A Mastodon (micsoda egy név! és mennyire illik a zenéhez!) a tavalyi év egyik meglepetése volt számomra, bő 15 perces EP-jüktől egy laza mozdulattal leesett az állam, azóta tűkön ülök, hogy a teljes albumot is hallhassam. A Remission 44 perces, 11 dallal, amit egyértelműen a dobos (Brann Dailor) visz el a hátán. Egyszerűen szétdobolja a zenét a fickó. Hihetetlen, amit művel. Tuti, hogy félig pók a srác.
Persze a gitártémák sem egyszerűek, azokra is muszáj odafigyelni. Tulajdonképpen mást sem csinál velem ez a zene, mint folyamatosan figyeltet. Mármint nem engedi, hogy egy fél másodpercre is másfelé kalandozzanak a gondolataim. Komplex, technikás, agyas - na ezzel szinte kimerítettem ezeket a jelzőket - deathes, hardcore-os, progresszív, extrém, egyedi - amit csak akarsz, azt megleled itt. A két percestől a hét percesig. Mindezek ellenére mégis zenei marad a Mastodon (és nem azért, mert néha lágyabb témákhoz nyúlnak, mittomén a lemez közepén az ötös szám szinte pihentető vagy a kilences már szinte könnyeket fakaszt - Mastodon-módra), hiába cincálják szét az agysejtjeinket, a zene nem esik szét atomjaira. Bár az igaz, hogy a lemez meghallgatása után néha úgy érzem magam, mintha beraktak volna egy centrifugába egy fél órás 8000 fordulat/perces programra.
A tizenegyes dalt - Elephant Man - több, mint gyanús, hogy David Lynch Elefántember című filmje ihlette. Beteg elmék ha találkoznak - akár virtuálisan is. Pedig ez a szám a legzeneibb, szinte már szép, vagyis nem is szinte. Instrumentális, gitárosdallamos. Öt percig. Utána süvít a szél egy kicsit, majd csend és jön a kötelező rejtett akármi, jelen esetben egy kis ki tudja milyen zaj, szóval ha halljátok a szélfújást nyugodtan kapcsoljátok ki a cd lejátszót.
Mivel a szívem a dobok felé húz, hiába "próbálkozik" a többi zenész a csapatban, legtöbbször képtelen vagyok másra figyelni, mint Brann játékára. Tudom, ajnároztam már néhány sorral fentebb, de félelmetes amit összedobol a dalokban, iszonyatosan izgalmas a játéka. Dobospalántáknak különösen a figyelmébe ajánlott. Akár amit a komplex részeknél játszik, akár amit a bontogatós - szinte lírai - gitártémáknál. Lefogadom, hogy komoly fizikai fájdalmat okozna neki, ha a kettő-négyet kellene ütnie.
Gondolkodni szerető, nyitott embereknek. Hallgass bele, lefogadom, hogy képtelen leszel szabadulni utána tőle. Mint a mágnes, úgy vonzza az embert magához. Jaj de tudnak ezek az emberek zenélni. Még a káoszon innen. Lenyűgöződtem. Mastodonizálódtam. Ti is tegyétek ugyanezt.
Hozzászólások