Shock!

Párszor leírtuk: különböző okokból, de a 21. században már viszonylag kevés általánosan, tényleg a szélesebb rétegek által is közmegegyezésesen alapműnek tekintett lemezt termelt ki a súlyosabb műfaj. Az atlantai Mastodon második nagylemeze, a Leviathan e kevés album egyike: ha nagyon sarkító és hatásvadász akarnék lenni, úgy is fogalmazhatnék, hogy Troy Sanders, Brann Dailor, Bill Kelliher és Brent Hinds az utolsó egyetemes metalklasszikusok egyikét szabadította rá a gyanútlan világra 2004 nyarának legvégén, pontosan tizenöt évvel ezelőtt.

A Mastodon első EP-je, a 2001-es Lifesblood, illetve az ezt követő első nagylemez, a következő évben kiadott Remission eleinte csak a vájtfülű kevesek figyelmét keltette fel. (Büszkén jelenthetem: az ős-Shock! és anyánk közéjük tartozott.) A számtalan különböző hatás olvasztótégelyét létrehozó zenekar azonban rohamléptekkel indult meg a térképen, ahogy belekezdtek az intenzív turnézásba, és egyre többen döbbentek rá: ebből itt valami különleges sül majd ki.

Általában nehéz megfejteni, mi egy zenekar sikerének konkrét titka. Ebben az esetben én arra tippelek, hogy – a hasonlóan kiugró bandák többségére rímelő módon – a Mastodon is gyakorlatilag azonnal „készen volt". Ha az ember utólag felteszi a Lifesbloodot vagy a Remissiont, tisztán hallja, hogy minden értelemben ugyanaz a zenekar írta meg és játszotta fel őket, mint amelyik mondjuk a legutóbbi anyagokat. Viszont mindennek a hátterében az is ott állhatott, hogy a csapat négy tagja már zenészként és emberként is sokat látott, tapasztalt underground muzsikusként került össze, nem forróvérű kölyökként. A New Yorkból érkezett, korábban a Today Is The Day sorait erősítő Brann Dailor dobos, illetve a civilben a zenélés mellett ekkor még asztalosként dolgozó, Alabamából elszármazott Brent Hinds gitáros/énekes 25 éves kor körül járt a megalakuláskor, a déli frakció másik tagja, Troy Sanders basszer/énekes, illetve a másik New York-i, Bill Kelliher gitáros pedig már a harmincat közelítette. Öregnek tehát semmi szín alatt nem nevezhettük egyiküket sem, de elég egyértelmű: a Mastodon nem nulláról kezdett, és rutinosan átugrották a kezdő csapatok jónéhány szárnypróbálgatását, kezdeti baklövését. Főleg, hogy a páros két fele, Kelliher és Dailor, illetve Sanders és Hinds korábban éveken át zenélt közösen.

A Mastodon thrasht, heavy metalt, ősrockot, illetve apokaliptikus káosz-zenéket egybeöntő, ám mélyen mindebbe még a bluest, a countryt, a bluegrasst is beépítő stílusa tehát gyakorlatilag az első pillanattól fogva adott volt – innentől fogva az éleket kellett csak lecsiszolni. Troy Sanders: „Legszívesebben rockbandának nevezném saját magunkat, de általában metalként szokás hivatkozni ránk, mert a közös gyökereink, azok a csapatok, akik a megalakulásunk idején leginkább hatottak a zenekarra, valóban ehhez a színtérhez tartoznak. De ettől még ugyanannyira szeretjük a '70-es évek pop rockját, a punkot, a klasszikus countryt és rockabillyt is. Valójában azért vált belőlünk igazi zenekar, mert mind a négyen megtanultuk értékelni egymás lemezgyűjteményét. Amikor elkezdtünk együtt játszani, valami olyasmit akartunk alkotni közösen, amiben egyszerre rejlik ott a Thin Lizzy, az Iron Maiden és a Melvins szellemisége, és mivel mindenki más hatásokat hozott magával, mindez végül nagyon egyéni zenekari megszólalást eredményezett. Kétségtelen, hogy a hangzásunk sokdimenziós, de elég nehéz leírni, hogy pontosan milyen is. Szóval inkább azt mondom, hogy ez egy tök jó rockbanda."

