Shock!

Szar dolog újra és újra ugyanazt leírni. Hogy mennyire jó ez az egész. Hogy vajon miért nem jönnek naponta ötszázan? Hogy miért nem a X banda van ott, ahol Y? ... De ezek a gondolatok szerencsére mindig csak utólag támadnak be. Ott és akkor, a színpadra tapadt tekintettel, a riffekre csavarodott fülcimpákkal nem ér rá az ember ilyen hiábavalóságokon agyalni. Három nap, ahol tényleg a zene van középpontban. Az immár a nyaram szerves részévé vált Prog Camp, ahol bár csekély számú, de abszolút műértő és a négy év alatt baráti közösséggé kovácsolódott közönség előtt lép fel a hazai underground metal szcéna underdogjainak krémje, olyan zenekarok, akiket máshol és máskor ritkán látni nagy színpadon, főműsoridőben, rendes hangosítással és fényekkel.

Tényleg nehéz erről bármi újat papírra (azaz monitorra) vetnem. Fanatikus zenerajongónak lenni olyan, mint valami kis szekta tagjaként kicsit reményvesztetten nézni kifelé, hogy az átlagember miért nem látja a nagy igazságot, amit mi maroknyi kiválasztottak már ismerünk? Csak persze ugyanekkor a külvilág nagy kérdőjelekkel a feje fölött bámul vissza, és fingjuk sincs, hogy nekünk miért jó az, amit csinálunk. Szóval nem fűlt a fogam hozzá, hogy megint egy szokásos koncertbeszámoló cikket írjak. Hiszen aki nem volt ott, annak úgysem tudom írásban visszaadni a hangulatot, akit nem érdekel, az addig sem jutott el, hogy megnyissa a cikket, aki pedig a fellépők listájára nézve ismeretlen bandanévvel találkozik, az simán rájuk keres, és ha ügyes, még a dobos cipőméretét is megtalálja az interneten (mindenkié 44-es volt különben, a 4. Prog Camp tiszteletére így lettek összeválogatva). Kapóra jött viszont, hogy Szkróbó Szabolcs, a fesztivál megálmodója és főszervezője minden bandáról készített egy rövid videót – így tehát rendhagyó módon most egy olyan beszámoló következik, ahol olvasás közben audiovizuális örömökben részesítheti magát az érdeklődő, a napok és a fellépő csapatok sorrendjét tartva.

CSÜTÖRTÖK

„És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap." (Mózes I. 1:5)

A Tehetséggondozás projekt keretében minden napot egy-egy feltörekvő zenekar nyitott, és csütörtökön ez a feladat a Vedj nevű formációra hárult, akik cseppet kattant muzsikájukkal azonnal a szívembe lopták magukat. Szívesen hallgattam volna őket a szűk fél óránál tovább is, mert abszolút érett produkcióról van szó. Vicces, hogy az éneket hallgatva itt-ott eszembe jutott a román/erdélyi Dirty Shirt, de itt a frontember tiszta fehér ingben volt, így hamar el is felejtettem. Remélem, hogy mihamarább újra találkozunk velük.

Nacsai Zsolt idén duplázott Szigetváron: a pénteki Void buli előtt egy nappal tiszteletét tette stoner-doom formációjával is. Mondhatnám, hogy a Solar Yetitől kaptunk hideget-meleget, de – talán az időjárás miatt is – inkább a fülledt sivatagi feeling jött szembe, de az nagyon. Zsolt hangja ebben a zenei környezetben is sütött. A riffek meg lavinaként zúdultak – csak hogy egy percre se engedjem el a névben rejlő viccet. Ja, és még annyi, hogy a gitárszólóknál itt-ott odavizionáltam egy jó vartyogós-gégemetszett talk-box effektet.

A tavalyról már ismert Pokoltornádó sem a tört ütemű arpeggio-futamokról híres, így a Yetik által kitaposott ösvényen léptek még pár bigfootnyit előre intenzitás terén. Vastag, mélyre hangolt riffek, helyenként HC-s aprítások és szövegköpködős ének, de hangulatos leállós részekkel tarkítva – és mindez kristálytiszta hangzással, hiszen a keverő mögött most is Friskó „Fidó" Péter foglalt helyet, a tengernyi potméter pedig vigyázzban állva fogadott szót neki három napon át. A név változatlanul botrányos, de ha egyszer hallod, esélyed nincs már, hogy elfelejtsd.

