Régi jó szokásomhoz híven ezúttal sem siettem el a dolgokat, hiszen az ötös Mastodon már néhány hete megfülelhető. Mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy szándékosan nem rohantam vele, hiszen az atlantai csapat eddigi anyagai sem olyanok voltak, amikről egy-két hallgatást követően kőbe vésett alapigazságokat lehetett volna szajkózni, és hát az új sem lett egy azonnal befogadható, egyértelmű lemezecske. Sőt – némi képzavart segítségül hívva –, azt kell mondjam, hogy a The Hunter lesz a Mastodon Loadja. Vagyis ez lesz a lemez, amelyet követően borítékolható, hogy az ősrajongók egy része végleg istenhozzádot int a négyesnek, míg ezzel párhuzamosan minden bizonnyal szereznek jó néhány új rajongót is. Ennek megfelelően néhány hete ilyen-olyan fórumokon már zajlik is némi laza szájkarate a „más a Hunter, de azért kurva jó" kontra „ekkora szart hogy adhattak ki" tábor hívei között, és itt most nyitnék is egy hosszú zárójelet.
(Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy itten nálunk a szerkesztőségben sem értünk ám egyet minden lemez megítélésében, sőt. Alig van olyan korong, aminél az adott cikkíró meglátásai kvázi „hivatalos Shock! álláspontnak" is tekinthetők, sokkal gyakoribb, hogy az egyes vélemények köszönőviszonyban sincsenek egymással. A georgiai négyes esetében pedig mikroközösségünk egészen jól leképezi a rockertársadalomban az elkövetkező hetekben-hónapokban várható véleményeket. Mert van olyan kolléga, aki elmondása szerint soha nem hallgatott Mastodont, ezután sem kíván, ő nyilván az új lemezre is magasról tesz. Akad, aki nem átall a Mastodon = fos egyenlettel érvelni, de őt egy kedvesnek szánt, ám azért kellően fenyegető mosoly kíséretében inkább hagyjuk is meg ezen tévhitében. Van, akik szerint a Remission volt az igazi, mert akkor még igazi szőröstökű banda volt a Maszti, később azonban lemezről-lemezre kezdtek megszabadulni a túlzott szőrmennyiségtől, míg a Hunterrel elérkeztek oda, hogy az említett golyók már úgy csillognak, mint Scott Ian koponyáján a napfény. Viszont a legtöbben még így is azok vagyunk, akik szerint a The Hunter – minden újdonsága-váltása ellenére – igenis kimondottan magával ragadó anyag lett.)
A legjobban az tetszik a Hunterben, hogy a csapat nem szart be tovább menni azon az úton, amire kábé a 2006-os Blood Mountain idején lépett rá. Köpködjenek akárhogyan a Remission / Leviathan hívek, igenis egyértelmű, hogy a Crack The Skye néhol már túlzott összetettsége után további „lágyulásnak" kellett bekövetkeznie, még inkább vissza kellett ásniuk saját '70-es évek-beli hatásaikhoz, élen a Led Zeppelinnel, meg egynémely space rock muzsikával. Szerintem pont az lett volna görcsös, ha hozzánk vágtak volna egy Leviathan 2-t, mert olyat már úgyis csináltak, ilyet meg még nem. És én igenis nagyra értékelem, hogy sosem akarják kétszer kiadni ugyanazt a lemezt. Olyannyira nem, hogy hirtelenjében nem is nagyon tudnám az eddigi életműből mihez hasonlítani az új korongot, talán az egy Oblivion dal kivételével. Pedig itt van ám minden, amit eddig szerettünk bennük: az izgalmas váltások, a húzós, de most már sokszor szinte dúdolható gitártémák, Brann Dailor überdobos zseniális témái, pörgetései, a mágikus, helyenként kimondottan álomszerűen sejtelmes hangulat, és a felszabadult, minden kompromisszumtól mentes játék. Ráadásul a Blood Mountainen még elbújtatva, majd egyre markánsabban jelentkező füstös hangulat most már végképp teret nyert magának, olyannyira, hogy helyenként (Curl Of The Burl, Dry Bone Valley, Thickening, Creature Lives) még azt is elhinném, hogy egy metalosabb irányba elkalandozó, kísérletező kedvű stoner bandát hallok. Egyeseknek ez még leírva is sok lehet, nekem viszont totálisan bejön.
