Shock!

Nehezen emészthető rétegzenéje ellenére viszonylag nagy számból álló hazai tábort tudhat maga mögött a Watch My Dying, akik 2006-ban zúdították ránk legújabb agyszüleményeiket. Bevallom, az előző cd-vel, Klausztrofóniával, sem akkor, sem azóta nem tudtam megbarátkozni.

Tetszett (illetve fogalmazzunk így: tetszegetett), de képtelen voltam végighallgatni elejétől végéig együltő helyemben – koncerten ennek ellenére működött a dolog. Igazából azt sem tudtam merre lépnek tovább, nem is igazán számítottam arra, hogy a Fényérzékeny viszont ennyire be fog jönni nálam.

Tény, hogy a WMD a Meshuggah-alapú zenékből építkezik, viszont amíg mások ezeket az alapokat az emészthetetlenség felé fordítják, ők jó érzékkel „kommerszebb" formát adnak mindennek (már ha lehet a kommersz szót használni ebben a zenei közegben), ezzel adva egy olyan megjegyezhetőséget ennek a komplex zenének, ami már elsőre barátságos arcot mutat az érdeklődőknek. A WMD igazi ereje ebben mutatkozik meg: a csúf, torz hangjegyekből sajátosan lakályos muzsikát varázsolnak. Ne feledjük, hogy hazánk legmetalabb gitárosa, Kovács Attila is a csapat sorait erősíti egy ideje: abszolút telitalálat őt bevonni a csapatba, a szólókba, és némelyest már a dalszerzésbe is: speciális ízt hozott a WMD világába.

Tudvalévő, hogy a kaotika nem állt távol sosem tőlük, ez így is maradt, az A tegező című szám kibogozhatatlannak tűnő szerkezetével, meglepő fordulataival, szólóival hozza a náluk jól bevált skizofrén világot, illetve az 50Hz sem tartozik a pihepuha slágerek közé, ám ez utóbbi koncerten érzésem szerint felforgató erejű lesz. A nyitó Elsőbbségi is ezt az utat követi, mely rengeteg témája ellenére az egyik legösszefogottabb nóta az albumon, plusz a gitárszólókra is kapásból felfigyel a hallgató. Aki pedig a könnyedebb témákat kedveli, az is találhat rokonszenves pillanatokat a lemezen, az Ohm ilyen szempontból az egyik legeltaláltabb tétel a cd-n, a vége egyenesen lebontana egy komplett lakótelepet, aztán ahogy átcsavarodik a dobtéma kvázi diszkóritmusba, az ismét egy jobbegyenes a zenei világnak.

A címadó, a Fényérzékeny is könnyedebb, de ez másért. E nóta talán kiváltképp a refrénje miatt lesz „sláger", bár akkor ne feledkezzünk meg a Sztereotipről, mely már a borítón is „Állami sláger"-ként szerepel. És ez így is van. A Metrikus pedig azért kedvencem, mert megannyi hangulatot hordoz, talán ez a legwmd-sebb nóta számomra a lemezen, egyfajta esszenciája a srácok ötleteinek.A Háttal álmodó (egyben a lemez kakukktojása) a leglíraibb darab, és a hazai lírai nóták egyik legmegindítóbbja (komolyan!) amelyben Veres Gábor kedvese, Bugárdi Melinda énekel. A legszebb az egészben, hogy énekileg ez egy nagyjából spontán módon született dal, ráadásul Melinda lealázza a hazai zenekarok énekesnőinek nagy részét ezzel a pár sorral. Van ez így...

E különleges kitérő után újra a torz hangszereké a pálya, a Hínárral bombázzák szét az elandalodott hallgatókat, amelybe nem átallottak újfent meghökkentő váltásokat, témákat rakni, felrázandó az előző áhítatot. Sikerült, a végére garantáltan mord ábrázattal bólogat mindenki. A másik kedvencem a lemez utolsó nótája, a 9 kapu címet kapta, és érezhető a nótán, hogy Attila fejéből pattant ki a dal, a klasszikus death metalos hatások erősen megmutatkoznak itt – nem is rosszul. Visszatérve Attila másik nótájára az 50Hz-re, a gitárszólót ott is kiemelném, bár szólóilag a kedvencem az Ohmban hallható.

Veres Gábor szerencsére már nem nagyon akar énekelni – énekhang nélkül kár is volt ezzel próbálkoznia –, viszont ordításban, hörgésben igen széles spektrumot jár be. A szövegei egyszerűsödtek (mihez képest, hehe), már nem érzem azt (csak néha), hogy csak és kizárólag saját maga számára megfejthető sorokat rak egymás mögé, amit aztán a nagyközönség ámulva magolt be, pedig nem értett belőle egy szót sem.

Ejtsünk szót arról is, amivel nem szimpatizálok: az egyik a borító. Oké, lehet koncepciót szőni köré, meg ők biztos ilyennek akarták, ettől függetlenül randa és pont. De hát erre mondják ízlések és pofonok, meg a belső – zenei – tartalom a lényeg. Ez így is van. A másik a hangzás, Jocke Skog, meg svédországi keverés ide vagy oda, ez bizony kása. Oké, nem az volt a cél, hogy „Legyen Mindenáron Megdörrenő" a lemez, aminek örülök is, fülessel tényleg szellős, tág a sound (meg szúrós és rideg), viszont hangfalon akárhogy is hallgatom, egy nagy massza az egész, a gitárhangzás főleg massza-szerű. Mintha valami hangtartomány hiányozna az egészből. Bár ez nyilván nem a keverés, hanem maga az eredeti felvétel hibája. Bár még mindig jobb, mint a divatos „nyomjuk meg a dögösítő gombot"-típusú hangzások.

Pozitívumokat és negatívomokat összevetve még így is bőven a 2006-os legizgalmasabb hazai lemezei között tartható számon a Fényérzékeny, egy szép nagy lépcsőt megmásztak ezzel, az egészen biztos. Annak meg örülnék, ha külföldön is lenne lehetősége a csapatnak bármire.