A Watch My Dying egy intézmény a honi extrém zenék palettáján. Végtelenül intenzív best of műsort kaptunk tőlük. A Klausztrofónia és a Fényérzékeny albumok rút slágereivel alaposan átrendezték a frizuránkat, az összesen 21 húr úgy szólt, mintha kétszer annyi lenne, az udvarias átkötő szövegekkel dolgozó frontember pedig tartotta magát ígéretéhez, és tényleg járt ajándék a könyvtári olvasójeggyel érkező koncertlátogatóknak. (Most valamiért beugrott egy párbeszéd az egyetemi kollégium folyosójáról a ködbe vesző 2000-es évek elejéről: „De szépen kiöltöztél, hol voltál?" – „Hangversenyen." – „És legalább megnyerted?").

A WMD-ben is teljesítő Potkovácz Márk szinte fel sem kelt a helyéről, és már nyomta is a második műszakot a Stabbed soraiban. Gabó Ádám csatasorba állítása nagyon jó döntés volt, a dallamos refrének kellemes kontrasztot alkottak a morcos death témákkal, és gitárügyileg is folyt a varázslás, így a pincemély döngölés mellé kaptunk szép, míves szólókat is.

Remek lezárása volt ez az első napnak, ami így visszatekintve főleg a durvább stílusok rajongóinak kedvezett, de akkor ez fel sem tűnt. Szerencsére a négy (és fél) koncert nem jelentett olyan szintű szónikus terhelést, mint amikor Abaligeten (az első kettő Prog Camp még ott volt) Szabolcsunk a teljes prog- (és prog-rokon) paletta bemutatására tett nagy igyekezetében dupla ennyi bandát eresztett ránk egy nap. (Az sem volt ám rossz, csak nehéz volt utána a ragtapaszt berakni a hallójáratomba.)

PÉNTEK

„És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és lőn este, és lőn reggel, második nap." (Mózes I. 1:8)

Mivel a szervezési fázisban még bizonytalan volt, hogy a járványügyi tótumfaktumok miként látják a zenés rendezvények sorsát, a 2021-es Prog Camp „szabadtéri progtalálkozó és szakmai konferencia" néven lett meghirdetve, megszervezve. Persze, hogy a megnevezés kicsit megmosolyogtató, hiszen egyértelműen az esti koncertek mozgatják meg a népet, nem pedig a nagy megfejtéseket idén sem hozó kerekasztal-beszélgetések, amiket komótosan italozgatva folytattunk a szigetvári kemping szívében. Viszont a „szakmai" szót ízlelgetve felmerült az ötlet, hogy egy komolyabb összefoglaló kiadvány/honlap/évkönyv/akármi készülhetne a honi progresszív zenékről, és erről péntek délután folyt egy motiváló egyeztetés. Bár egyelőre csak elméleti síkon mozog a dolog (egyszerűbben kifejezve: a faxom fog most a 40 fokban metálügyi kutatómunkát végezni), de a Prog Camp keretében szeretnénk, ha ez valamikor megvalósulna, így a fesztivál Facebook-oldalához csatlakozva erről a közeljövőben többet is meg lehet majd tudni – no meg csatlakozni is lehet a kezdeményezéshez természetesen.

Ami viszont még ennél is szakmaibb, az a The Void gitárosának délutáni előadása volt. Kovács Dániel bemutatta hangszerét és a hat húrtól a nyolc húrig tartó „evolúciót" a Void lemezek és dalok sorával, de egy-két bejátszás erejéig elektro-rockos projektjéből is kaptunk ízelítőt. Fontos újítás volt még idén, hogy a kemping területén már délután voltak kötetlen programok: a Démonblokk és a VR Pécs lelkes képviselőinek köszönhetően társasjáték garmadája és virtuális-valóság kalandok vártak mindenkire, akinek gyermeki énjét még nem marta halálra a sok sátáni rockzene.

A Tehetséggondozás keretében második nap a szemtelenül fiatal Ravenmask triót hallgathattuk meg, dobosuk a hallott infók alapján még az általános iskolát nyomja. Nomeg a kétlábgépet. A tizenéves, a közönséget elsőre kicsit megszeppenve lemagázó srácok itt-ott kicsit alteros felhangokat ütöttek meg, így a korai, még magyarul daloló Angertea-t is eszembe juttatták. Aztán meg nyomtak két System Of A Down-feldolgozást, és el kellett könyvelnem, hogy bizony ők is teljesen joggal voltak itt, és megállták a helyüket a kétszer-háromszor olyan idős progdínók között.