A zenekar ebben a korai fázisban szó szerint folyamatosan turnézott Észak-Amerikában és Európában, 2003. február 3-án a gödöllői Trafóban is felléptek a High On Fire társaságában. Mindez mai fejjel már szinte viccesnek is tekinthető – azon kultikus bulik egyikéről beszélünk, amelyről utólag jóval többen állítják, hogy részt vettek rajta, mint ahányan tényleg tiszteletüket tették. A Mastodon ekkoriban azonban már rohamléptekkel haladt előre, egyre több kritikában és zenészinterjúban került elő a nevük, és mire elkezdtek agyalni a következő nagylemezen, az underground egyik reménységévé nőtték ki magukat. Ebben a termékeny, inspiráló légkörben fogant meg Brann Dailor fejében, milyen irányba is kellene elvinni a majdani második albumot: „A nagy-britanniai turnénk során a Moby Dicket olvastam, és épp Londonban játszottunk, amikor beugrott, hogy akár a könyvre is építhetnénk a következő lemez koncepcióját. Kikerestem a megfelelő bekezdéseket és felolvastam őket a többieknek. Mondtam, hogy nézzétek, Moby Dicket eleve sósvizi masztodonként emlegetik a regényben, és rengeteg különböző elemet átvehetünk a bálnavadászat kapcsán is, gyakorlatilag itt van csomagban minden... Az is eszembe jutott, hogy mi lehetnénk Ahab kapitány megfelelői a megszállottságunkkal, a közönség pedig a fehér bálna. Hiszen zenélünk, turnézunk, ami valahol egy megszállottság, ráadásul korántsem kecsegtet eredménnyel, hiszen heavy metalt játszunk, és mindannyian harmincasok vagyunk már. Vagyis simán lehetséges, hogy sehová sem jutunk már ezzel az egésszel, mégis csináljuk. De alapvetően azért választottuk a Moby Dicket, mert kedveljük az efféle történeteket meg a folklórt: a sasquatchot, a jetit, a Loch Ness-i szörnyet és társaikat."

A többiek természetesen egyből ráharaptak az ötletre. Troy: „A Moby Dick története és a Mastodont alkotó négy ember sztorija között olyan párhuzamok futottak, hogy már-már szinte nevetségesen könnyű volt megtalálni az azonosságokat Ahab kapitány karaktere meg a bálna hajszolása, illetve a mi elkötelezettségünk, állhatatosságunk és meghozott áldozataink között. Ugyanolyan kitartással üldözte a fehér bálnát, mint ahogyan mi is kitartottunk a zenekar mellett az elmúlt öt évben. Emiatt aztán mindenkinek tetszett a gondolat, hogy készítsünk egy lemezt, amely ugyan nem direkt konceptalbum, de mégis összefűzi rajta a dalokat a víz és a víziszörnyek tematikája, amihez úgyis mindannyian vonzódunk." A csapat munkamódszerében – amihez egyébként a turnétárs Neurosis egyik főemberétől, Scott Kellytől kapták a tippet – komoly változást jelentett, hogy ezúttal szakaszosan, pár hónapos etapokban írták a dalokat, és az elkészült témákat élőben is tesztelték. Viszonylag gyorsan egyértelművé vált, hogy a lemez emiatt nemcsak direktebb és összefogottabb, de elsöprőbb is lesz a debütnél. Dailor: „A legnagyobb eltérés a Remissionhöz képest, hogy ezúttal még őrültebbre vettük a progresszív elemeket, bizonyos dalok pedig súlyosabbak lettek. Ráadásul kétféle módon súlyosak: egyfelől ott vannak ezek a durva, slayeresen arcbamászó részek, meg az agyadat megolvasztó, a Melvinsre vagy a Neurosisra hajazó témák is. Ez talán kicsit mélyebben gyökerező, ünnepélyesebb súlyosság."

