Shock!

Szerencsére igazán nem kellett sokat várnunk az év első óriási koncertjére! Némi bosszúság a nagy örömködés közepette, hogy a Mood utód Wall Of Sleep műsorát lekéstük, pedig az izgalmas útviszonyok közepette is siettünk, ahogy csak tudtunk. A magyar doomsterek fellépése után tartott "közvélemény-kutatás" mindenesetre azt hozta ki, hogy rendben volt a buli és lényegében az elődzenekar útját folytatja a társaság, Holdampf Gabi éneke is a Mood-időket idézte. Sajnos azonban ezt már csak máskor tapasztalhatom meg személyesen, ráadásul a Wall Of Sleep várhatóan nem lesz az intenzív koncertezés híve...

Szemben az este két amerikai hősével, akik közül a Today Is the Day egykori tagjai által életre hívott Mastodon alig néhány pillanat alatt padlóra küldött! Ha nem tudom előre, hogy a fenti banda ex-muzsikusai jönnek új formációjukkal, akkor is egyértelműen az 1999-es pesti T.I.T.D./Neurosis koncert emlékei villantak volna be elsőre az agyamba a zene hallatán. Ez a négyesfogat is a töredezett, földcsuszamlásszerű dobütemekre alapoz (Brann Dailor, az ütősük tutira nem normális!..), ahogy a Troy Sanders bőgőshöz és Brent Hinds gitároshoz fűződő agyonkínzott üvöltések is a helyükön voltak. Náluk viszont nem érződik a "Mai Nap" vagy a Neurosis védjegyének nevezhető világvége-hangulat, amitől persze egyáltalán nem lesz sekélyesebb a zene. Itt érezhetően más a cél. Próbáld meg elképzelni, mi jöhet létre az imént emlegetett csapatok lesújtó brutalizálásának és mondjuk az ugyancsak súlyos Down-féle jammelésnek az elegyéből - alighanem valami hasonló eredményt kapsz, mint a Mastodon. Állat, illetve stílszerűen ŐSÁLLAT!!! Sőt, párhuzamba állítható velük a Blind Myself is, akiket Troy nem győzött méltatni a buli alatt!

Hasonló rock n'roll életérzés hatja át a High On Fire ténykedését. Őket páran úgy írták le nekem, mint a következő Kyusst, a koncert azonban más képet alakított ki bennem a trióról. A "minden stoner bandák legstonerebbikének" tartott Kyusshoz hasonlóan ők is rengeteget merítenek a 70-es évek hangzásvilágából, megszólalásuk viszont karcosabb. Túl a banális Black Sabbath-párhuzamokon egy másik legenda, a Motörhead is beugrott róluk az általános feeling miatt. Nem is csupán a hármas felállás miatt: az énekes/gitáros Matt Pike csaknem egy az egyben visszaadta Lemmy ráspolyos orgánumát, egyedül azok a csúf bibircsókok hiányoztak... Mi több, az átlagosan 5-6 perc körüli saját nóták után a vége felé elsikálták a Witching Hourt is a Venomtól, mintegy válaszként a Mastodon Thin Lizzy feldolgozására (ha már a trió felállású klasszikusoknál tartunk).

Nem voltunk túl sokan egyébiránt, részben talán a hétfői napnak is betudhatóan durván 50-60 fő gyűlhetett össze Gödöllőn. Ám aki eljött, láthatóan remekül szórakozott, teljesen függetlenül attól, mely zenei színtérről érkezett. Ezt megint csak öröm volt látni! Szóval ezt az estét is gond nélkül odahelyezhetjük a legemlékezetesebb hazai underground metal megmozdulások sorába.