Death By Hanging meg zárásnak a Hypnotized, ők inkább az újjáalakulás utáni anyagokra helyezték a hangsúlyt, és az utolsó lemez dalai is remekül működtek élőben, nem is beszélve a The Evolution Of Chaos olyan remekműveiről, mint a Dying Season és az Arrows Of Agony.

Egyszerre áldás és átok, de úgy állították össze a fesztivál programját, hogy gyakorlatilag minimális átfedés volt csak a zenekarok között, így egyrészről, ha nem akartál, nem maradtál le semmiről, másrészről viszont pihenésre sem sok idő maradt. Így tehát a Heathen után már mentem is vissza a Park Stage elé, ahol egy igazi különlegességet lehetett elcsípni. Ez volt a Tom G. Warrior′s Legacy, ahol az ex-Hellhammer, ex-Celtic Frost legenda pályafutásának legelejét idézte meg olyan Hellhammer-dalok leporolásával, mint a Messiah, a Reaper vagy az Aggressor. Maga a szett három részből állt: az első felvonásban kizárólag a Hellhammer pőre, de élőben végtelenül hatásos ősmetál-alapvetései kerültek terítékre, majd jött egy Celtic Frost-blokk olyan klasszikusookal, mint a The Usurper, a Dethroned Emperor és a Procreation Of The Wicked, végül pedig a bulit két Triptykon-dal zárta. Tom G. Warriort élőben elcsípni már önmagában sem kis dolog, ráadásul ezt a bulit tényleg nagyon odatették. Amellett, hogy remekül is szólt a szett, kifejezetten látványos volt az előadás is, melynek autentikusságához nem is férhet kétség. A közönség persze imádta minden a műsor pillanatát, Tom pedig kifejezetten kedélyesen sztorizott a régi időkről, sokszor és tisztelettel említve régi társait, köztük Martin Eric Aint is. Annak ellenére, hogy kevés alvás és tizenkét óra vezetés volt mögöttem, a koncertnek pedig éjfél után lett vége, szinte észrevétlenül repült el a játékidejük. Bármikor vevő lennék rá újra.

A fesztivál hivatalos első napja csupa olyan zenekart vonultatott fel, akik műsorára kíváncsi voltam ugyan, de igazából egyikük lemezeit sem hallgatom rendszeresen. Ettől még ez az összeállítás kifejezetten erős volt északi művész-atmoszférikus hangulatzenékben, a napot pedig a Kvelertak szuperintenzív előadásával kezdtem, fél hatkor. A korai időpont ellenére Ivar Nikolaisen már alaposan felöntött a garatra, így a mostani bulijuk még a szokásosnál is lelazultabbra sikeredett. A rendelkezésükre álló egy órát – ez volt a standard játékidő a fesztiválon, leszámítva a főbb zenekarokat – üresjárat nélkül partizták és zúzták végig, az utolsó szám után pedig Ivar a közönségen is szörfözött egyet, ahonnan már egy dekkel a szájában tért vissza a színpadra, ez pedig talán mindent el is mond a buli hangulatáról. A Kvelertak után elnéztem a nagyszínpadhoz is, ahol a Malevolence vezette elő tipikus, breakdownokban gazdag hardcore zenéjét, felvonultatva az összes, HC-bulikon kötelező elemet, a circle pittől kezdve a wall of deathig. Intenzív és feszes volt a bulijuk, de százszor hallottuk már ugyanezt másoktól, ráadásul nem is igazán tekinthetők nagy névnek, így esetükben a főszínpados szereplést sem értettem. A soron következő állomást a Baroness jelentette, akiket még sosem láttam élőben, a hiperintenzív Kvelertak után azonban sajnos csalódást jelentettek. Előadásuk eléggé lagymatag volt, ráadásul John Baizley hangja sem volt nagy formában, és azt is meg kellett állapítanom, hogy náluk bizony nincsenek igazán izgalmas színpadi egyéniségek sem, így koncertjük hamar unalomba fulladt.