A második album felvételei 2004 első felében kezdődtek meg Seattle-ben, illetve a szintén Washington államban található Shoreline-ban, már a Remissiont is jegyző Matt Bayles társproducerkedése mellett. A zenekar szinte teljesen kiértlelt anyaggal érkezett a stúdiókba, és a munkálatok során még két vendég is közreműködött: a Blood And Thunderben a Clutch frontembere, Neil Fallon, az Aqua Dementiában pedig az említett Scott Kelly tette tiszteletét. Troy: „Scott jó barátunk, óriási arc, ráadásul a Neurosis mindnyájunkra óriási hatást gyakorolt. Az Aqua Dementia az elejétől fogva a korai Neurosisra emlékeztetett minket, így megkérdeztük, nem lenne-e kedve szerepelni benne, ő pedig azt felelte, megtiszteltetésnek venné. Mi meg: baszki, ne már, mi vagyunk lekötelezve! Neil Fallon szerepeltetésének ötlete pedig onnan jött, hogy három turnét is lejátszottunk a Clutch társaságában, és a szóban forgó részhez amolyan kapitányos, parancsoló tónusú hangra volt szükség. Neil arca és orgánuma csak úgy beugrott ehhez, így felkértük. Átrepült Seattle-be, felénekelte a részét, majd még aznap vissza is ment egy géppel D.C.-be."

A Leviathan 2004. augusztus 31-én került a boltokba. A szakma azonnal hatalmas lelkesedéssel fogadta: a lemez szinte hetek leforgása alatt vált amolyan klasszikus „hallottad már?"-típusú szenzációvá a színtéren, és mivel ez már vastagon a netkorszak volt Magyarországon is, itthon is szinte fertőzéses alapon terjedt a híre a fórumokon, akkoriban aktív webzine-eken. (Igen, nálunk is.) Akárcsak a többség számára, a banda korábban nekem is csak egy nevet jelentett a sok közül a Hammer Sokkoló Extra rovatából meg a Blabbermouth minden nap többször áttekert hírfolyamából, és Gödöllőn sem voltam ott szűk másfél évvel korábban. Viszont olyan pezsgés övezte a lemezt, és olyan emberektől hallottam-olvastam róla hozsánnázásokat, hogy előzetes belehallgatás vagy letöltés nélkül, de tulajdonképpen minden kockázattól mentesen ruháztam be a CD-re. És tisztán emlékszem az érzésre is, amikor először meghallgattam. A zene összességében még a számos érzékelhető hatás megléte ellenére sem emlékeztetett semmire, monolitikusan sűrűnek és töménynek tűnt, viszont azonnal furcsa bizsergést és izgatottságot tapasztaltam a dalok hallatán. Azt a fajtát, amikor még nem tudod minden ízében átfogni, mivel szembesültél, de érzed, hogy jóbarátok lesztek, másfelől pedig azzal is tisztában vagy, hogy ez itt most valami FONTOS.

A Mastodon hangzását többek között azért nem lehetett már annak idején sem pontosan behatárolni, mert a zene még a modern hatások ellenére is olyan őserővel dörrent meg, ami sokkal inkább a '70-es évek nagyjainál gyökerezett. Ekkoriban leggyakrabban úgy jellemezték őket, mint a Metallica és a Rush keresztezését, ami valahol találó közelítés, de csak a megszólalásuk egyik szeletét írja le. Mindjárt itt van például a nyitó Blood And Thunder, ahol az alaptéma akár még klasszikus hard rocknak is nevezhető, ám az ember fölé tornyosuló hangzás és Dailor képtelen pörgetései helyből más irányba viszik a sztorit, Sanders bömbölő, mégis fülbemászó énektémái pedig semmihez sem hasonlíthatóvá teszik. Neil Fallon a középrészben már voltaképpen tényleg csak hab a tortán, és ami a legjobb, hogy a tempóival, húzásával tényleg a tengeren hánykódó hajót megjelenítő dal így is azonnal a fülbe ül.

