Shock!

Valamikor, hét esztendővel ezelőtt felbukkant a semmiből egy több mint ígéretesnek tűnő formáció, amelyről ugye annyit lehetett tudni, hogy a hazai progresszív mezőny bejáratott arcai alapították, nevezetesen Horváth András Ádám gitáros és Bátky „BZ" Zoltán énekes. A September Killsre keresztelt első hangzóanyag két értelmi szerzőjéhez akkoriban Hegyaljai-Boros Zoltán basszer és a K3-ban is érdekelt Nagygyörgy Gábor dobos csatlakozott, akik közül utóbbi szintén hallható a friss Mirror Maze lemezen. A lefektetett alapok a mai napig egy nagyon kellemes bemutatkozás emlékeként élnek bennem, ezért is gondoltam mindig úgy, hogy előbb vagy utóbb az At Night I Fly-nak biztosan lesz még folytatása.

Ha nem is ugyanabban a leosztásban (a kellemesen morgó mélyeket itt most a szintén dreyelands-es Springer Gergely szolgáltatja), és nem is mindjárt a következő évben, de idén végre megkaptuk a csapat legújabb, az elmúlt évek tapasztalataitól megnemesült nótáit. Már az első szembesülés után is éreztem: nagy hiba lett volna, ha a srácok nem pörgetik tovább ezt a történetet, hiszen amellett, hogy újabb, minőségi produkcióval gazdagodott az egyébként is csekély érdeklődést kapó magyar progresszív szcéna, sok tekintetben még fejlődés is tapasztalható. Pedig már a vadul megdörrenő debütön is sorjáztak anno a kiváló szerzemények, amelyeknek folytatása mostanra még lehengerlőbb hangzást is kapott Hidasi Barnabásnak és az ő HL Stúdiójának köszönhetően. (Gábor finom pergőhangzásáért – és feelinges játékáért – külön pacsi!).

Persze a homo sapiens megjelenése óta tudjuk, hogy a beszaratós megszólalás önmagában nem elég, és ha az ember le akarja győzni a kardfogú tigrist, oda kifinomult taktika és tudatosan megkomponált stratégia kell. Márpedig a Mirror Maze dalai utóbbit sugározzák magukból: okosan kitalált, gyönyörűen felépített melódiákkal teleszórt muzsikát kap a hallgató, legyen az progresszí zenéken szakosodott, modern metal-rajongó, vagy akár a populárisabb dallamok híve. Valahol minden rockzenét szerető arc megkapja itt azt, amitől szeretjük ezt a stílust.

Zeneileg tulajdonképpen BZ korábbi zenekarainak (Stonehenge, Wendigo) hajszálnyival kevésbé súlyos verziója dominál itt, illetve a finomabb, kifejtősebb momentumoknál természetesen András csapata, a Dreyelands stílusjegyei is felbukkannak. Ez már papíron is remekül mutat, de szerencsére a valóságban is jó, amire a bevezető után megdörrenő Gethsemane rögtön bizonyítékokkal is szolgál. Bár az eredetiséget nem feltétlenül itt kell keresni, a produkció, a precízen kidolgozott alapok és BZ szinte azonnal rögzülő dallamai mégis hallgattatják magukat. Nem hivatalos ötödik tagként Kővágó Zsolt billentyűst is említsük azért meg, aki szinte mindegyik nótában szerepet kap, és mivel eredetileg ő is a Dreyelands tagja, kis túlzással megáll az a párhuzam is, hogy a jelenlegi At Night I Fly valójában a Dreyelands BZ-vel a mikrofonnál.

Elég nagy gondban lennék, ha nótákat kellene kiemelni, hiszen a színvonal egységesen magas, és az ismerkedési fázisban szinte mindegyik hozzám nőtt, mindegyiket egyformán sikerült megkedvelnem. De általában BZ óriási refrénjei azok, amelyek bérelték ki helyüket az agyam merevlemezén, és talán a shift/delete kombinációval sem lehetne a jövőben végleg megsemmisíteni őket. Utóbbira legjobb példaként a szinte már kommerszbe hajló kórussal támadó Shattered Mirror Bayt tudnám felhozni, vagy esetleg az érzelmekkel is bőven átitatott Afterlife-ot, ahol nem tűnik túlzásnak az sem, ha azt mondom, hogy a hangszálak itt bizony úgy szárnyalnak, ahogyan azoknak kell. Az énekes ellenzőinek aggodalmai szerintem itt most teljes mértékben alaptalannak bizonyulnak, bár lehetséges, hogy azért érzem így, mert BZ többnyire a nekem tetsző regiszterekben használja a hangját, ami történetesen a közép- és a magasabb tartomány. A Uriel terebélyes skálán mozgó énektémái talán kicsit alá is támasztják ezt, azonban mindettől függetlenül a frontember dallamai abszolút ülnek, a végletekig kidolgozottak, kiérleltek, és úgy gondolom, hogy nyugodtan kalapot emelhetünk előtte, mert nagyon odatette magát. Az említett dalban még amolyan Corey Taylor/Stone Sour-ízű acsarkodás is elfért, amelyekhez akár még bátrabban is nyúlhattak volna, mert nagyon jól áll nekik. Ilyesmi hallható még amúgy a nyersen zakatoló The Pitben is, amely emellett még Fates Warningra emlékeztető melankolikus, de valahol mégis reményt keltő hangulatokat is hordoz magában. András szépen felépített szólója is leginkább Jim Matheost idézi. Zenei szempontból az olykor fura ritmikai képletekkel és hangzásokkal vegyített, kilenc perc fölé nyúló Towards The Black Light tűnik a legizgalmasabbnak, azonban a lemez legütősebb melódiáját egyértelműen a jó érzékkel tizenegy perc fölé hizlalt, sajátos atmoszférával rendelkező Wanted To Be érdemelte ki, amely egyúttal az epilógus szerepét is betölti.

Hullámzó színvonalnak, a stílusra néha még ma is jellemző öncélú matekozásnak tehát itt nyoma sincs, bizonyos idő után mindegyik tételbe bele lehet valamiért kapaszkodni, ami szerintem már ritkaság manapság, és nem igazán jellemző az utóbbi évek produkcióinak nagy részére. Én egy kis koszt, egy kis korai Nevermore-féle vadulást még el tudnék viselni, de ez már tényleg csak az én kattanásom... S ha jól gondolom, akkor ez a pár dal valószínűleg nagyon hosszú időszak terméke, ahogyan a végeredmény is egyértelműen azt sugallja: az érlelés meghozta megérdemelt gyümölcsét.