Az sem véletlen, hogy épp a Black Tongue indítja a meglepő módon nem konceptlemezt (a Remission óta mind az volt, ha nem tévedek), hiszen tán ez a remek szólóval felvértezett dal alkalmazza még leginkább a jól ismert Mastodon megoldásokat, bár az énektéma már ebben is előrevetíti az új dolgok eljövetelét. Utána érkezik a Curl Of The Burl, amely recsegő-ropogó gitárjaival, könnyed énektémájával már új időknek új dala, való igaz, előbb vártam volna ilyesmit a Fu Manchutól, mint épp Troy Sanderséktől, de bánja kánya. A nem kicsit slágergyanús dalból (pláne az eszement klipből) csak úgy dől a penetráns fűszag, ami amúgy az egész lemezre igaz, úgy látszik, a whiskeys üvegek mellé beérkezett a hobbikertészet is. A Blasteroid két és fél perce érdekes kontrasztot hordoz magában: itt épp a verzékben hallhatunk könnyed énektémákat, míg a refrénben acsarkodássá fajul, a Stargasm (figyelitek közben a számcímeket is?) pedig igazi utaztatós téma, nem kis '70-es évekbeli pszichedeliát csöpögtetve a hallgatóra. És itt ért el először az agyamig, hogy miért is jön be annyira a Hunter: ugyanaz a megfoghatatlan-megfogalmazhatatlan mágia vibrál itt, mint az eddigi anyagoknál, csak sokkal könnyebben érzékelhetően. Az Octopus Has No Friends és az All The Heavy Lifting csak megerősíti ezt az ős-rock hangulatot, az utóbbi emellett igen erős Oblivion utánérzés, a „Just close your eyes..." refrén pedig hőseinktől igen meglepő módon már elsőre rögzül.
A lemez középpontjában elhelyezkedő, Brent Hinds tavaly, vadászat közben elhunyt bátyjának emléket állító címadó tétel az egyik legnyugisabb darab a korongon (ikertestvére majd a záró The Sparrow lesz, bár ez utóbbi még fogósabb is), elszállt-melankolikus hangulata méretes libabőröket húz rám, Bill Kelliher szívet tépő gitárszólója pedig egyszerűen tanítanivaló. A Dry Bone Valley megint baromi fogós, ismét erős stoner-southern hatásokat érzek a levegőben, amik – elvegyülve Dailor hihetetlenül fifikás dobtémáival – számomra kivédhetetlen elegyet képeznek, a lassan kibontakozó Thickening pedig erre még csak rá is erősít, hiszen másfél perc elteltével akkora besúlyosított Queens Of The Stone Age témát bont ki, hogy ihaj. A Creature Livest egészében Brann Dailor énekli (ilyen sem nagyon volt még) óóózós kórusssal megtámogatva, a korong legszétcsapottabb, egyben tán legkommerszebb tételét hozva el ezzel, akkora korai Pink Floyd az egész, mint a ház. Én pedig SP rajongó legyek, ha nem jön be ez is maradéktalanul. A hátralévőkben aztán a régi neurosisos haver Scott Kellyvel megtámogatott Spectrelight még egyszer utószor megidézi az egykor volt apokaliptikus időket, nyilván a korong legsúlyosabb tétele, ennyi lazulás után kész felüdülés ilyet hallani, bár nem tart túl sokáig a játék, hamar lepörög az a három perc, hogy aztán a Bedazzled Fingernails ismét visszakanyarodjon a korábban hallott zenei világba. A tizenhárom tételes albumot végül a The Sparrow zárja, egy végletekig elszállt-pszichedelikus-lenyugodott tétel, ami barátian ringatja el hallgatóját, hogy méretes kérdőjeleket hagyjon hátra maga után.
