Shock!

Immár egy kezemen pont meg tudom számolni, hogy hányszor voltam olyan családias, de szívvel-lélekkel épülő kis fesztiválon, mint a Prog Camp. Idén sem robbant fel a jegypénztár, nem volt tülekedés a merch-pultnál, és egy valamirevaló wall of death-hez is hiányzott vagy 50-60 ember (biztos a Hooligans bulin voltak két faluval arrébb), de a hangulat és a felhozatal változatlanul szuper, mint eddig mindig. Szóval vessen magára mindenki, aki mindig csak tervezgeti, hogy jönne.

Az első napot a Broken Memory kezdte. A pécsi ötös immár új énekessel lépett fel, és a korábban használ programozott ütemek helyett a dobfelszerelés mögött kisebb meglepetésre a Symmetry-gitáros Révész Gyuri teljesített kiválóan. Volt sok göteborgi riff, pár Trouble-szerű lassulás, meg Sepu-rokon málhásabb pillanat is – utóbbiak jól estek és kellő változatosságot hoztak a kapkodósabb témák között. Örülök, hogy teljes a zenekar, szerintem nagyon jó benyomást tettek a lassan szállingózó közönségre.

Őket a Perfect Symmetry követte, akik a best-of programot jó néhány új dallal is megfűszerezték, a végén pedig a demós/elsőlemezes Morningot is előkapták. Többünknél beütött a nosztalgia, de Friskó „Fidó" Péter, a keverő mögött évről-évre csodát tevő ex-énekesük még mindig várat a vendégszerepléssel. Pedig mindig mondom neki, de nem veszi komolyan. Nem mintha Kata őserejű hangját hallva nem csettintenék elégedetten, és az új dalokban szövegíróként is nagyot alkotott. Jöhet a lemez. (Vagy esetleg kazetta, mint a két éve kiadott huszonöt éves válogatásuk.) Apropó, a basszeros a fesztivál „apukája", Szabolcs. Nem tudom eldönteni, hogy szerény-e vagy taktikus, hogy csütörtökre rakta a bandáját. Talán utóbbi, mert a kb. háromnegyed órás koncert után átadhatta magát a szervezőt megillető háromnapos.... rohangálásnak.

A Mad Robots szokása szerint újra kinyitott valami fura dimenziókaput. A színpadra pillantva az az ember benyomása, hogy három marcona erdei ember közrefogott egy széplelkű pantomimművészt, a négyükből kigördülő zene viszont abszolút nem a vicc-kategória. A lassan fokozódó, hömpölygő első dalok elringattak, aztán a közepén-végén olyan katartikus pillanatokkal soroztak meg, hogy győztem jobbra-balra nézni megerősítésért, hogy ugye nem csak én érzem úgy, hogy itt és most minden klappolt - hangzásilag, technikai hátterileg, fények és arányok szempontjából is csillagos ötös volt a produkció. Időben és térben kizökkentő muzsika, ép ésszel felfoghatatlan váltásokkal – a Pareidolia dalai a Wildfire-től a Silent Waterig valami olyan kényelmes zsibbadást okoztak, hogy talán még mosolyogtam is volna, ha nem ügyelnék rendíthetetlen metálos imidzsemre.

Utánuk a Continoom kicsit hirtelen váltás volt színes és lendületes előadásával. A '80-as és '90-es évek legjobb progrock- és metálpillanatait hozták el modern köntösben, füstölő gitárszólókkal, nagyívű kórusokkal, együtténeklős-tapsolós refrénekkel. Schrott Péter azóta már az Omega „utódzenekarában" is felbukkant, hangi adottságai alapján igencsak megérdemli a reflektorfényt. Sajnáltam, hogy nem sikerült az elejétől ráhangolódnom a pozitív kisugárzású dalokra, mert amikor búcsúzkodtak, még jól esett volna 1-2 nóta. (Apropó jól esés... Itt kell megemlítenem a koncert előtt/alatt elfogyasztott kemencés pizzát, ami miatt még akkor is érdemes eljönni a szigetvári kempingbe, ha különben egy megátalkodott Kispálos vagy.)

Na, és akkor jött az Anafora, akik a kábé tizennégy éve készített lemezüket élőben sosem adták elő a felvételt összehozó felállással. Egészen mostanáig. Melankolikus, mesélő énekhang, veszedelmes hangzatok és fura témák.... Az első 5-10 percben nem tudtam, hogy mi lesz velem így éjfél körül. Volt, hogy azon morfondíroztam, hogy a hangfalakból szembejövő akkordok szerzője elidegenítő szándékkal épített-e ilyen fojtogató akkorderdőt? De aztán beszippantott a hangulat, és annak ellenére, hogy az est legnehezebben emészthető, abszolút nem buli-kompatibilis, itt-ott IHM/VHK-rokon muzsikáját vezették elő, valahol a legpozitívabb meglepetést is ők nyújtották. Keressétek meg a Két ajtó, egy lámpás című lemezt, és próbálkozzatok vele egy borús őszi estén.