Mindez az I Am Ahabra is áll, pedig itt tényleg legprogosabb arcát mutatja a banda, az örvénylő főtémákban tisztán ott figyel a klasszikus Rush kifinomult, letisztult zenei intelligenciája, de ugyanakkor sajátos melankólia lengi be a dalt, még Sanders öblös éneke ellenére is. A Seabeastben pedig teljes valójában testet is ölt ez a hangulat. Noha Dailor lankadatlanul aprítja a dobokat, a masszásan radírozó verzék és Hinds ozzysan nyújtott, beszívott dallamai különös álomszerűséget kölcsönöznek a dalnak, amit aztán Sanders agresszívabb bömbölése szaggat szét a refrénben – de a súlyos gitárokban még itt is rejlik valami sajátos pszichedelia. A szám végén előkapott epikus, aztán alaposan megtekert riff pedig tényleg jó példa a „Metallica-meets-Rush" vonalra.

Az Island szintén a zenekar betegebb, kaotikusabb arcát mutatja szünet nélkül ide-oda csavarodó, disszonáns, egyszerre klasszikusan thrashes, sludge-os és progrockos gitártémáival, illetve Brent és Troy váltott, roppant durva énektémáival. Az egész album talán legkíméletlenebb, legzaklatottabb darabja ez, és tényleg még csak hasonlóan sem játszott senki nemhogy 2004-ben, de azóta sem. Jól el is kél utána az egyenesebb vonalú, direktebb Iron Tusk, ahol mintha csak a klasszikus Black Sabbath kelne birokra a Rushsal a gitártémák terén, a groove-ban és Sanders üvöltéseiben azonban ott kísért a '90-es évek extrém/sludge metalja is. Hinds hisztérikusabb háttérordításai szintén az utóbbi párhuzamot erősítik. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy még ez a Mastodon-mércével mérve slágernek beillő darab is folyamatosan tekereg-kavarog-pulzál ide-oda, a zsigerek mellett az elmét is folyamatosan támadják benne.

A Megalodon vészjósló bontásokkal startol, a háttérben nyilván Dailor szüntelen futamaival a dobokon – érdekes, hogy más környezetben talán sok lenne a pörgetésekből, itt azonban minden a helyén van. A felvezetés aztán nyíltan a '80-as évek Metallicájától eredeztethető riffelésbe torkollik, amit csak pár szokásosan markánsan elüvöltött Sanders-sor erejéig fognak vissza, a folytatást pedig inkább meg sem kísérlem jellemezni: klasszikus Rushtól Neurosisig, végtelenül megnyomorított délies témáktól klasszikus brit metalig minden van itt, de értelmetlen elemekre bontani, mert a végeredmény ebben a formában csak és kizárólag a Mastodonra jellemző. Valahol hihetetlen, hogy egy ilyen típusú dal akusztikus gitárokon születik a csapat műhelyében, pedig ez a helyzet... Kelliher: „Az emberek általában meglepődnek, amikor meghallják, hogy a dalaink jelentős része akusztikus gitárokon áll össze, mert azt képzelik, hogy ilyen súlyos muzsikát csak elektromos gitárral lehet írni. Ez azonban nem igaz." Hinds: „Még otthon, egyedül sincs jobb szórakozás annál, mint elszívni egy kis füvet, aztán leülni egy akusztikus gitárral. Jól elszállok, aztán írok valami súlyosat, és pontosan tudom, hogy ha akusztikusan működik a téma, akkor elektromos gitáron még jobb lesz, hiszen úgy tízmilliószor hangosabb!"