Hajnal Lacit legutóbb az Evermore nevű tribute csapat gitárosaként láttam jó tizenkét éve, és bizony a gitározást máig loomisi módon műveli. Az élőben itt debütáló Fygura triója basszusgitár nélkül állt ki, de mélyekből nem volt hiány a hét plusz nyolc húr miatt. Akinek bejött Lukács Peta önmarcangoló Homo Imperfectus lemeze, annak érdemes figyelnie a szigetvári zenekart. Énekileg sajnos nem volt tökéletes a produkció, de cserébe mindkét gitáros leszólózta a csillagokat. Már csak egy River Dragon hiányzott a végére, hogy elmosson mindent.

A fesztiválra évente visszajáró Tiansen a szokásos lendülettel robbant be, és mivel Radó Éden kapcsán eddig mindig valami ugra-bugra hasonlatot írtam, hogy legalább megközelítőleg visszaadjam színpadi jelenlétét, most egy sokkal fontosabb dolgot szeretnék kihangsúlyozni az ezer színben csillogó hölgy kapcsán: A legnyakatekertebb dallamot is tökéletesen énekli el újra és újra. A zene változatlanul friss, izgalmas és modern, és ha jól rémlik, akkor játszottak új dalt is, szóval biztos jó dolgokkal állnak elő hamarosan.

Következett a fesztivál fekete báránya, a horzsoló HC-s/punkos dalokat reszelő Don Gatto. Sehol egy 13/8-os ütem, de még egy valamirevaló sus9/b13 akkord sem került terítékre, és ahol másnál 2:45-nél éppen bejön a refrén (vagy a refrén előtti bridge-részt felvezető unisono tekerés), ott náluk már vége a dalnak. Nem csoda, hogy az egyszeri progger zsebében erre a hírre azonnal kinyílt az olvasószemüveg! De ami papíron kicsit furcsán festett, az élőben teljesen működőképes volt, az Adam Dutkiewicz hazai helytartójaként showmesterkedő Acélos Balázs és hű társai a három nap legnagyobb mozgását generálták a színpad előtt. Hősünk pedig bármennyire is szerénykedik, nagyon feelinges gitárfigcsiket mutatott be itt-ott. Szerintem kicsit azért be volt rezelve és gyakorolt a megmérettetés előtt.

Pont a napokban rendeztem a CD-gyűjteményemet, és hogy, hogy nem, a The Void albumai a Scar Symmetry és Soilwork lemezek mellé keveredtek. És ha már így összecimboráltak, nem is akartam őket elválasztani, hiszen a szegedi srácok futurisztikus hangulatú, vastagon hömpölygő zenéje tényleg egy tőről fakad a skandináv idolok dolgaival. Azaz instant imádás zajlik bennem az első találkozásunk óta. A koncertet hangulatos vetítés kísérte, így még jobban beszippantott az éppen a fesztivál előtt kihozott új EP dalaira is épülő műsor. Ja, és aki nem sejtené: Zsolt a Solar Yeti után most fagyosabb oldaláról is bemutatkozott. (És igen, még van gyópár havasi szóviccem...)

A fesztivál harmadik napja komoly nehézbombázásnak ígérkezett, így péntek éjjel, miután beharaptuk az utolsó szelet helyben sütött kemencés pizzát, felhörpöltük a hozzá választott nedűt (az abaligeti kézműves sörök égető hiánya néha azért belém nyilallt), a szállások/sátrak felé botorkáltunk. Én völgymenetben megint eltévedtem, szóval a tavalyi éjszakai kódorgás után el kell könyvelnem, hogy a kempinghez csak odafelé tudom az utat.

SZOMBAT

„És lőn este és lőn reggel, harmadik nap." (Mózes I. 1:13)

