Shock!

Az élő legendák sorsa talán még sivárabb, mint a holtaké. Esetükben a viszonyítási pont minden esetben valami utánozhatatlan, megfoghatatlan újjáteremtésének irányában található, az elvárások mindenkor óriásiak, de szerencsére annak megfelelni amúgy is lehetetlen. A Mayhem esetében a koordinátarendszer origójában minden black metal lemezek archetípusa, a De Mysteriis Dom Sathanas album található, mely komoly küzdelmeket és tragédiákat túlélve, éppen húsz éve látott napvilágot, amennyiben a sötétségben van egyáltalán bármi fény.

„Az élőket a gondolatok különböztetik meg a holtaktól. Az élet melegben fogan, a domboldalban, a sűrű olajfák árnyékában. A halál hideg, a gondolatból születik, és a tapasztalatot jelzi. Ha másokhoz fordulunk, mondandónkat – se szóban, se írásban – ne zárjuk azzal, hogy felhívjuk a figyelmet a halálra. Hiszen eleve benne foglaltatik a mozdulatban, amikor végleg bezárjuk a szánkat. Önmagát nevezi meg." (Harald Voetmann: Plinius szerint a világ)

Klasszikus felállásában az oslói black metal maffia kirakatzenekara, a (The True) Mayhem mindössze egyetlen album kiadására volt képes, de alkotói zömének még így is csupán posztumusz dicsőség adatott meg általa. 1994. május 24-én, amikor a helytelen latinsággal De Mysteriis Dom Sathanas névre keresztelt LP végre megjelenhetett, a dalszövegeket jegyző Per Yngve „Dead" Ohlin és a zene oroszlánrészének megálmodója, Øystein „Euronymous" Aarseth egyaránt halott már, utóbbi meggyilkolásáért pedig a kisegítő basszusgitáros és a másodgitáros is börtönbüntetését tölti. Nem csupán Euronymous és Dead, de a Mayhem is merev tekintetű tetem tehát ezidőtájt. Az egyetlen szabadlábon maradt zenekari tagnak, Hellhammer dobosnak, valamint az énekfelvételekre felkért ex-Tormentor vokalistának, Csihar Attilának ekként csupán a kétes értékű hírnév és a banda pár dalból álló öröksége maradt. A De Mysteriishez húsz év távlatából szemlélve is annyi vér tapad, hogy lehetetlen hozzá szimplán zenei entitásként közelíteni, és jelentőségét ekként méltatni, elvitathatatlan azonban, hogy a tobzódó őrület közepette mégis sikerült általa valami esszenciálisat megfogni az akkor még kikristályosodóban levő műfaj, a black metal lényegéből.

Ami Dead öngyilkossága (1991. április 8.) és Euronymous meggyilkolása (1993. augusztus 10.) között történt az oslói black metal undergroundban, arra a résztvevők/érintettek közül ma már szinte senki sem gondol vissza büszkeséggel, a mozgalom „filozófusainak" mérgező aurája mégis megtermékenyítette az arra fogékony zenészi elméket, és egy máig túlélő zsáner felszínre bukkanását segítette elő – előbb erőszakkal, később kreativitásával. A piramis csúcsán az önjelölt, kommunista beállítottságú diktátor, Øystein „Euronymous" Aarseth, aki ekkortájt sokkal inkább elfoglalt a Nagy Black Metal Szabálykönyv szövegezésével, mint hogy csonka brigádjának felállását Dead halála után teljessé tegye. Széles frontot nyit a szájkaratés háborúban az általa hiteltelennek minősített extrém metal bandák felé, miközben a természetes kiválasztódás helyett saját kiadójának, a Deathlike Silence Records And Productions (korábbi nevén Posercorpse Records) piaci erejében bízik. A DSP jó pár formációt „menedzsel" már ekkor, azonban a legendás kiadó nevével fémjelezve csupán kilenc album jelenik meg, elsőként a Merciless The Awakeningje, majd az első Burzum demó, album és EP, később a japán Sigh, az Enslaved és az Abruptum debütáló anyagai, no és persze jelen írás tárgya.