Sokszor próbálkoztam velük, így lassan bele kell törődnöm, hogy számomra valamiért a Mastodon sem működik, sem lemezen, sem élőben. Egyedül a Leviathan anyagukat szoktam elővenni néha, azt leszámítva azonban sosem sikerült szorosabb barátságot kötnöm semmivel, amihez közük van. Sőt, anno a hegyaljás fellépésüket kifejezett csalódásként éltem meg, reméltem azonban, hogy most majd változik a helyzet, hiszen rengeteg idő telt el azóta, és persze rengeteget változtak ők is, meg én is. Ez a koncertjük jobban is tetszett, de így sem kapott el a Mastodon-életérzés. Értem persze, hogy erre a zenére nagyon rá lehet fordulni, hogy magával tud ragadni, be tud szippantani, és azt is megértem, hogy miért. Nálam viszont továbbra sem több áthatolhatatlan, tömény masszánál, az igazi kapaszkodókat nélkülöző, hömpölygő hangfolyamnál. A program felét ezúttal a Hushed And Grim friss tételei tették ki, de számomra a Leviathanról elővezetett Megalodon és a záró Blood and Thunder bizonyult igazán élvezetesnek.

Teljesen véletlenül, egy barátomnak köszönhetően keveredtem el a Shrine színpadon fellépő belga Brutus koncertjére, akikről korábban nem is hallottam. A jobb híján talán post-rockként definiálható csapat központi figurája az énekes/dobos Stefanie, akinek sokszor elszállós énekdallamai köré építik fel a többiek a dalokat. Élőben kifejezetten izgalmasnak tűnő zenét játszanak, a dalok hangulatát pedig remekül emelte a félhomályba burkolózó színpad. Stefanie a színpad jobb szélére előre hozott és befordított dobcuccon játszott, ami kifejezetten jó húzás volt, hiszen így nagy átéléssel előadott produkcióját közelről figyelhettük.

Az Opeth bizonyos lemezeit nagyon szeretem, egyes cuccaik viszont totál elmentek mellettem, élőben azonban Mikåel sápasztó poénjai ellenére is általában működnek nálam. Az első napon ők voltak a fő fellépő, így velük zárult a nagyszínpad programja, koncertjük pedig kifejezetten rendben volt. Elsőként ugyan kissé zavart a halk megszólalás, de így legalább a tiszta énektémákat is jól lehetett hallani, Mikåelnek nem kellett túlüvöltenie a zenét. Saját elmondásuk szerint a Still Life turnéja óta nem játszottak Gdańskban, ennek ellenére azonban azt az anyagot hanyagolták, volt viszont The Drapery Falls a Blackwater Parkról meg hatalmas ovációt kiváltva Demon Of The Fall is. Ők is a Carcass módszerét választották, azaz nem egyes lemezekre koncentráltak, hanem átfogó képet adtak a diszkográfiájukból, hiszen a My Arms Your Hearse-től kezdve minden LP-jüket megidézték egy dal erejéig, a már említett Still Life-ot és a Watershedet leszámítva.

Mivel a fesztivál szervezői szerint kifejezetten jó ötlet 10 fokban éjjel kettőig szervezni a koncerteket, minden nap egykor kezdtek az utolsó fellépők. Csütörtökön ez a szerep a Katatoniának jutott, akikbe eredetileg csak belenézni akartam. Ők is azok közé a zenekarok közé tartoznak, akiknek pályafutását elismeréssel, de inkább csak tisztes távolból figyelem, ez a koncert viszont kifejezetten szórakoztató volt, elsődlegesen annak köszönhetően, hogy Jonas Renkse elemében volt. Nekik mindössze második koncertjük volt ez idén, a frontember pedig láthatóan élvezte, hogy színpadon állhat. A program gerincét a The Great Cold Distance öt tétele adta, az azt megelőző érából pedig kizárólag a Ghost Of The Sun került terítékre. Mire pontban éjjel kettőkor befejezték a muzsikálást, már nagyjából egy teljes műszakot, nyolc órát húztunk le valamelyik színpad előtt állva, így kifejezetten jól esett végre megpihenni.

A csütörtöki extra sűrű program után a pénteki nap már jóval lazább volt, így sétáltunk egy alaposat a belvárosban, megmártóztunk a 12 fokos tengerben, majd szépen beálltunk előre, hogy 20:15-től megnézzük a Saxont a nagyszínpadon. Annak ellenére, hogy mindössze pár hónapja jelent meg a Carpe Diem, a veterán angol csapat legutolsó lemeze, a színpad fölött egy Thunderbolt molinó függött, Biffék pedig szinte teljesen elhallgatták az aktuális anyagot. Az egy dolog, hogy semmit nem játszottak róla, de még csak a címét sem mondták ki, mindössze annyiban utaltak rá, hogy a Thunderbolt címadóját az utolsó előtti lemezük dalaként konferálták fel. Mindez már csak azért is fura, mert a Carpe Diemen semmi szégyellnivaló sincs – remekül illeszkedik az eddigi anyagaik sorába –, másrészt pedig ha koncerteken nem promotálják, igen nehéz lesz eladni belőle bármennyit is. Ki tudja, mi állhat a háttérben, az mindenesetre ezzel a bulival az eldőlt, hogy hiába láttam már a Saxont ezerszer, megnézem majd őket az Akváriumban is. Biff ugyan egyre kevesebbet mozog – Nibbs Carter annál többet –, de még így is hihetetlenül jók élőben, a programot pedig mindig úgy állítják össze, hogy a kihagyhatatlan klasszikusok mellett néhány újabb tétel is beférjen.