A harmadik nap első és legnagyobb sokkját már délelőtt letudtuk, de szerencsére kedvenc és egyetlen hangtechnikusunk a kényszerű kórházlátogatás után „a show megy tovább!" felkiáltással bicegett be a főkapun. Akkora kövek este le a szívünkről, hogy Stonehenge-et lehetett volna építeni belőle, így pont a megfelelő helyen is voltunk, mert a délután első előadója Bátky „BZ" Zoltán (At Night I Fly) volt, akinek nevét a legtöbben a hazai progtörténet mindmáig legnagyobb sikerét elkönyvelő Angelo Salutante lemez miatt ismerjük. Témája pedig a szövegírás volt, élvezetes előadásban, jó néhány konkrét zenei példával és vicces anekdotával megfűszerezve. BZ eleve jó beszélőkével bír, és tényleg el bírtam volna hallgatni akár kétszer ennyi ideig is, de egy szűk óra után átadta a terepet szerzőtársának. Horváth András Ádám, bár gitárral a kezében ült le közénk, de tágabb értelemben a zeneszerzésről beszélt. Ahogy az egyes stílusokban bevett, akarva-akaratlanul is hasonló akkordmenetekről elmélkedve meg is jegyezte: „A zenét, mint tudjuk, szerzik... kicsit innen, kicsit onnan." Majd elmesélte, hogy melyik dalnál sikerült neki magának is túl közvetlenül inspirálódnia. A másik emlékezetes mondat a „Ki az, aki képzett hangszeres, azaz pl. járt tanárhoz?" kérdésére érkezett a közönségből: „Hány óra után lehet feltenni a kezet?".

A lényeg, hogy mindkét előadás kiváló hangulatban telt, és a lakat alatt, Zoom meetingek bűvkörében töltött hosszú hónapok után jó volt végre hús-vér, izgő-mozgó, reagáló emberekkel együtt magvas gondolatokkal telítődni.

Aztán késő délután egyszer csak megtelt a színpad, és a fantasztikus hangú énekesnővel kiálló Petricor világából kaphattunk egy kis ízelítőt. A szintetizátor és a cselló miatt kicsit tartottam tőle, hogy a kora nyári délutánnal dacolva valami búskomor gótikus-szimfonikus muzsika kerekedik a dologból, de szerencsére egy újabb izgalmas elképzelésekkel rendelkező, lendületes fiatal csapatot ismerhettünk meg. Zeneileg, kiállásban és közvetlenségben is stimmelt náluk minden. A Szabolcs által megálmodott talentumterelgetés három kivételesen ígéretes zenekarra irányította rá a fesztivállátogatók figyelmét, az ifjú tehetségek pedig mindent megtettek annak érdekében, hogy produkciójuk emlékezetes legyen. Előre várom a jövő évi merítést.

A Solidity zenekar nagyon készült az idei Prog Campre. Új lemezük finisében sok új dalt játszottak, és az egész előadáshoz egy kockáról kockára kiszámított vetítés dukált volna. Ám a pixelek istene máshogy gondolta a dolgot, a képkockák rendere LEDermedtek, így maradt a szolid(iti) háttér, meg a méregerős nóták. Mondhatnám, hogy legalább nem vonta el a figyelmünket a muzsikáról a sok villódzás, de Kovács Attila énekest az előző két nap alatt alig láttuk, mert annyira dolgozott a grafikai megfejtéseken. A technikai gikszerek ellenére a buli azért rendesen ütött, és nagyon várós a lemez. És persze felhangzott az elmaradhatatlan Nevermore feldolgozás is.

Az elmúlt években a sok-sok változás által megtépázott Perfect Symmetry megrázta magát, és adott egy olyan koncertet, ami az összes Prog Camp-szereplésük – a basszerosuk a szervező ugye, így ők házigazdaként minden évben itt vannak – legjobbja volt, és nem csak szerintem. Íródnak az új dalok, Kálmán Kata a lelkét is kiénekli, a tavaly debütált Révész Gyuri pedig gitárügyileg teheti le a névjegyét. Szokás szerint kicsit összesúgtunk, hogy vajon lesz-e valami korai dal, meg néha cukkolom Fidót, hogy ragadjon mikrofont a keverő mögött, és elevenítse fel a még általa fémjelzett időszakból például a sorlemezen ki sem jött Serinette-et... De azért ha választhatnék, hogy nosztalgiaműsort kérek-e vagy új anyagot, akkor bizony a progresszió mellé tenném le voksomat. Mondom mindezt annak ellenére, hogy tele vagyok velük és a dalaikkal kapcsolatos emlékekkel....