A pénteki napon már kitelepültek a szórakozást szolgáló társasjátékos és VR-es csapatok, majd a késő délutáni workshop keretében a Marcello's Mystical Mind tagjaival beszélgettünk a zene és a szöveg összefonódásáról. A kellemes ücsörgésnek a színpad felől felhangzó, igen meggyőző hangok vetettek véget. A női dobossal aprító Mudi színes zenei palettáján a downos bólogatástól a rapes betétig sok minden elfér, és a jó értelemben vett kattantságból sincs hiány. A meglepő ritmusokkal jó barátságot ápoló banda videóit mindenkinek ajánlom megtekintésre. Beugrott, hogy kicsit mintha a miskolci Varsó kistesó lennének. Jó volt velük is megismerkedni, remélem, hamarosan ismét rám mordulnak.

Az Aebsence már a 2000-es évek elején is „öreg" banda volt. Nem is mindenképp az első találkozásunkat jelentő Old demó borítóját díszítő cserzett arcú bácsi miatt, hanem a kezdetektől saját hanggal bíró, ősi erőket megidéző dalok alapján éreztem úgy. Azóta is egy bölcs ent-pásztor kimértségével teszik dolgukat, és nagy ritkán a világra eresztenek egy csokornyi búban érett-érlelt, világfájdalomba áztatott szerzeményt. Idén ősszel várható az új lemez, és bár picit már villantottak belőle, de a koncert az eddigi 3 anyag keserédes esszenciájára épült. Ja, és a dobos Karner mester csodás borokat alkot, érdemes lenne valami rajongóbarát póló-cédé-alkohol-gravírozott logós doromb kombóban gondolkodni a megjelenés kapcsán, díjaznám.

A Marcello's Mystical Mind zenekarra már ellőttem az összes szép jelzőt a korábbi években, így a végtelen profizmus és mesteri dalszerzői képességek helyett egy olyan dolgot írok le, amit kevés bandával kapcsolatban érzek ennyire az első pillanattól kezdve. Vannak azok a filmek, ahol a legkülönbözőbb különc figurákból kovácsolódik össze egy szívmelengetően ütőképes csapat, akik végül felrepülnek a holdra, lemásznak a vulkánba vagy valami más módon mentik meg a világot, miközben annak népessége épp gyanútlanul vakarássza a hátsóját. Török Viktor és tettestársai is ilyen arcok. Mármint hogy szimpatikus és szerény srácok, akik összecsatlakozva olyan szupererők birtokába jutnak, hogy hangjegyekkel bontják le a cudar világ rád rakódott mocskát. Mert erre hivatottak. Főleg, hogy a végén játszottak egy új dalt is. Minden volt benne, csak hiba nem.

A Pair O' Dice generációs ugrást hajtott végre a mélyre hangolt moderncore-os riffek és breakdownok világába. Minden profizmusuk és elsőre hallójáratba ragadó refrénjeik ellenére ez nem annyira az én terepem, nem is nagyon tudok párhuzamokat vonni hasonló előadókkal. Egy biztos: Frankó látni, hogy vannak komolyan vehető fiatal bandák. Most újra belehallgatva kicsit sajnálom, hogy nem készültem fel belőlük a fesztivál előtt, de kocogós zenének hamarosan bevetem majd, mert van bennük energia és dög rendesen. (Félek, hogy bennem csak dög lesz közben.)

Szigetvár gitáros mesterét Hajnal Lászlónak hívják, és Fygura nevű triójával már másodszor lépett fel a fesztiválon. A vastagon brummogó sokhúros hangszerek (külön bőgős nincs is) és az itt-ott elhintett félelmetes szólók ellenére nem technikai bemutató volt a buli. Nagyon érdekes elegy ez a zene. Sokszor eszembe jutott, hogy a sokszor melankolikus énekdallamok egy akusztikus gitáros, balladisztikus hangszerelésben is totál működnének. Látszik-hallatszik a beleölt energia, mert vokálfronton jóval erősebb volt a produkció, mint tavaly, és nagy dicséret pl. a Fohász című dalért, ahol tök jól érvényesül a „kevesebb néha több" elve. (Valahol most ékszereit csörgetve felsírt egy svéd-amerikai neoklasszikus Ferrari-gyűjtő.)

Szombaton újabb délutáni ejtőzés, játék, kacagás, csirke box – ami nem tollas-csőrös ketrecharcos történet, hanem egy kartondoboznyi forró rántott pipifalat –, aztán jött a jelen cikkem végére beillesztett, érettségiszerűen témákra bontott Prog Champ vetélkedő kérdéssora (iskolakezdés alkalmából fogadjátok szeretettel), majd az este hangos koncertet is adó Tari Szabolcs akusztikus előadása. (Még egyszer bocsi, Maestro, hogy a kvízzel belelógtam az idősávodba!) Szabi a Miserium zenekart búcsúztatva járt már a Prog Campen pár éve, és az akkori éjszakai zombijárás helyett most a From the Sky élén győztes hadvezérként tért vissza. De ne szaladjunk még előre... A Rex című debütről ismert dalok unplugged verzióban teljesen más arcukat mutatták egy valódi gitárművész tolmácsolásában, akihez dobos kollégája is társult – énekesként is. Többünk nevében mondhatom, hogy felvételen is szeretnénk ilyet. Hamar.

