Shock!

Én azt mondom, ha egy zenész, vagy zenekar hülyét csinál magából, azt lehetőleg tudatosan tegye (Danzig, Benton, Durst és Osbourne urak, figyelem!). Míg ennek ellenkezőjére számtalan precedens akad, a Darkness egyike azoknak, akiknél nem igazán kérdőjelezhető meg a produkció szándékosan komolytalan mivolta.

Minden jel arra utal, hogy ez a stratégia valahol kifizetődő, elvégre a Permission To A Land albumból nem hiába ment el 3,5 millió példány. Ugyanakkor persze a debütáló lemez telis-tele volt jobbnál jobb szerzeményekkel.

A One Way Tickettel a Darkness folytatja a megkezdett utat, itt is ugyanaz a bájosan bugyuta párducmintás cicanadrágos hajlakk-rock hallható, amely "elkövetése" miatt oly sok 70-es, 80-as évekbeli letűnt glam csillag kényszerült plasztikai sebészi beavatkozást követően új életet kezdeni valahol Argentínában. (Legalábbis a jó ízlés törvénykönyve szerint.)

A címadó tétel rögtön telitalálat, nem is kereshettek volna ütősebb klipnótát. (A pingvinjelmezes jelenetért pedig plusz pont jár.) Nem telik bele két perc, és Justin Hawkins jó szokásához híven olyan frekvencián dalol, amitől egy denevér önszántából repülne neki a közeli templomtoronynak. No, de őt ezért szeretjük. A Def Leppardos Knockers is ütős, hatására lelki szemeim előtt megjelenik egy rózsaszín Cadillac, melynek beépített medencéjében egy szőke tupírhuszár kokaint szipákol két bájos grupie társaságában. Az It's Just Me igazi rock'n roll nem kicsit Queenes kórusokkal. Ez nem meglepő, hisz a lemez producere az a Roy Thomas Baker volt, aki anno Brian May-ékkel is dolgozott.

A Dinner Lady Arms mintha csak egy '84-es alámondásos tinivígjátékhoz íródott volna, ennek megfelelően picit laposabb is társainál. A Hazel Eyes keleties dallamaival és Hawkins egerészölyv-szerű sipákolásával a lemez egyik legostobább, mégis legszerethetőbb szerzeménye. A szóló különösen állat. A Seemed Like A Good Idea At The Time elvileg ultraciki ballada jó sok vonóssal, mégsem tudom nem kedvelni, sőt. A Bald egy szigorúbb, kicsit AC/DC-s téma, tetszik. A Girlfriend miatt egy szebb világban az ízlésrendőség már rég mesterlövészeket küldött volna a srácokra, diszkós szintijével mégis annyira rissz-rossz, hogy az már jó. Mellesleg a szöveg is megér egy misét (vagy egy keresztrefeszítést). A Bad English Garden átmenetet képez a Hair musical, a Mondd kis kócos... és a Bicycle Race között - azt hiszem, a "hallgathatatlan" kifejezés éppen megfelelő rá. Zárásul kedvenc énekesünk a Blind Man c. egy zongorás tételben ismételten bebizonyítja, hogy a kasztráció nem feltétlenül előnytelen művelet.

Összességében a Permission To A Land talán erősebbre sikeredett, de a One Way Ticket To Hell... is kellemes hallgatnivaló mind a fül, mind a rekeszizmok számára.