Hogy azonnal lelőjem a poént: 2006-ban elég nehéz lesz az új Katatonia lemeznél modernebb, hangulatosabb, és mégis fülbemászóbb lemezt készíteni. A borult svédek alapvetően nem változtattak a már sok esetben jól bevált formulán: vánszorgó, szenvedős versszakok után odalépnek a refrénnek, de a zenei témák összetettsége, és az énektémák szuicid hangulata mégis fényévekre katapultálja őket a tucatgót-műdark csapatoktól.
Természetesen szembetűnő újításokra is törekedtek a srácok, az első tényező azonnal a kezdő Leader riffjével érkezik: igencsak mélyre hangolták ezennel a gitárokat (mély B-re), és ezzel együtt az egész zene irtózatosan vastag masszát alkot. Majd Jonas Renske, mindannyiunk kedvenc mikrofonállványhoz rögzített vízihullája belekezd 55 perces kálváriájába. A dal különben tipikus Katatonia kezdőtéma, keserű sorokkal berobbanó refrénnel ("Come here, I've paid up for you, I've sold my weakness too"), és újra itt van az, amit az előző lemez (Viva Emptiness) kezdő dalában úgy szerettem: a tiszta ének mellett rekedt ordítás is bevetnek néha. A későbbiekben örömmel konstatáltam, hogy ezt több helyen (Rusted, The Itch, July) is használták hangulatkeltő elemként.
Már az első dalokban szembetűnő a dobtémák ötletessége, lendülete. A frissnek ható, helyenként géppuskaszerűen bevágó pörgetések és rejtett, ízléses díszítések még jobban kihangsúlyozzák a zenei részek minden eddiginél bonyolultabb mivoltát. Bizony, néha már szinte progresszív zenekarokat meghazudtoló módon csavarják a témákat a fiúk. Jó példa erre az Increase utolsó refrénje, ami után igen durván darál a kétlábgép is. (A "sick sleep sick" kifejezés viszont kicsit megtévesztő, mert a mezei maidenes azonnal folytatná...)
Mellesleg a lemez egésze nagyon erős, nem érzem, hogy bárhol leülne a muzsika, lankadnak a figyelmem. A másodikként felcsendülő Deliberation refrénje újabb telitalálat, aztán jön a halálszagú Soil's Song, vastagon szaggató riffel, őrült pörgetésekkel - és minderre egy sejtelmes kis visszhangos refrént varrtak, ami alól az alig 3 perces dal végén kiúszik a metal, és a helyén felbukkanó vonós hangszínekbe úsznak be a refrén utolsó sorai. Ez pl. zseniális húzás, nem tudnék hasonló megoldást felidézni helyből. Ilyesmi üdítő pillanatoknak lehetünk még tanúi pl. a Consternation effektezett éneke és kellemes instrumentális átvezetői révén, és a The Itch hangerőpotival beúsztatott gitárdallamai is ide sorolhatóak. Minimális kis megoldások, de azt jelzik, hogy a csapat igen kreatív pillanatában rakta össze a lemezanyagot.
A My Twin kislemezen is kijött korábban (írtunk is róla) - tipikus Katatonia sláger ez is, helyenként samplerekkel feldúsítva. A refrént feldobni hivatott visszhangos gitártéma a csapat védjegyének számító sikálós, disszonáns érzést keltve csúszkáló dallamainak egy igen jól sikerült példánya. Tényleg jó választás volt klipnótának - és a hozzá készült videó is méltó a csapathoz. A lemez legjobb riffjét is megtaláltam elsőre: ez a Follower közepén felbukkanó üveghangos csúszkálással tarkított durvulat, de pl. a lemez egyik csúcspontjának számító 6/8-ban lüktető Julyt is jól megpakolták arcpirító pillanatokkal, szóval lehet csemegézni.
Renske lírája újfent dicséretes, nem tudom a szemére vetni, hogy kb. 500-as szókincsből gazdálkodik, amíg ilyen sorokat vet papírra, hogy "I hold your hand so hard my knuckles turn white", és "words are stones in my mouth", vagy az In The White akadozó refrénje, amit mintha madzagon rángatnának elő szegény fickóból: "To overcome this I'll become one with the quiet, cold, dark, late November". Súly. Ehhez a kesergősen lejtő dallamú refrénhez bizony a jobb lemezboltokban pengét is kellene mellékelni! Piszok nagy nóta ez is! Betegesen kanyarodó, el-elcsukló dallamait hallgatva néha el szoktam gondolkozni azon, hogy vajon mi minden érhette őt az életben, hogy minden lemezre képes magából kisajtolni 10-12 csalódottságtól és reménytelenségtől kongó szöveget?!?
A lemez vége is töretlenül tartja a szintet: A zaklatott the Itchben Daniel Liljekvist dobos újra nagyokat alakít, nem hazudtolja meg - ha jól tudom - hardcore-os múltját. Mindezek után a Journey Through Pressure jelenti a megnyugvást, hangulatában kicsit a Soil's Song elmúlás-érzetét hordozva. A dal utolsó percei szinte funeral doomnak is elmennének - tehát garantált, hogy ha sokat hallgatod, még piknikezni is ásóval mész!
