Shock!

Igen, igen, végre! Általában szükségszerű örömujjongás tör rám, ha a súlyosabb zenék palettájáról hosszú idő után olyan hazai produkcióval van szerencsém találkozni, amely külföldön is bármikor megállná a helyét.

A Watch My Dying első nagylemezével és eszeveszett hangulatú koncertjeivel végérvényesen bebizonyította, hogy bármelyik európai fesztiválon sikerrel venné fel a harcot a gyakran nem kicsit túlértékelt C-kategóriás galoppozó-sárkányölő páncélos lovagok, az "előremutató, döngölős, villámcsuklójú, stb..." power/thrash terpeszhuszárok és a szénné varrt, atlétatrikós, dagadó nyaki erekkel üvöltöző, Vans-metalosok népes táborával.

A színvonalas munka mellett örömöm szerves tárgyát képezi az a kétségtelen egyéniségre való törekvés, amely a lemezt elejétől végig jellemzi. Hatásokat persze felfedezni, mint pl. a korai Fear Factory, vagy a Meshuggah, ám nyúlásról szó sincs, annál ugyanis sokkal-sokkal több fantázia van a csapatban.

Nézzük, mit is tartogat a Klausztrofónia. A szívet melengető intro után (fuldokló lihegés, majd egy hullazsák cipzárjának hangja) kíméletlenül ránk szabadítják azt az önmaguk által alkotott godzillát, aki kíméletlenül lerombol mindent, ami az útjába kerül. Szaggatnak, tarolnak a gitárok, a nyomasztó szintiszőnyeg pedig apokaliptikus képet fest a gyanútlan hallgató elé. Veres Gábor torkaszakadtából hörgi, üvölti végtelenül beteg, szürrealista szövegeit, melyeknek lélektani boncolgatásába inkább nem bocsátkoznék bele (erős a gyanúm, hogy a srácot anno katonai szolgálatra alkalmatlannak találták), azt hiszem, magukért beszélnek.

A Carbon az album egyik legjobbja, a brutális vokalizálással párhuzamosan a fogós dallamok kegyetlen hatásos elegyet alkotnak. A nyugis középrész után berobbanó riff pedig amolyan kegyelemdöfés a haldoklónak. A címadó tétel komplex ritmusaival egy fojtó rémálom megzenésítése is lehetne. A végére beleszőtték a Süss Fel Nap kezdetű klasszikust Gaobr kislányának vokalizálásával. A végeredmény egyszerűen hátborzongató. Karyn Crisis méltó utódja a leányzó, de aztán nem kell csodálkozni, ha napocska meg házacska helyett egészen más dolgokat rajzolgat majd az óvodában. A wave-esen lebegő Nullpont egy messzire repítő csendes elmélkedés, amely alatt végre pár percre fellélegezhetünk, mégis ezt nevezném az album legbizarrabb tételének. Nem is annyira zenei szempontból, viszont vendégszereplő tekintetében mindenképpen. Márió, a harmonikás... ismerősen hangzik? Igen, kérem, nem csalás, nem ámítás, a szelíd mosolyú, csíkos pólós fiatalember - akivel hadd ne mondjam, milyen televíziós műsorokban találkozhatunk... na jó, ennyit segítek: MTV1 vasárnap esténként - ereszt meg itt nagyon is feelinges szólót.

A Technika Angyala szélsebes tempóival, vészjósló világvége-hangulatával a Sepultura Arise-át juttatja eszembe, ez a lemez másik nagy csúcspontja. A Túladagolt Időben szavalással megspékelt nyugis részek váltakoznak hisztérikus dühkitörésekkel, melyek aztán békés megnyugvásba torkollnak. A B-tervben Bordás Zoltán dobos alakít nagyot, aki mindvégig eszeveszett dolgokat üt, ám itt végképp bebizonyítja, hogy zenei matematikából ötöst érdemel. Az elmebeteg grindcore-ba hajló Nyers Hát talán a zenekar eddigi legbrutálisabb alkotása, jól is esik utána a záró Kék Ég, Zöld Fű elszállós ábrándozása eme rengeteg lelki megrázkódtatás után.

Mindamellett, hogy a Klausztrofónia kitenné egy nemzetközi pszichiátriai konferencia teljes anyagát, mind kreativitás, mind hangszeres tudás, mind sokszínűség szempontjából kegyetlen erős alkotás. Szükség volt már ilyesmire idehaza, megérdemelt a maximális pontszám.