Az év hazai progmetal-albuma címet idén nem nagyon lehet elvitatni a Solidity zenekartól. Az ős-progcamperek az Abaligeten szerveződött első évektől láthatták őket, szemmel követhették a dalok és a produkció alakulását, és az idei lemezbemutató megkoronázta ezt a fejlődéstörténetet. A fesztivál „féljubileuma" kapcsán a srácok egy tortát is átnyújtottak a szervezőnek, miközben két gumi T-Rex hergelte a jelenlévőket. Utána pedig ment tovább az aprítás az újságmellékletként is kijött Evolution Of Prodigality korong olyan gyöngyszemeivel, mint a kellemes Pull Me Under-hangulatból kibontakozó Queendom power lírája, ami acsarkodós közepe-vége és a 23 hangnemváltás ellenére is abszolút slágergyanús a maga „MeatLoaf meets Nevermore" világával.

A harmadik nap technikás-modern bandája a Dream of Insomnia volt, de szerencsére a „dühös, megtördelt versszakok utáni szállós refrének" alapreceptet mindig sikerült egy-egy váratlan leállással vagy játékosabb pillanattal megspékelniük. Gitárilag mindkét bárdistának beírom a pirospontot, mert a szombati nap iszonyú erős mezőnyében is sikerült maradandókat villanniuk.

Nagyrészt a tavaly megjelent első lemezre épült a From The Sky koncertje, de a közelgő második anyagot is belengették egy dallal, ha jól emlékszem. Szimfonikus prog-death a játék neve, de valahol mégis emészthető, dúdolható és könnyen kedvelhető formában. És – hatalmas fegyvertény! – sosem fordul át a dolog saját karikatúrájába, pl. a Fleshgod Apocalypse jelleggel zordan vágtató Libera Me és társai olyan mélyreszántó pillanatokat adtak, hogy a koncert másnapján a vakító napsütésben a szigetvári Spar felé csoszogva is jól esett fel-felidézni egy-egy sötét melódiát. (Főleg, hogy délután még egy falunapra és Csepregi Éva-koncertre is elkeveredtem véletlenül. A szőke hajzuhatag és az elsöprő színpadi jelenlét végül is mindkét nap megvolt.)

Kertész Márton gitáros maradt is a színpadon, és felsorakozott mellé szóló(?)bandája, a Rivers Ablaze aktuális felállása. Ez volt velük az első találkozásom, a három év alatt megjelent három lemez csodaszép digipackos verzióit is a koncert után szereztem be, de még nem álltam neki a sűrű, atmoszférikus hangorkánok feldolgozásának, így dalokat vagy pillanatokat sem tudok kiemelni. Hosszú instrumentális részek, szuperszonikus gitározás, szélvész blackes hangulatok, hömpölygő és sodró témák egymásutánjával kápráztattak el, amelyekben Márton hangszere legalább annyira főszereplő volt, mint az énekesként közreműködő, a honi underground számos bandájából ismerhető Knapp Oszkár. Nagyon különleges színfoltja a csapat a hazai extrémmetál-palettának!

A fesztivált a Walk Among Giants zárta. Pár éve alakult a pécsi zenekar, de a gitáros Tillman Gábor már kábé húsz éve is Satriani-dalokkal szórakoztatta az arra fogékony egyetemista társaságot, így sejtettem, hogy rossz nem lehet a dolog, max. kicsit szolidabb, mint az előző produkciók. Tévedtem. Egy-két reménykeltő saját dal után jöttek hirtelen a Gojira-feldolgozások, és valami elszabadult. A három nap legnagyobb mozgása rájuk alakult ki, és a záró visszataps után újra eljátszottak egy prog-djent-tappingvirga saját nótát, aztán fülig érő szájjal hálálkodtunk egymásnak a csillagfényes égbolt alatt. Szóval, a bandanévvel ellentétben nem csak jártak egyet a „nagyok" – a már lemezzel rendelkező, régebb óta aktív pályatársak – között, hanem abszolút felnőttek melléjük, és emelt fővel tették fel a koronát a rendezvényre.

A tervek szerint jövő nyáron újra találkozunk, pont ott, a török-lyuggatta vár árnyékán túl, a nagy (1)666-os totemoszlop mögött enyhén balra, a kemping bejáratánál, Prog Camp logós csirkebox-kesztyűben.

Utóirat: A kvízt a helyszínen a From the Sky gitárosa, Kiss „Taz" László nyerte, lenyűgöző 69 százalékos eredménnyel. Aki szeretné kipróbálni magát, ide klikkelve megpróbálkozhat a kissé felfrissített változattal.

Fotó: Szakál Róbert / Nyitófotó: Temesvári Kamilla