Mert akkor most mi is van? Ez tényleg az új Mastodon lenne? És ezek az átkozott atlantai bugrisok tényleg minden zenei világot ennyire képesek a saját képükre formálni? És akkor most a Sanders/Hinds/Dailor trió hangi adottságai ennyit fejlődtek volna, vagy ennyire megtrükközték őket a stúdióban? És hogy a fészkes fenébe jött elő ez most belőlük ennyire erősen? Mi a fene plusz van bennük? És ami a legfontosabb: nekem tényleg ennyire bejön ez az egész? Ezek persze jobbára költői kérdések, részemről pedig csak annyit, hogy a Hunter hallgatásról-hallgatásra egyre jobban magába szippantott, nevéhez méltón levadászott, de olyannyira ám, hogy így a hetedik fülelés után már per pillanat ez a kedvenc Mastodon lemezem. Úgyhogy nem leszek gyáva szar nem maximális pontszámot adni rá.
Hozzászólások
A címadó szám zenei alapja ha nem is túl nagy eresztés, viszonylag igényesnek hangzik, csak ez az ének rontja el. Számomra legalábbis közel hallgathatatlan ez a lassú halált haló bakmacskaka-feeling. Dry Bone Valley... valamiért ezt a számot zsigerből utálom, még a klipjét sem bírtam végignézni máig sem. Egy-két apró-pici, tetszetősebb részletbe próbáltam mindig belekapaszkodni , de hiába, nálam ez a dal egyszerűen nem működik, inkább bekerül a Blasteroid és a The Hunter mellé a banda mélypontjainak dicstelen triumvirátusát megalkotva. Sajnos-sajnos. De nem baj, amint mondtam fentebb, rák'n'roll-t a népnek. A Thickening egy igencsak elvont szám remekül megkomponált intróval, ami mesterien olvad át magába a konkrét dalba. Ezerszer jobb és hangulatosabb az előző jó pár szerzeménynél. Talán meglepő lehet, de a Creature Lives-zel a világon semmi bajom. Legfeljebb az intróval... azt igazán tehették volna külön track-re mondjuk egy laza koncepcióba illeszkedő Deep Space Petting címmel, hogy át lehessen léptetni, én legalábbis nem sok élvezetet lelek az efféle 70-es éveket idéző, illetve gondolom nyílt tiszteletadáské nt értelmezhető, de rettentően idegnyúzó prüntyögésben. De amint mondtam, maga a dal egy teljesen jó, hallgatható zene, nem Mastodon ugyan, de ha csak ez lett volna az egyetlen öncélú megnyilvánulás a lemezen, szavam sem lenne. Tök jó! A Spectrelight a nyitószámhoz hasonlóan inkább köthető a régi, hagyományos Mastodon-hoz, nyilván tetszik is, legfőképp a zseniális középrész miatt, de egészében is gyalul rendesen. Annyi csak a baj vele, hogy a Black Tongue-gal egyetemben totál kilóg az albumról, erősítve a skizó-, és válogatáslemez-érzést. A Bedazzled Fingernails visszatér a kissé kettyós világhoz, de valahogy élvezhetőbb a többi próbálkozásnál. Nem mondom, hogy hatalmas kedvenc, pár gitártéma itt is úgy hat, mintha csak lejátszották volna, ami épp akkor az eszükbe jutott, de legalább nem idegesít, sőt, igazából csípem. A záró The Sparrow pedig tényleg fantasztikusan jó, a szép részek zseniálisan folynak át a dal morcosabb, persze csak módjával morcosabb felébe, továbbá itt sokkal inkább érezni azt a témát és hangulatot, amit elvileg a címadó szám volt hivatott átadni.