Keveset szóltunk eddig a lényegről, vagyis magáról a zenéről, nem volt ez másként két évtizeddel ezelőtt sem, lévén a dalok ekkor már lényegében készen álltak, csupán az azokat majdan feljátszó társulat összetételéről kellett még döntést hozni. A Dead által papírra vetett, majd Snorre „Blackthorn" Ruch által kiegészített dalszövegeknek magától értetődő módon, csorbítatlan formában fel kellett kerülniük a debütáló albumra, a mizantróp soroknak igazságot szolgáltató énekes személyének kiválasztása azonban már komolyabb fejtörést okozott Euronymousnak. A történet másik felét természetesen a magyar Tormentor kapcsán kell majd hasonló módon elmesélni, a lényeg az, hogy a minden tekintetben úttörő jelentőségű Anno Domini album (amely ekkor még csupán demó formában létezett) eljutott végül Norvégiába is, a Mayhem döntnökei pedig le is tették voksukat a páratlan hangú frontember, Csihar Attila neve mellé. Attila nem sokkal ezután máris a Grieghallen Stúdióban találta magát Pytten társaságában, ahol a rendelkezésére álló rövid idő alatt is módja volt a black metal történelem részévé és legendává válni, miközben néhányan azért sejtették, hogy ezt a Tormentorral már korábban megtette. A vezérfonalat természetesen Euronymous és a Deaddel rögzített Live In Leipzig koncertanyag szolgáltatta (Attilát társszerzőként egyedül a címadó tételben jegyzik), a végeredményben mégis védjegyszerűen megjelenik a magyar vokalista által hozzáadott érték.

Rendkívül erős a lemezt rögzítő felállás gitárosok terén is, hiszen Euronymous technikai értelemben is korának egyik legjobbja volt, természetesen a stílus által erősen behatárolt keretek között. Ha volt hozzá foghatóan gyors kezű hathúros az akkori norvég színtéren, az csakis Blackthorn lehetett, aki a Thorns fejeként szintén elképesztően hosszú ideig adós maradt a nagylemezes bemutatkozással, ellenben kollégájához hasonlóan már a korai demókon is iskolateremtő munkát végzett. Az Emperorral közös spliten minkét részről feldolgozott Ærie Descent című örökzöld például egészen pontosan megmutatja Blackthorn egyedi elképzeléseit a black metalról – mindenképpen a műfaj egyik kötelező darabja! Hellhammer dobos, az oly' sokszor színházat játszó társulat csendes tagja adott volt ugyebár, ő a rendkívül sűrű és nagyratörő játékával egyértelműen a Mayhem (mindenkori) hangzásának meghatározója. A felállás igazi pikantériáját a basszusgitáros poszton feltűnő Varg Vikernes (Burzum) adja, aki ilyentájt még inkább számított Euronymous pártfogoltjának, mint halálos ellenségének. A jól ismert gyilkossági esetet követően Aarseth családja megpróbálta rávenni a jogokat megöröklő Hellhammert, hogy a basszussávokat újból játssza/játszassa fel, ő azonban – ígérete ellenére – nem volt erre hajlandó, „csupán" lekeverték Varg hangszerét a kiadásra szánt verzión.

A De Mysteriis Dom Sathanas albumot vitathatatlan jelentősége és évtizedeken átívelő hatása ellenére sem vagyok hajlandó teljes mértékben a black metal örökbecsű klasszikusai között emlegetni (a leginkább túlértékeltek között talán, de ennek fejtegetésébe itt nem akarok belemenni), hiszen gyenge pontjai egyértelműen azonosíthatók. A prozódia és a kiejtés máig sem múló zavarai Attilánál, a hangszeres játék pontatlanságai és a hangkép kiegyensúlyozatlansága azonban elhalványul(hat) a dalok nagyszerűsége hallatán, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy a Mayhem a legjobb darabjait ekkor még korántsem írta meg. Ezek a monumentális, epikus kompozíciók mégis igazi fekete gyöngyszemek, sőt, azon ritka esetek egyike ez, amikor az albumon szereplő valamennyi dal saját jogán is klasszikussá vált. Legtöbbet talán a Freezing Moont emlegetik/játsszák a De Mysteriisről, a sátáni dimenziókat megidéző címadó vagy a nyitó Funeral Fog mélységei azonban még gazdagabbak, az a bizonyos világnak hátat fordító, eszképista hangulat pedig egyenesen parttalanul hömpölyög a ráspolyos hangok között. Ezt az atmoszférát, hasonló hitelességgel pedig csakis ilyen kaliberű egyéniségek tudták megteremteni, ez szintén vitán felül áll. Mítoszteremtésben sosem létezett a Mayhemnél autentikusabb műhely.