A Naked Burn újabb könnyebben fogható pillanatokat hoz, itt ismét Hinds Ozzyt idéző dallamai viszik a prímet kissé kimértebb tempók hátán, a dallamos refrén pedig talán az egész album legfogósabbja. Az Aqua Dementia ezzel ellentétben újból az elvetemült, mindenféle korlátra magasról tevő kategória egyik gyöngyszeme, ahol a progosan míves megoldásokat tökéletesen magától értetődő módon keverik össze a punkos tempókkal, Hinds pedig Scott Kellyvel üvölt versenyt a nótában. A súlyos belassulásokra e vihar közepette abszolút nem is számítanál, viszont ezeknek köszönhetően emelkedik végül egészen valószínűtlen magasságokba a szám. Mindezzel persze a lemez leghosszabb darabját, a 14 percet közelítő Hearts Alive-ot alapozzák meg, amely lázálom-szerű, egyszerre csodaszép és tenyérizzasztó harmóniák hátán jut el a maga ki-kirobbanásaiig, de szó szerint annyi minden történik benne, amiből mások két teljes lemezt is megírtak volna – és eközben mégis teljesen egységes marad. Na, ez az, amire csak nagyon kevesen képesek... Tulajdonképpen ez a hatalmas monstrum – leviatán – funkcionál a lemez valódi tematikai zárásaként a maga katartikus befejezésével, a tényleges finálé Joseph Merrick már csak amolyan levezetés. Szükség is van rá ilyen tömény információ-áradat után, főleg, hogy egy újabb '70-es évekbeli ízekkel játszadozó, orgonával alázengetett hangulatdarabról beszélünk, amely címében a legendás Elefántemberre utal, utóbbi tragikus sorsával ellentétben mégis feloldozást, megnyugvást hoz az album legvégén.

A lemez kereskedelmi értelemben véve nem lett instant és azonnali megasiker, de ez a rajta hallható zene non-kommersz jellegét tekintve nem is meglepő. A Leviathan a Billboard-lista 139. helyén kezdett, de ahogy a zenekar körül egyre sűrűsödött a levegő, és folyamatosan követték egymást a turnék, tartósan is keresett kiadvány maradt. A megjelenést követően a Mastodon mindjárt a Slipknot, a Slayer és a Hatebreed mellé társulhatott be Európában a The Unholy Alliance turnéba, majd Észak-Amerikában folytatták a menetet a Jägermeister Music Tour keretében, szintén a Slayerrel, illetve a Killswitch Engage-dzsel. Emellett önálló turnékon is népszerűsítették a lemezt az Atlanti-óceán mindkét partján, és ott lehettek a 2005-ös amerikai OzzFest fesztiválturnén is. Tornádószerű, őserejű élő fellépéseik éppúgy elkápráztatták a közönséget, mint maga a Leviathan, főleg, hogy a csapat kiváló minőségben vezette elő az összetett, technikás dalokat. Hinds: „Természetesen folyamatosan elrontunk dolgokat a színpadon, de hát nem is háromakkordos dalocskákat írunk. Én úgy állok ehhez a kérdéshez, hogy nem szeretnék elaludni a színpadon, szóval ha egy dalt háromszázszor el kell játszanunk egy turnén, akkor inkább direkt megpróbálom őket telerakni olyan nehéz és lehetetlen témákkal, ami csak elképzelhető. Ez persze kényelmetlen is lehet: színpadra lépés előtt sokszor szabályos pánikrohamaim vannak, annyira félek, hogy elbaszok egy új dalt. De a másik oldalon meg ott van az, hogy ha sikerül tökéletesen elnyomni az adott nótát, akkor büszke vagy magadra, és minden tökéletes."