Gdańskban, illetve a hajógyár területén berendezett fesztiválterületen sétálva ezernyi helyen szembetűnő volt, amit amúgy is tudunk, vagyis, hogy a lengyeleknél nem kérdés, kinek az oldalán állnak az orosz-ukrán háborúban: számos graffitivel, plakáttal és egyéb módokon is jelzik az ukránokkal való szolidaritásukat. A nagyszínpad tetején is ukrán zászló lobogott, Biffék pedig sárga-kék fényekbe öltöztetett színpadon dedikálták Ukrajnának az egyébként meglehetősen ritkán elővett Never Surrendert és Broken Heroest, majd jött a Dogs Of War vörösre festett színpadképpel. A konkrét politikai üzenet tehát megvolt (ahogy később Rob Halfordtól is), a hangulat ezt leszámítva azonban kifejezetten laza volt. Aki jár Saxon-bulikra, tudja, hogy mindig játsszák a Crusadert, ennek ellenére azonban most elvileg nem szerepelt volna a programban. Mivel hatalmas közönségkedvencről van szó, a tömeg követelte a dalt, Biff pedig be is mutatta a setlistet az első sorban állóknak, majd széttépte, és közölte, hogy akkor most mégis ez jön, már ha a többiek tudják a dalt. Nigel Glockler kicsit ugyan hümmögött a dobok mögött, de azért persze hiba nélkül tolták el ezt is, ezzel végérvényesen kilóra megvéve mindenkit.

Az egész fesztivál percre pontos precíziós gépezetként működött, így a játékidő kihasználása és a csúszások elkerülése érdekében szinte senki nem adott ráadást. Mindenki koppra kijátszotta a neki szánt műsoridőt, de utána nem volt levonulás, visszázás, majd még ez-az. A Judas Priest persze más, ők azt csinálnak, amit akarnak, és nem hiszem, hogy emiatt bárkinek is lenne egy rossz szava utólag. Mikor ugyanis igen erős látvánnyal felvértezett bulijuk meghirdetett játékideje lejárt, még nem volt se Breaking The Law, se Painkiller, se Living After Mindnight, így vagy húsz perccel túlnyújtották a hivatalos programot, kétórásra hizlalva ezzel a szettet. Monstre műsort kaptunk tehát, ami nemcsak hossza, hanem felépítése miatt is izgalmas volt. Kapásból egy csemegével, a Painkiller One Shot At Gloryjával kezdtek, majd jött az utolsó anyagról egyedüliként bedobott Lightning Strike. Innentől a kihagyhatatlan klasszikusok sorjáztak, melyek közé időről időre bekevertek pár különlegességet is: érkezett a Hell Patrol, az A Touch Of Evil, meg a „Free Ukraine!" kiáltásokkal felvértezett Blood Red Skies is, sőt, még legelső lemezük címadója, a Rocka Rolla is elhangzott. Mindezt a Priesttől megszokott kifogástalanul precíz minőségben, rengeteg fénnyel, egy hatalmas, fel-le ereszkedő Priest-logóval és minden egyéb várt és elvárt látványelemmel fűszerezve.

Mire a veterán britek koncertje végét követően szusszantam egyet, és átértem a napi záró Mayhemre, már programjuk csaknem felénél tartottak. A Priest és a Saxon végtelenül pozitív, feltöltő energiája után viszont valahogy nem éreztem át Csiharék éjfekete szeánszát, bár a jegesen süvítő szél és a hideg kétségkívül illett az előadáshoz. Így mindössze néhány tétel után befejezetté nyilvánítottam a második napot is. Ez viszont pont a szett közepén helyett kapott De Myteriis-blokk volt, szóval legalább a legkultikusabb részt sikerült elkapnom.

