Shock!

Nagy Judas Priest-fanként kedveltem a zenekar legutóbbi Redeemer Of Souls albumát, de ahogy akkor is pedzegettem a kritikában, már csak amolyan nyugisan levezető öregek jutalomjátékaként tekintettem rá. Aranyos és szerethető volt a 2014-es lemez, ezen nincs vita, viszont a Firepower egyértelműen túlmutat rajta. A csapat ezúttal más szinten mozog, mint legutóbb, ami ráadásul már első hallgatásra is ordító. Vajon a régi veterán stúdiós munkatárs, Tom Allom, illetve a mai metalszíntér egyik csúcsproducere, Andy Sneap közös munkája dobott ekkorát az anyagon? Netán Glenn Tipton rázta meg magát, és akart még utoljára nagyot villantani egészségügyi kényszernyugdíjazása előtt? Vagy Richie Faulkner illeszkedett be még jobban a dalszerzői tandembe? Esetleg mindez együtt? Nem tudom, és talán nem is fontos. A lényeg, hogy bizonyosan ez a Priest legjobb albuma a Painkiller óta, és ilyen teljesítményre már tényleg nem számítottam tőlük.

Az egyik legfontosabb különbség az előző lemezekhez képest a karcosabb hangzás. A Nostradamus a zene szerteágazóbb, kísérletezősebb megközelítése miatt szólt lágyabban, a Redeemert meg sound tekintetében egyértelműen tatásabbra vették a kelleténél. Itt viszont szó sincs finomkodásról vagy pláne öregességről: még akár azt is megkockáztatom, hogy a maga stílusában máig etalon megszólalású Painkillert leszámítva egyetlen Priest-albumnál sem sikerült még ennyire topra tenni a hangzást. Sneap általában persze minden lemezre rányomja a bélyegét, amin csak dolgozik, és ha nem tudnám, itt is gyakorlatilag azonnal megmondanám, hogy köze volt az albumhoz. Viszont a Priest még így is jobban megőrizte jellegzetes megszólalását, mint sok más banda, akik az évek során összekerültek Andyvel. A gitársound és Scott Travis dobhangzása egyaránt perfekt, Ian Hill basszusa pedig egyetlen korábbi lemezükön sem alapozott még ennyire telten és szépen. De nem kizárólag a tömény, fémes, mégis kellően szellős és elegáns megszólalás teszi annyira dinamikussá az albumot, ugyanis maga a zene is húzósabb, erőteljesebb összképet mutat most, mint az utóbbi két anyagon. A még egy kanyarral korábbi, Rob Halford visszatérését jelentő Angel Of Retributionnel összehasonlítva pedig egyértelműen jobbak most a dalok.

Már a tipikusnak mondható, gyorsabb Priest-riffeléssel startoló, tempós címadó és a pattogós Lightning Strike is jó indítás, és akadnak még efféle stílusban fogant darabok az albumon, mint például a címéhez méltóan gonosz, a banda szintjén kimondottan zúzós Necromancer. Az egyensúlyt viszont ezúttal is a kellő változatosság teremti meg. A kicsit Halford ezredfordulós szólóalbumainak hangulatát is felidéző, súlyos középtempójú Evil Never Dies vagy a monumentalitása miatt némi epikus érzetet sem nélkülöző Children Of The Sun egyaránt száz százalékos Priest, mégis kellően markáns saját arcéllel rendelkeznek, pont úgy szólnak, ahogy kell. Sőt – és ez tényleg érdekes –, a Spectre modernebb megoldásaiban, egy-két fogásában halványan még a Ripper-érát is visszaköszönni hallom. A két legnagyobb királyság azonban számomra jelenleg a Never The Heroes, illetve a Rising From Ruins. Előbbiben a '80-as évek Judasának magával ragadó melodikussága, illetve higgadtan húzós középtempói köszönnek vissza, és a 21. század egyik legmonumentálisabb Priest-refrénjével, illetve egy rövid, de roppant elegánsan építkező szólóval koronázták meg. A Rising szintén a legfogósabb, legdallamosabb pillanatokat gyarapítja, és olyan csodálatosan építkezik, hogy az embernek tényleg kedve lenne alaposan megölelgetni az öregeket a hallatán. Ilyet, így tényleg csak a Judas Priest tud, és ezek a fantasztikusan megformált dalok tényleg abszolút csúcsformában mutatják minden idők egyik legfontosabb és legjobb metalbandáját.

Több helyen is olvastam, hogy a lemez a végére kicsit befárad. Ezzel nem értek egyet, számomra a rövid, védjegyszerűen csikorgó riffeléssel ellátott No Surrender, illetve a lemez legsúlyosabb nótája, a sabbathosan radírozó Lone Wolf egyaránt a kedvenc pillanatok sorát gyarapítja, de a záró Sea Of Red csodaszép szólóval és énektémákkal ellátott power-lírájába sem nagyon tudok belekötni. Igaz, nincsenek is ilyen céljaim... Ha mindenáron nagyon muszáj lenne rövidítenem az anyagon, két alapjáratosabb tételt hagynék le róla, amelyek amúgy valóban a kvázi B-oldalon szerepelnek, de nem a műsor végén: a Flame Throwert, illetve a Traitors Gate-et. Egyvégtében hallgatva amúgy ezekkel sincs semmi gond, jól elférnek a többi között, még ha nem is kiemelkedő pillanatok.

Halford 67 évesen nyilván nem hasít annyit a sztratoszférában, mint a '80-as években, de még ma is mágikusan énekel – ez nem életkor és az évek múltával természetszerűen kopó hangterjedelem kérdése, hanem valami megfoghatatlan adottság, amivel csak nagyon kevesen rendelkeznek. A fület gyönyörködtető riffek mellett a szólókról is csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, Richie Faulkner eleve egy kincs, Tipton előtt meg tényleg hajoljon földig mindenki mindazért, amit a Parkinson-kórral dacolva megírt és feljátszott ide. És ha már itt tartunk, nem gondolom, hogy tagadnák, ha Sneap a stúdióban is kisegítette volna őket – szerintem mindenki megértené a dolgot, a turnén meg úgyis ő játszik.

Száz szónak is egy a vége: amennyiben ez a banda utolsó nekifutása – ami azért a két alapember, Halford és Hill életkorát tekintve igencsak sanszos, akármit is mondanak –, nem is kívánhatnánk szebb, méltóbb záróakkordot egy ilyen szédületes karrier végére. Önmagában talán reálisabb lenne egy kilencest bevésnem, ám akárcsak a legutóbbi Sabbath esetében, úgy gondolom, most sem haragszik meg senki, ha nem fogom vissza a szubjektív énemet. Akik ennyi év után, ekkora múlt árnyékában, ráadásul cseppet sem könnyű helyzetben ilyen teljesítményt képesek kirázni magukból, simán megérdemelnek még egy plusz bónuszpontot. Aki valaha is hallgatott metalt, úgyis rengeteggel tartozik a Judas Priestnek, szóval nem kell tőlük sajnálni semmit. A Firepower garantáltan az év egyik csúcslemeze a műfajban, a júliusi koncert pedig természetesen kötelező.