Shock!

A csalódás ezúttal kisebb volt, mint az előző album esetében. Tán csak azért, mert már sejtettem, mi vár rám? Vagy mert az előzetesként kiadott szösszenetek felkészítettek? Vagy mert azt IS sejtették, hogy ha operáló Tarját nem is sűrűn, viszont dögös, zúzós, monumentális, szimfonikus cuccokat felvonultató, erős nótákat tartalmazó albumot azért kapunk a csapattól? Keményebbet, mint eddig bármikor?

A nyitó Dark Chest of Wonders csupán felvezeti azt, ami a Wish I had an Angel (micsoda kettős!, micsoda kirobbanó energia!, számomra az album legtutibb nótája), vagy a már ismerős Planet Hell képében ránk zúdul. Az anyag sokszínűségéhez épp úgy hozzátesznek a szolidabb nóták - Nemo -, mint az egzotikus, "indiános" világba vezető, nagyrészt lírai Creek Mary's Blood. A The Siren keleties-háremes, szitárral támogatott témája tovább bővíti a paletta színeit. A Dead Gardens valahol a szelídebb és a durvább nóták közti mezsgyén kötéltáncol. Lágy énekdallam, ordas gityókkal párosítva. A Romanticide ismerősen hisztérikus (tipikusan nájtvises) húrokat pönget. Igazi nagyzenekaros, operás szösszenetek! A Ghost Love Score egy kereken tízperces felvonás. Kész mini-opera. Szépséges, romantikus hangszereléssel (fúvósok, vonósok, zongora, lantok, kórusok, amit akarunk...), varázsos dallammal. Kapunk finn nyelvleckét is, amelyben számomra a "szexi-mixi"-nek hallatszódó kifejezés a legmókásabb... Az albumot a Higher Than Hope zárja - egy álomszerű könnyedséggel induló, majd drámaivá komoruló darab.

Tarja - tán mesterei tanácsára, tán saját megfontolásból, hangját kímélendő - továbbra is visszafogottan énekel, de ezt sajnos kénytelen vagyok elfogadni. Mégsem haragudhatok rá ezért örökre. (De! Dehogynem! De még naná, hogy mennyire! Cúnya, gonosz kiszlány! Gollam...)

Idén nem jönnek a Szigetre? Sajnálatos. Bár ha a nagyszínpadra kerültek volna, jobb is így... Remélem, az őszi turnén azért elkeverednek mifelénk...