Hardcore nemzet a magyar. Ezt valószínűleg a műfaj nagyjai is így gondolják, hisz a máig is aktívan üzemelő legendák között alig van, aki ne látogatna felénk igen nagy gyakorisággal. Az újabb össznépi pajtatáncnak otthont adó A38 ismét csordultig megtelt, ennek egyenes következményeként az egy főre jutó oldalláncok, jelvényes baseball sapkák, old school felvarrók száma drasztikusan megnőtt.
Már éppen kezdtem kalkulálni, hogy a hajó elsüllyedése kb. hány tetoválószalon csődbe jutásához lenne elegendő, mire színpadra lépett a Since The Flood. (A nyitó Social Free Face-t sajnos kihagytam, amiért egyértelműen a Magyar Televíziót terheli a felelősség. Olyan vizuális keménydrog ellen, mint a Szomszédok, lehetetlen védekezni.) Életemben nem hallottam róluk, mégis kívülről fújtam az összes szerzeményüket. Igaz, a dalszövegek itt-ott tán eltértek az általam kigondolt koncepciótól, de a zenei produkció annyira volt kiszámíthatatlan, mint egy Steven Seagal film szövegkönyve. Váltakozó tika-tika és bólogatós ritmusok, sablon hangon süvöltő énekes, Nemecsek Ernő-sapkás arctalan zenészek. Mivel szemlátomást fiatal, ugyanakkor szimpatikus kiállású srácokról volt szó, merő szolidaritásból meghallgattam négy-öt nótát, majd a bárpult felé vettem az irányt. A közönség sem nagyon tudott mit kezdeni velük, két-három Jelcin-részeg tag kivételével senki nem mozdult be rájuk. Azért javukra írható, hogy ez idő alatt egyszer sem szólították fel a népet cédé és pólóvásárlásra, ami hasonszőrű bandák köreiben aranyérmes teljesítmény.
A Sworn Enemy már némileg meggyőzőbb volt, jobban is szóltak, bár náluk is elkelne pár karakteresebb szerzemény. Tipikusan az a társulat, akiknek otthoni hallgatásra a legkülönfélébb középkori kínzásokkal sem tudnának rávenni, viszont élőben kiválóan el tudnak szórakoztatni. A zene az előző csapaténál jóval metalosabb volt (hálistennek mindennemű göteborgi dallamoskodástól mentesen), ennek megfelelően a színpadkép is vegyesebb képet mutatott. Míg az énekes az a tipikusan az a túlbuzgó-szekusokat-szükség-esetén-lepofozó tököshácé arc, addig a gitáros és az új basszeros (aki ránézésre Quasimodo és Hanyi Istók frigyének gyümölcse is lehetett volna) amolyan Slayerrel beállós, lepukkadt öreg rocker benyomását keltette.
A Madball kezdéséig viszonylag sok idő eltelt, ami azért volt kínos, mert vagy kétszáz méteres körzetben egyetlen ismerős arc sem tartózkodott. Ám egyszer csak elsötétült a színpad, és felcsendült a Terminator 2 zseniális filmzenéje. Kalifornia állam kormányzója helyett azonban Freddy and Co. robbant be az Adapt and Overcome-mal. TB kártya hiányában inkább csak nézője, mint aktív résztvevője voltam a stage diving parádéknak, innentől a szobahácések soraiból figyeltem az eseményeket. A színpadmászók most sem tétlenkedtek, volt mikor egyszerre vagy tizenöten kísérelték meg, hogy álmatlan éjszakát okoznak a körzeti baleseti sebészet dolgozóinak. Amúgy meglepően civilizáltan viselkedtek, a szervezők csak igen kevés sátántól megszállt lelket tessékeltek ki a teremből.
A zenekar kirobbanó formában nyomta, az összes létező slágerüket felvonultatták. Volt Hardcore Pride, Down By Law, New York City, Look My Way, stb... Az It’s My Life-nál és a Sworn Enemys srácokkal előadott Pride-nál már én sem bírtam ellenállni némi mosholásnak. Cricien úr még mindig egyike a világ legrondább frontembereinek, ám ugyanakkor egy végtelenül szimpatikus figura. Nem papolt, nem politizált, viszont elmondta, hogy Budapest kedvenc európai városa, így talán az sem volt véletlen, hogy pont harmincadik születésnapján léptek fel nálunk. Isten éltesse, ha ezt tudom, tutira feldobok neki egy tulipános hímzéssel ellátott atlétatrikót. Király volt, köszönjük szépen!