Az utolsó nap sztárja egyértelműen a Mercyful Fate volt, akik egy Volbeat előtti, nyúlfarknyi vendégszereplést leszámítva huszonhárom éve nem léptek színpadra. Előttük azonban még megnéztem a Witchcraftet is, akiknek stoneres zenéjével most találkoztam először. Ugyan koncertjük kissé akadozva indult, végül kifejezetten jól sült el. A totál beszívott Magnus Pelanderre kissé nehezen hangolódott rá a publikum, illetve két társa is, de mikor végre megszületett az összhang, onnantól kifejezetten jól működött a buli. Ahogy a Kvelertak esetében, úgy náluk is szórakoztató volt nézni az előadást, csak itt most Magnus mélázó mosolyú, elszállt gitározása meg a mikrofonba beszélt random hülyeségek teremtették meg a remek hangulatot. Mindezek után a Sólstafir világfájdalom-metálja számomra sajnos nem tudott érdekfeszítő lenni. Hangulatzene ez, ami sokkal inkább való egy sötét klubba, semmint fesztiválra, és ezúttal nem is jött meg hozzájuk a hangulatom.

Az idei év egyik legnagyobb metálkülönlegessége kétségtelenül az, hogy King Diamond végre újra a Mercyful Fate élén áll színpadra, több mint két évtized után. King sokáig küzdött egészségügyi problémákkal, így már önmagában is öröm, hogy újra élőben láthatjuk, az pedig, hogy ezt a '80-as évek kultzenekarának frontján teszi, szinte hihetetlen. A Mercyful Fate komplett műfajokra volt igen komoly hatással a megalakulását követő néhány évben, így nem csoda, hogy felfokozott várakozás övezte ezt a koncertet, mely az első igazi, önálló buli volt 1999 óta. A teátrális, nagy ívű, okkult zenéhez persze grandiózus látványvilág passzol, és ha ismered Kinget, tudod, hogy tőle aztán végképp nem áll távol az ilyesmi. A kétszintes színpad középrészét egy hatalmas kecskefej foglalta el, fölötte óriási fordított kereszt függött. Míg a zenészek többnyire lent tartózkodtak, a különböző fejdíszekben és álarcokban megjelenő King folyamatosan mászkált a lépcsőkön, így a hátul állók is jól láthatták. Bár a Fate klasszikus felállásából csak Hank Shermann van itt King mellett (dobon a legtöbb Mercyful-koncertet felmutatni tudó Bjarne T. Holm, gitáron a kései érából Mike Wead, bőgőn pedig Joey Vera egészíti ki őket), a program full old school volt. A The Oath nyitánya után rögtön érkezett a The Jackal Of Salzburg, egy King szerint még alakulóban lévő, új dal, mely tökéletesen ötvözte a Mercyful Fate riffelését a klasszikus King Diamond-szólóanyagok énekdallamaival. Ha ilyen lesz a jövőre érkező új nagylemez, a csalódás kizárt.

Ezt a tételt leszámítva azonban csak az első éra lemezeiről, azaz a Melissáról, a Don't Break The Oathról és az első EP-ről játszottak, azaz a '90-es években kiadott cuccokról semmi sem csendült fel. Összesen tizenegy dal fért a programba, ami így mindösszesen nettó 70 percet tett ki. Ez persze nem sok, de vélhetőleg King ennyit bír jelenleg szuflával. Így viszont amit elénekelt, az maximálisan rendben volt: azok a falzett magasak most is úgy csendültek fel, ahogy anno a régi szép időkben. A programban meg persze slágerparádét vezettek elő: A Corpse Without Soul, Black Funeral, A Dangerous Meeting, Melissa, Evil, Curse Of The Pharaohs, Doomed By The Living Dead, és zárásként Come To The Sabbath meg a monumentális Satan's Fall. Ha szereted őket, ki ne hagyd a fezenes bulit, ugyanis ez így kis képzavarral maga volt a kvltmetál-mennyország.

Ahogy tulajdonképpen maga az egész fesztivál is, hiszen kicsit mintha visszamentünk volna az időben: a bejáratnál CD-t kaptál a jegyhez, a fesztivál területén pedig könyvesboltban, használt CD-árusoknál, illetve bakelitek, pólók és ruházati kiegészítők között válogathattál. A VHS-Hell teremben alámondásosan nézhettél régi horrorfilmeket, a koncertek közben pedig dedikálások vártak. Mindez pedig a gdański hajógyár cyberpunk romantikájával és a gyönyörű óváros hangulatával egy olyan komplex élményt jelentett, amely hosszú évekig elkísér majd.

Fotók: Mystic Festival