Shock!

Egy olyan zenekar lemezét kell most ismertetnem, amelyik már több generációt tud megszólítani, mint ahány fizikai hanghordozót elad egy ma induló előadó. Az is vicces, hogy aki csak nemrég ismerkedett meg a Saxon műveivel, mert mondjuk nagyon fiatal, és kedveli a metált, a banda legsikeresebb korszakának hanglemezeit már jóformán a kezébe se akarja venni, mert inkább fogyasztja adatfolyamként. Azért húztam meg szándékosan az idősíkok szembeállítását, mert mikor elkezdtem hallgatni a Carpe Diem lemezt, nem sokkal később átfutottam az őskori, a hőskori, az újkori és a legutóbbi albumaikat is, hogy meggyőződjek a változásokról, tetten érhessem az irányt, amit követ a Barnsley-ból induló csapat. Városuk csapatához hasonlóan már ők sincsenek az élvonalban, de míg a Saxon név ma is aránylag jól cseng a metál híveinek körében, addig a Barnsley FC a Championship – tehát az angol másodosztály – jelenleg tök utolsó szereplője, szóval valahogy nagyon nagy csodát kéne véghez vinniük, ha nem akarnak még lejjebb csúszni jövőre, a harmadosztályba.

Nos, a Saxonnál valószínűleg nem lesznek nagy csodák a jövőben, de már az utóbbi években se voltak. Idén se. Biff Byford nagyon kedves figura, aki megrendíthetetlenül hisz a zenekarában, képtelen leállni, és ha úgy vesszük, maradva a focis hasonlatnál, sokkal jobban játszik, mint amennyire kora alapján az indokolt lenne. A hangja védjegy, fazonja markáns, ha meghallod, azonnal tudod, mit hallgatsz.

És hogy honnan jövünk. Koromnál fogva a banda felemelkedő időszakát csak utólag volt lehetőségem végighallgatni, legsikeresebb lemezeik idején még nem érdeklődtem a műfaj iránt, számomra a populárisabb irányba kanyarodó Rock The Nations volt a kezdés, a mindent vivő kártya a Destiny, és visszafelé az Innocence Is No Excuse adja a Saxon-szentháromságot. Ezt követően, párhuzamosan a NWOBHM-csapatok eltűnésével, partvonalra húzódásával a Saxon fénye is opálosabbra váltott, és bár hiába kemény(k)edtek, a metál műfajának népszerűségvesztésével ők sem tudtak mit kezdeni, és megújulás, vagy legalábbis frissülés nélkül, újdonságként eladható termék híján nem lettek érdekesebbek. Most direkt végignyálaztam az utóbbi lemezeiket, és csak azt tudom mondani: aki nem vérhű rajongó, és nem tud különbséget tenni az albumok közt, cseppet se szégyellje magát. A Battering Ramig olyan nagyon nagy változtatás nem lelhető fel az anyagok között, ez utóbbi is annyiban különbözik elődeitől, hogy a megszólalás szikárabb (de még ugyanolyan olcsó), Biff többet rekeszt, ami korából is fakadhat, de semmi több extra.

Pár dobbantással el is érkeztünk idén februárig, és élünk szépen a mának.

Érdekes módon Byford mester mintha kiadta volna magának a parancsot, hogy ezúttal kicsit visszább kell nyúlni saját idővonalukon, nagyjából a Power & The Glory bejegyzésig, és annak hangulatát célozzák meg, azt a korszakot Paul Quinn-nek se kell bemutatni, ő is régi bútordarab már. Nem rossz, nem rossz, üdébben hat valahogy, mint a korábbi évek próbálkozásaik. Az Age Of Steam kissé unalmas, zord darab, át is ugrom, ha megengeditek, hogy a The Pilgrimage-et méltassam inkább, ami melankolikus, talán harangzúgás-szerű akkordozásos dal, pár vonulata még a Destinyt is eszembe juttatta. Érdekes módon az idén januárban a 72. évébe lépett – tehát 71 éves – Biff (ú, basszus, nagyon meredek azért belegondolni ebbe, micsoda életkor ez a színpadi lét terhe mellett!) hangja sajátos fakó színezetén túl mintha új erejében lenne, nem merül fel annak gondolata, hogy sok lenne az effekt vagy a trükközés. A Remember The Fallen vagy Dambusters tételek amúgy is a kényelmesebb, nyugodtabb Saxon-szellemiséget hordozzák, teázós középtempó klasszikus hangulatban, amibe aztán a Black Is The Night vagy Lady In Grey féle darabok beleszomorkáznak. Ezek a döngölős, komor darabok valahogy nem illenek az öregekhez.

A lemez összességében eléggé nélkülözi a spirituszt. Az említett 1983-as mű óta a csapatban játszó, a jóból szinte alig kimaradó dobos, Nigel Glockler kétlábazik tisztességgel, mintha erre fizetnének, a változatos dobtémákat nem itt kell keresni, és hát mi tagadás, Quinn és Doug Scarratt gitárpárosa sem reformálja meg a heavy metalt már, a riffelés is pont ugyanarra a poros ütemezésre épül, ami miatt a műfajt bőrgatyás-tarisznyásnak szokták mondani. Tegyetek egy vicces próbát: minden dalból csak az első két másodpercet játsszátok le! Na, így nagyjából meg is kapjátok, milyen alapokra helyezték Saxonék legújabb kiadványukat. Andy Sneap megtette a tőle telhetőt, hogy jól hangozzon a produkció, aránylag okés is, szerintem kihozta belőle, amit kellett és lehetett. A sok összetevőből álló, finoman szövetezett megszólalást szintén nem ebben a műsorban fogjuk megtalálni.

És akkor jöjjön az egyrészt-másrészt figura: van egy zenekarunk, amelyet harminc-harmincöt-negyven éve szeretünk, követünk, hallgatunk, és itt az újabb művük, ami pont olyannak készült el, mint ez ezt megelőző öt-hat-hét anyag, de képtelenség eltéveszteni, ki énekel rajta, lehetetlen nem rokonszenvezni vele, még ha rutinmeló is. Másrészt vannak ezek a kedves bácsik, akik talán jobban tennék, ha kihasználva ismertségüket, még meglévő népszerűségüket, fognák átlagosan 5,67% alkoholtartalmú Warrior, Crusader és Thunderbolt nevű sörüket, és azokat egy barátságos főzőműsorban felhasználva magyaráznák, miként készítik a steakeket és a pásztorpitét, mert az lehet, hogy szellemesebb lenne.

Aki rajong a csapatért, annak kiváló szórakozást nyújt a Carpe Diem, nem lesz csalódás, aki viszont érdekességre vágyik valami furcsa okból, az ne is próbálkozzon, nincs itt olyan, amit ne hallott volna már unásig. Szeretjük őket, aranyosak.

És most harapjunk inkább valamit!