2000 körül épphogy huszonéves pécsi egyetemistaként a még Perfect nélküli Symmetry minden megmozdulását árgus szemekkel, közvetlen közelről figyeltem. Az összes dal összes pittyenése megvolt a „belső magnóban", és ha egyszer nem úgy hangzott el koncerten, akkor mentem buli után számon kérni, hogy csak kimaradt-e vagy átírták-e vajon. A The Human Machine lemez Reaching High dala még egy kazettán is megvolt, és egyszer egy emelkedőn felfelé bringázva hallgattam walkmanen (úgynevezett kazettát lejátszó hordozható eszköz az özönvíz előttről), és pont akkor kezdett el kifogyni az elem. Ahogy a refrén egyre lassult és a szavak egyre nyúlottak-mélyültek, úgy halt ki belőlem is a remény, hogy felérek a dombtetőre. De van szomorú sztorim is, amikor egy utolsókat rúgó gimis szerelem záróakkordjaként elkeveredtünk egy apró klubban megrendezett koncertjükre, ahol talán nem is Symmetryként, hanem No Exit néven nyomtak feldolgozásokat (mert valami helyi szervezőóriás kitalálta, hogy ugyanaz a banda nem játszhat x héten belül ugyanott), és Fidó a Pink Floyd High Hopes dalának elején („The ringing of the division bell has begun") letelepedett a sámli-magas színpad szélére, és mit sem sejtve odahívott és leültetett minket maga mellé, miközben tovább énekelt. És komolyan úgy éreztem akkor, hogy egy ilyen dalra, ilyen pillanatban még szakítani se fáj annyira. Gitározva és zenekarozva is mindig előttem/előttünk jártak pár lépéssel, így lehetett lesni, kérdezni, inspirálódni és jólesően irigykedni is.

Szóval, ilyen volt ez annak idején, amikor a zenekaruk által rendszerint megrendezett progresszív fesztiválok, az alapító gitáros Kusinka Tomi zeneajánlásai, a szintén ősrajongó progguru Uzseka Norbi hammeres cikkei/lemezkritikái és a pécsi Metal Patkány bolt kínálata (ahol remegő kézzel megvettem a Symmetry Morning című demókazettáját!) hangsúlyosan jelen voltak a mindennapokban, mint apró, formáló hatások, amik nélkül egy kicsit biztos más ember lennék, mint ma vagyok. És egyszerűen csodálatos az a tudat, hogy bár azóta évtizedek teltek el, az akkori koncerthelyszínek helyén meg már műkörömhegesztő műhelyek vagy kengurukifutók működnek, de három napra máig fel tudjuk építeni azt a hidat, ami akkor összekötött. És jó felnézni a színpadra és ugyanazokat a srácokat látni, és egy kicsit letagadni, hogy azóta hússzor megkerültük a nagy tűzgolyót...

És hogy minek is ez a nagy litánia? Mert a Szabolcsék után érkező At Night I Fly a fajsúlyos saját dalok között egy pillanatra visszatekintett a fent megkönnyezett időszakra, és elővették a Stonehenge Angels dalát. Mágikus pillanat volt, és le a kalappal a zenekar hangszeresei előtt, hogy méltóképpen megidézték a húsz éve lemezre préselt témákat. A koncertet pedig a Wanted To Be-vel koronázták meg, ami a Mirror Maze lemez fantasztikus hangulatú záródala. Még az sem baj, hogy a LED-falat ők sem tudták szóra bírni.

Ennyi sokkoló, megható, péppé zúzó, felemelő, szétszedő és újra összerakó élmény után milyen terület maradhat még, ahol az utolsó fellépő érvényesülhet? A Marcello's Mystical Mind megadta a választ: A játék - az önfeledt, görcsmentes szórakozás és szórakoztatás, ahol a végtelen profizmus és zenei alázat pont tökéletes egyensúlyban libikókázik a laza, látszólag beleszarós attitűddel. Török Viktor frontember affektál, táncra perdül, pózol a nyakában néha percekig csak himbálózó gitárral, és ez is simán belefér, mert esetükben. Aztán egyszer csak vendéget hív a színpadra, és Kálmán Kata (ő Perfect Symmetry énekesnő, ha nem figyeltél volna feljebb) társaságában egy balladisztikus duettel megmutatja, hogy a torokszorításhoz és könnycsatorna-kipucoláshoz is remekül ért. Nem csoda, hogy a buli után hálából féltve őrzött chili-készletemet is rendelkezésükre bocsátottam, miközben többek között az Alma zenekar érdemeit ecsetelgetve pizzáztunk egy kisbusz csomagterében/ből/nál.

És látá az Úr, hogy ez jó, és elgondolá, hogy ezt jövőre is meg lehetne ismételni, s a fesztiválkrónikás segítségével felhívá a nyáj figyelmét arra, hogy 2022. június 23-25. már be van keretezve a szervezők naptárában. Ámen.