Mire 2006 februárjában megjelent következő kiadványuk, a ritka korai felvételeket rejtő Call Of The Mastodon EP, a Leviathan eladásai csak az Egyesült Államokban meghaladták a százezres álomhatárt. Ezek után valójában nem volt túl meglepő, hogy a szakmában ekkor már a jövő zenekaraként emlegetett Mastodon otthagyta a Relapse-et, és átigazolt a Warnerhez. A multikiadós szerződésért akkoriban sokan támadták őket, de a csapat nem foglalkozott az ultratrue sznobokkal. „A szerződés számomra valójában nem jelentett kérdést", mondta ekkoriban Bill Kelliher. „35 éves vagyok, feleségem és gyerekem is van, és már úton van a második gyerekünk. Nem szarakodhatok össze-vissza. A Relapse tök jó munkát végzett, de egyszerűen kinőttük őket. Még a mai netes korszakban is szükség van rá, hogy lehessen kapni a CD-idet, a Warner pedig képes bejuttatni ezeket olyan hálózatokba is, ahová a Relapse nem tudja." A Mastodon tagjai emellett – idősebb fejjel befutva – természetesen nem hitték el magukról a sajtóban megjelenő túlzó áradozásokat sem, szóval nem is szállt a fejükbe a dicsőség. Dailor: „Amikor úgy hivatkoznak rád, mint a Rush és a Metallica örökösére, az ember először annyit mond: hűha, mert az ilyesmi természetesen hihetetlen elismerés. Aztán utána jól össze is szarod magad, hiszen tisztában vagy a képességeiddel, miután egész életedben ezzel foglalkoztál. Ráadásul ha belefutok valamibe, amit ennyire istenítenek, általában én vagyok az első, aki legyint: naná, persze, bla-bla-bla... Ilyen például a The Darkness: akárhová mész, róluk hallasz, és a végén már ösztönösen nem akarod szeretni a zenekart, annyira ők folynak mindenhonnan. Nagyon nem örülnék, ha hozzánk is így állnának az emberek..."

Akárhogyan is, de a zenekar következő albuma, a 2006 őszén kiadott Blood Mountain szemernyi csalódást sem okozott: kicsit még tekervényesebbre, még progosabbra vették, mint a Leviathant, és ezzel az anyaggal már helyből az amerikai listák felső traktusában kezdtek, a harminckettedik helyen. Kitartott a lendület a folytatásra, a 2009-es Crack The Skye-ra is, amely egy fokozattal dallamosabb környezetbe ágyazta a zenekar jellegzetes megoldásait, mindezt ráadásul úgy, hogy egy szemernyivel sem váltak kommerszebbé, mint azelőtt. Utóbbi album a mai napig a legnagyobb példányszámban elkelt lemezüknek számít, csak az Államokban több mint 200 ezret adtak el belőle. A magam részéről most is ezt a triászt tartom a Mastodon mesterhármasának: noha szeretem és rendszeresen hallgatom az azóta kiadott albumaikat is, határozottan úgy látom, hogy ez volt a legkreatívabb, legsziporkázóbb korszakuk.

Vagyis minden Mastodon-album jó, az összesnek megvannak a maga előnyei, de ha csak egy kedvencet választhatok a diszkográfiából, a szívem igazából most is a Leviathanhez húz. Lehet, hogy a Blood Mountain kísérletezősebb, a Crack The Skye fogósabb, a The Hunter pedig dalcentrikusabb, de a fenevad először a 2004-es lemezen mutatkozott meg ereje maradéktalan teljében. Éppen emiatt tudott olyan erővel hatni tizenöt évvel ezelőtt ez az album: mert amint meghallottad, azonnal tudtad, hogy igazi A-ligás játékos, az új korszak meghatározó bandája lépett vele a pályára. A Mastodonból persze végül nem lett – nem lehetett – arénabanda, mint korábban a Panterából vagy a Sepulturából, netán még korábban a Slayerből: a zeneipar ekkoriban a kommunikációs forradalom következtében már másképp működött, mint egy-két évtizeddel előtte. A lényeg ugyanakkor így is egyértelmű: az utóbbi két évtized egyik legfontosabb metalzenekaráról beszélünk, akik az említett lemezekkel – és főleg a Leviathannel – tökéletesen megmutatták, miről is szól a műfaj az adott időszakban. Csak ismételni tudom önmagamat: ez az album a 21. század egyik legnagyobb hatású, definitív metal mesterműve, igazi mérföldkő.