Shock!

Többen felhúzták a szemöldöküket, amikor a Mastodon a Warnerhez szerződött, én azonban nem tudtam elképzelni, hogy az utóbbi évek egyik legjobb amerikai metal bandájából háromakkordos slágerecskéket hoz majd elő a multikiadó. Ha valaki aggódott is emiatt, alaptalan és felesleges volt: Brann Dailorék a Blood Mountainnel pontosan ott veszik fel a fonalat, ahol két évvel ezelőtt a kolosszális Leviathannal letették.

A Mastodon sikere és a warneres szerződés talán furcsa lehet egyeseknek, szerintem azonban semmi különös nincs benne. A banda nemcsak ijesztően eredeti és jó, hanem egyfajta metszésponton is áll, aminek következtében még irgalmatlan komplexitásuk ellenére is a legkülönfélébb zenékre gerjedő embereket tudják az ujjuk köré csavarni. A Neurosis-, Voivod-, Isis-féle elborult apokalipszis-zenék rajongói helyből lepadlóznak a csapat által közvetített, valahol nagyon rokon érzésvilág miatt, a progresszív vonal hívei a furcsa ritmizálásoktól, egymásba tekeredő riffektől, Dailor döbbenetes dobjátékától nyúlnak magukhoz, ugyanakkor az egész zenéből árad egyfajta álomszerű, erősen kenderillatú elszállós feeling is, ami a stonereket vonzza be a táborukba. Emellett a csapatnál máig tisztán érezhetők legmélyebb gyökereik, a klasszikus hardcore, thrash és crossover muzsikák, de a Sabbath-, Zeppelin-féle ősrock is gond nélkül kitapintható abban, amit csinálnak. Mindebből egy olyan hangzásvilág jön létre, ami nemhogy teljesen egységes, de összességében nem is hasonlítható senki máshoz. Csakis ebben és nem másban rejlik a Mastodon áttörésének titka.

A négyes ismét konceptalbumot csinált: a Moby Dick után ezúttal egy elborult horrorisztikus sztori került terítékre, amihez tökéletesen passzol is az alaphangulat (feltételezhetően mondanom sem kell, hogy a borító is megint gyönyörű). A Leviathanhoz képest mindössze annyi az elsőre is érezhető változás, hogy Brent Hinds és Troy Sanders minden korábbinál több dallamos énektémát passzintottak az izzó lávaként fortyogó, folyamatosan változó zenei alapok tetejébe, de ettől egy cseppet sem lettek kommerszebbek, sőt, talán még összetettebb is ez az anyag, mint az előző volt. Hinds és Bill Kelliher csak úgy dobálják egymásnak a gyilkosabbnál gyilkosabb riffeket, Dailor szétveri a dobcuccot a maga erősen Lombardo-hatású, ám teljesen sajátos stílusában, miközben az egész bandában ott rejtezik valami megfoghatatlan sajátosság, ami a '70-es évek nagyjaira volt jellemző: semmi erőlködés, semmi görcsösség nincs ezekben a nótákban. Modernek, feszesek és atompontosak, de nem úgy, mint egy Lamb Of God vagy egy Killswitch Engage: sokkal lazábban, füstösebben, jammelősebb benyomást keltve szólalnak meg, mint a mai modern metal bandák tulajdonképpen bármelyike.

A lemez a The Wolf Is Loose-zal nyit, ami Mastodon-mércével még akár slágeresnek is nevezhető punkos tempójával és sejtelmes, repülős dallamaival, a Dailor eszeveszett pörgetéseivel megbolondított örvénylő középrészben azonban már itt is egyértelműen jelzik, hogy a hozzáállás mit sem változott. A törzsi ütemekkel indító Crystal Skullban Scott Kelly vendégeskedik a Neurosisból, ez egy vérbeli Mastodon-eszencia gyilkos váltásokkal, óriási riffekkel, lázálmokat idéző dallamokkal, ami tökéletesen készíti elő a lassan, fenyegetően építkező Sleeping Giantet. Ez a monumentális, túlvilági eposz kétségtelenül a Blood Mountain egyik csúcspontja, de az erősen voivodos Capillarian Crest sem kevésbé vadállat a maga károgósabb, rekesztett énektémáival és pengeéles gitárdallamaival. A Circle Of Cysquatch szintén védjegyszerű Mastodon: vérengzően intenzív, kavargó, nyomasztó és összetett, a legbetegebb dal azonban kétségtelenül a Bladecatcher. Kriptaszagú thrash/black-riffelés váltakozik itt megadallamos gitárfutamokkal – melyekben nemcsak a Thin Lizzy és az Iron Maiden szelleme kísért igen erősen, de egyben a lemez legjobb momentumai közé is tartoznak – , ének és szöveg pedig nincs is, csak némi torzított, lidérces izgágaság.

Az ezt némileg oldó, Josh Homme (ex-Kyuss, Queens Of The Stone Age) vendégeskedésével színesített Colony Of Birchmennel aránylag könnyen bele lehet kapaszkodni a lemezbe, habár ennek is van egy bizonyos tenyérizzasztós, rémálomszerű hangulata. A Hunters Of The Sky megint hagyományosabb Mastodon, a főriffek itt erősen a klasszikus, Ride/Master-korabeli Metallicára hajaznak – ez egyébként az egyik legnyilvánvalóbb hatás a bandánál – , de a megtekert ritmizálás egészen másfajta húzást ad a nótának. A Hand Of Stone-ban minden van melodikus, utaztatós résztől kezdve ősrockos gitártémákon, ízes szólókon át thrashes zúzdáig, míg a This Mortal Soil talán az egész Blood Mountain legfogósabb dala: visszafogott, higgadt, ám pattanásig feszült kezdése után dúdolhatóan dallamos már az alapriff is, a nagyívű énekdallam azonban mindent visz, nem is beszélve a később beérkező intenzívebb részekről. A Siberian Divide-ban megint visszatér a kísérteties hangulat és vele érkezik Cedric is a Mars Voltából, hogy még egyszer utoljára felpumpálják a hallgató adrenalinszintjét a '70-es évek nagyjait idéző, ódon Pendulous Skin zárás előtt. Fájdalmasan szép akusztikus gitárok, méltóságteljesen hömpölygő témák, finom billentyűk a háttérben – hasonlóan tökéletes levezetés egy ilyen nyomasztó, ezerszínű album után, mint legutóbb a Joseph Merrick.

A Blood Mountain ugyanolyan mágikus lemez, mint a Remission vagy a Leviathan voltak: nem adja meg magát egykönnyen, de ennek ellenére is valamiféle földöntúli erő kényszerít rá, hogy újból és újból feltedd, ha pedig egyszer elmerültél benne, egy ideig garantáltan nem is lesz kedved mást berakni helyette. Nem akarok olyan nagy szavakkal dobálózni, mint hogy a Mastodon a metal jövője és hasonlók, de annyi bizonyos, hogy aki tudni akarja, hol tart és főleg merre halad 2006-ban a műfaj, az nem kerülheti meg őket. Az év egyik abszolút csúcsteljesítménye.