Arányaiban tehát nem lenne olyan nagy vész, de mivel az előző korongok hozzászoktattak a kikezdhetetlen minőséghez, itt sokkal erősebben kiütköztek a gyengébb pillanatok. A számomra nem túl szimpatikus rockosodás, slágereskedés meg szubjektív dolog, ha ilyet akarnak játszani, tegyék, az ő életük, az ő zenéjük, nekik kell együtt élniük vele, de ezt a fajta hozzáállást is lehet minőségien művelni, hiszen az ezt követő album hasonlóan lazább megközelítésű, mégis kategóriákkal jobban sikerült, nincsenek öncélú bugyutaságok, lemezen is hamis énektámák, csak jó zene, jó dalok. Persze azokat se tudják elénekelni élőben, de legalább lemezen meg bírom hallgatni őket.
Simán felrakhatták volna ide is a Cut You Up With a Linoleum Knife-ot is, nem lógott volna ki ebből a kavalkádból, ráadásul az még egy jól sikerült szám a poénra vett jellegével együtt.
A dalok... a Black Tongue-ról már szóltam fentebb, teljesen egyben van, kiváló zene, jó riffek, jó gitártémák, jó szólórész, az ének is pont belefér a valós képességeikbe, jól is hangzik. Curl of the Burl... pfuh. Mit mondjak? Ezt már mintha egy másik zenekar írta volna. Nem vagyok híve az ilyen maszatolós zenének, megmondom őszintén. Stílusában nem nevezhető feltétlenül rossznak, de egy Mastodon-tól elég kevés az ilyesmi, ráadásul a korábban érdekesen megírt és talányos dalszövegek helyére jönnek effélék, hogy "megöltem egy embert, mert megölte a kecskémet", csak a fejem fogtam tőle, most komolyan, mi ez? Mondjuk a klip egyből választ is adhat erre, fű minden mennyiségben. Remélem a producer nem kapott füstmérgezést. A videó egyébként ki is jelöli az új irányt: mariska, öntörvényűség, dudák. Ezt később tovább is fejlesztették a The Motherload filmecskéjében. Azt mondjuk tényleg fejlődésnek lehetne nevezni, mert én is előbb nézem meg a nők hátsó felét, mint a mellüket. Áh, elkalandoztam. Blasteroid... asszem ez az egyik leggyengébb Mastodon-szám, ami valaha is készült. A magasröptű szövegi szellemiség itt is folytatódik, "ki-beb***ott véret akarunk inni he!", hasonlóan nudli zenével karöltve. Különösen egy Sleeping Giant után érezni sértőnek ezt a két perc alatt összekalapált buli(?)zenét. Brent Hinds valószínűleg elhitte a sajtónak, hogy ha ő kezébe veszi a gitárt, akármit is játszik rajta, az megkérdőjelezhe tetlenül zseniális. Sajnos nem. A Stargasm ennél sokkal jobb, egyedül csak a verze alatt érzem azt, hogy idegesít, bár ott nagyon. Ezt leszámítva ez tényleg egy sokkal jobb dal, tényleg ki lehet venni az érzelmeket, és mintha lenne értelme az egésznek. Bár elég önismétlő két olyan számot egymás mellé tenni, aminek a címe egy-egy fura space-es szójáték. Octopus Has No Friends, nomen est omen, jó buggyant szám, de összességében élvezhető, és nem is gondolnám, hogy olyan könnyen elgitározható lenne, egyedül a refrén második felében (vagy második refrénben?) ül le egy kissé. Ha hülyéskedés a cél, százszor inkább egy ilyen, mint egy Blasteroid. Az All The Heavy Lifting nem akarja egyből megszerettetni magát velem, legalábbis ez a dobintro olyan, mintha egy kisdobos ötlötte volna ki az úttörőtáborban. Tinikoromban sokat hallgattam a The Prodigy második albumát, ott volt egy 3 Kilos című szám, mindig annak a kezdése jut róla eszembe (pont utáltam). A verze egyébként nagyon tetszik, a refrén már nem annyira. Picit olyan az egész, hogy nagyon szeretnének lenni valamilyenek, szeretnének valamit átadni, nagyon próbálkoznak, de valahogy nem jön össze. Mindegy... szódával elmegy (szomorú ilyesmit írni egy Mastodon esetében).