Meglepő lehet, de a De Mysteriist is jellemző ideológiával kapcsolatban Varg Vikernes idei gondolatait szeretném idézni, kommentár nélkül: „Van egy kifejezés, amely minden másnál jobban összeforrott a black metallal: természetesen a sátánizmusra gondolok. Sokan használják vagy használták arra, hogy magukat és értékvilágukat jellemezzék, de nem ismerek, és soha nem ismertem egyetlen olyan személyt sem, aki sátánistának minősülne, a szó általánosan vett értelmében. 1991-ben az úgynevezett norvég black metal színtér valamennyi tagja totális baromságnak tartotta a Sátán Egyházát, a Sátáni Bibliát pedig értéktelen szemétnek. Természetesen a keresztényi értelmezésben vett sátánizmus sem ütötte fel a fejét, habár sokan úgy tettek, mintha követnék ezt a fajta sátánizmust, hogy elijesszék a pózereket, valamint néha pusztán a hecc kedvéért. A sátánizmus ellenben, mint az összes bibliai vallás elutasítása, valóban jelen volt, és mindazok, akik valóban végiggondolták a dolgokat, és egy bizonyos szinten sátánistának vallották magukat, mindannyian ehhez a fajta sátánizmushoz vonzódtak. Néhányan a középső ujjukat mutatták a világnak azáltal, hogy úgy tettek, mintha másként gondolkodnának erről, és ebből a szempontból Euronymous volt a legrosszabb. De egyikük sem volt ördögimádó, csupán a bibliai vallásokkal álltak szemben. Amikor azonban 1993-ban a média is megjelent a színen, eltérő képet festett a helyzetről, és valamiért az agyhalott hollywoodi és a nevetséges LaVey-féle sátánizmust egyaránt erőteljesen népszerűsítette. Emiatt pedig az ezt követően érkező bandák bemocskolódtak vele, pedig ennek az égvilágon semmi köze nem volt az eredeti norvég black metal sátánizmusához. A bibliai vallásokhoz hasonlóan a sátánizmust is szemétre kellene hajítani, ahová való." (A Magyar Thulean Perspective fordítása alapján.)

A lemezborítón felismerhetően Niðarós (a mai Trondheim) katedrálisa látható, az eredeti kiadáson kék színnel, a később készült nyomatokon lilában, az ábrázolt épület azonban egyértelműen a középkori Észak-Európa legfontosabb keresztény zarándokhelye, amellyel kapcsolatban a szóbeszéd szerint Euronymouséknak is kész terveik voltak. A felgyújtott fatemplomokhoz képest a szimbolikus jelentőséggel is bíró katedrális esetleges felrobbantása jelentette volna a következő lépést a „mozgalom" életében, amelyre azonban a gyilkosság és az azt követő letartóztatások miatt már nem kerülhetett sor, de hogy léteztek ilyen tervek, azt a gyanúsítottaknál megtalált robbanóanyag mennyisége is igazolni látszik.

Az album természetesen számos kiadást ért meg az utóbbi évtizedekben, a Deathlike Silence első kiadásában 1000 példányos bakeliten is megjelent, borítóján dalszövegek nélkül, benne kizárólag Hellhammer és Euronymous képével. A közreműködők hivatalos névsora is csupán ezt a két utóbbi nevet tartalmazta – a gyilkosságban érintett Varg és Snorre, valamint a magát hirtelen légüres térben találó Attila neve az eredeti kiadványon már nem szerepelhetett. Beszédes az a tény is, hogy a jóval korábban rögzített anyag végül csak a gyilkosságot követő kihallgatási és letartóztatási hullám lecsillapodtával, 1994 májusában láthatott napvilágot, megközelítőleg abban a formában, ahogy Euronymous megálmodta.

Kimondható, hogy a Mayhem és a De Mysteriis Dom Sathanas album nélkül sok minden nem történhetett volna meg a feketefém történelemben, a lemez és elkészültének korszaka elhagyhatatlanul beépült a témával foglalkozó könyvek és filmek legfontosabb forrásanyagai közé. Nem sokan fogadtak volna 1994-ben erre az eshetőségre, de épp a 21. században is újra Csihar Attilával működő Mayhem aktuális kiadványai bizonyítják a legegyértelműbben, hogy ez a sokszor kárhoztatott műfaj mindent túlél, sőt, ma is virágzik.