Shock!

Reálisan állva a dologhoz, az ember nem várhatja hatvan-hetven éves arcoktól, hogy ikszedik lemezükön életük legjobb teljesítményét nyújtva átlépjenek saját árnyékukon. Ha a jól megszokott stíluselemek felhasználásával kompakt egésszé áll össze a végeredmény, az már általában elég a rajongók elégedettségéhez a több évtizedes múlttal bíró csapatok új lemezeinek esetében. Ehhez képest az évtizedek óta komolyabb megingás nélkül, menetrendszerűen erős albumokat produkáló, sokadvirágzását élő Saxon a 2015-ös Battering Rammel megrázta magát, és egy olyan bivalyerős szörnyeteget szabadított a világra, amely tényleg egyike a valaha volt legerősebb lemezeiknek. Hatását vagy jelentőségét tekintve persze a Battering Ram sem volt egy Strong Arm Of The Law, de az tény, hogy a jellegzetes Saxon-építőelemekből egy olyan tiszteletet parancsoló építményt sikerült felhúzni, ami mellett tényleg szinte bármi eltörpül az 1976-ban indult csapat karrierjének utóbbi harmincöt évéből.

A Thunderbolt tehát ennek az anyagnak a folytatása, és bár nem hat akkora erővel, mint elődje, abszolút rendben van annak, ami. A huszonkettes sorszámmal induló lemez ugyanis minden összetevőt felsorakoztat, amit a zenekar rajongótábora elvár egy-egy új nagylemeztől, és a dalokkal sincs gond, épp csak ezúttal leheletnyivel halványabbnak érzem őket.

Ugyan a Saxon meglehetősen markáns stílussal bír, illetve zenei mozgásterük is jóval behatároltabb, mint mondjuk a kortárs (és idén szintén várakozásokon felüli anyaggal előrukkolt) Judas Priestté, aki behatóan ismeri a munkásságukat, az azért tisztában van vele, hogy van dallamosabb, hard rockosabb, klasszikus rock and roll- és heavy metal alapokon nyugvó oldaluk is. Ezúttal utóbbi került kidomborításra, azaz a Thunderbolt olyasfajta, súlyos, sötét Saxon-lemez, amiről számomra leginkább az 1999-es Metalhead ugrik be. A hármas Nosferatu (The Vampires Waltz) vagy a Heaven and Hellből az egészségesnél kicsit mélyebben merítő Sons Of Odin például akár azon is szerepelhettek volna, de összességében is valahogy a súlyosabb, lassabb témák ugranak be először, ha a Thunderboltra gondolok. Meg a Predator, ami az Amon Amarth-vokalista Johan Hegg hörgését állítja párba Biff énekével, és ami amellett, hogy totál stílusidegen, még kifejezetten izzadságszagúra is sikeredett. Az ugyanis egy dolog, hogy manapság hatalmas divat az ilyesmi, ettől azonban még a Saxon zenéjében egyértelműen taszítóan hat. Kár volt ezzel elrontani a dolgot, a Thunderboltról ugyanis nyilván mindörökké az fog az emberek eszébe jutni, hogy ez a „hörgős" Saxon-lemez, nem pedig az olyan kiváló dalok, mint az old school They Played Rock And Roll Lemmy emblematikus szavaival, a zorkó címadó, a zakatoló Sniper vagy a fentebb már említett, számomra abszolút kedvenc Nosferatu.

Nem lett ugyan rossz tehát a 2018-as Saxon sem, de akad rajta pár felejthető pillanat is, így hiába volt ezúttal is Andy Sneap a producer, mégsem sikerült megfejelniük három évvel ezelőtti teljesítményüket.