Nekem ez az album annak idején igen keserű csalódás volt. Számomra a Leviathan és a Blood Mountain ott van minden idők legjobb lemezei közt, és szerintem még nem is vagyok ezzel annyira szubjektív. Iszonyatosan magas minőséget képviseltek, még csak egy riff sem volt, ami töltelék lett volna, nemhogy dalok. A Crack The Skye is ugyanez a kategória, nekem nem volt bajom a dallamosodással , és a kissé pszichedelikus elemek behozatalával sem, mert ízléses volt, jól beépítették a zenéjükbe, és továbbra is bitang jó témákat írtak, illetve lemezen nem éreztem azt, hogy túlvállalták volna magukat, és jók is voltak az énektémák. Aztán persze megnéztem a neten a koncertfelvétel eket, és megütközve tapasztaltam, hogy szó szerint képtelenek elénekelni őket. Főleg a gitáros/énekes volt egyszerűen szánalmas, ahogy vernyákolt, de egyszer egy tévés show-ban való fellépésükön a dobos volt valami iszonyatosan kritikán aluli, ahogy próbálkozott, pedig az ráadásul lement ország-világ előtt. Itt már tényleg csóváltam a fejem, nem túlzottan tetszett, hogy nem tudják élőben reprodukálni a dalaikat. Aggódtam, hogy mi lesz ebből, mit akarnak ezzel, és hogy mit hoz a következő album. Ami ugye jött is. Már eleve azt furcsálltam, hogy miért ez a címe, hiszen volt már egy Hunters of the Sky című számuk, mi ez az önismétlés...? A borító is olyan semmilyen, hogy még az sem tűnt fel rajta, hogy más lett a logó, beleolvadt. Aztán nyilvánosságra hozták az első dalt, a Black Tongue-ot, ami alapján megnyugodtam, egyből elkaptak a jó kis gitártémák, egy teljesen oké dal, hagyományos Mastodon-nak mondható (nem gondolnám, hogy ezzel bármi baj volna, saját stílusban jót alkotni, ezt nem mondanám önismétlésnek). Tisztességesebb lett volna tőlük, ha inkább a Curl of the Burl jön ki elsőnek, vagy Dry Bone Valley, mert így biztosan jó páran megbánták a vásárlást. Sajnos én nem vagyok sem a hagyományos, sem a stoner rock híve, egyszerűen a metalban sokkal izgalmasabb, érdekesebb és erőteljesebb zenei megoldások vannak. Továbbá annak sem vagyok a híve, ha egy zenekar stílust változtat, az ilyesmit nem mondható fejlődésnek. Köpködni persze nem akarom őket, nyilván ebben a stílusban ez nem olyan rossz, még ha nem is az én stílusom, biztos beleuntak már a bonyolult zenébe, érezni és tolni akarták a rák'n'roll-t, tudomisén. Meg lehet ezt érteni, emberek vagyunk, na. Illetve az össznépi ajnározás is a fejükbe szállhatott, legalábbis egy ilyen összecsapott szám hallatán, mint a Blasteroid, csak arra tudok gondolni, hogy úgy voltak vele, ők már bármit kiadhatnak, akkora imádat tárgyai, hogy el fogják fogadni, így is lett. Meg azért valljuk be, elég rendesen érezni a kábítószerek hatását, olyan agyahagyott témák vannak. Nagyon skizó lemez lett, inkább egy válogatásalbumr a hasonlít, mint a régi egységes megszólalásra, koncepcióra, ami korábban sajátjuk volt..
Ezt a stoneres vonalat is vérprofin hozzák. A Dry Bone Valley is telitalálat, nekem már annál is eszembe jutott a QOTSA, a Thickeningnél csak fokozódott! 10/10 :)
andor baszod ez kurva jó írás
az unseen egyértelműen uralja az évet! :)
Tuskó!!!!!!!!!! !!!!!
=)
de tényleg, számomra azóta is lejtmenet, amit csinálnak, pedig általában kedvelem az összetettebb muzsikákat.