Shock!

Leszögezem előre: a koncert előtt is sejtettem, hogy ma már nem nagyon szól nekem a Kamelot, és gyanítom, hogy a szerkesztőség korábban hozzám hasonlóan szimpatizáns, pláne rajongó részéhez sem. Ez van, nincs ezzel semmi gond, a banda a mi támogatásunk nélkül is remekül elvan. Mégis, valahogy belém nyilallt, hogy ha már a hosszú hétvégén lesz a buli és a „kiváló″ időjárásnak köszönhetően úgyis itthon töltjük a húsvétot, mindenképpen meg kéne nézni őket, tekintve, hogy idejét nem tudom már, mikor volt erre legutoljára érkezésem. Amire konkrétan emlékszem, az egy wigwamos, még Roy Khannal lejátszott, tehát özönvíz előtti koncert. Utána valahogy elsodródtunk egymás mellől, viszont nagyon tudtam örülni az énekes Conceptionbe visszatérésének és szó ami szó, az első két-három-négy Kamelot azért időnként előkerül a playlistben – a három-négy például pont Khan kapcsán.

Ami a korai anyagokat illeti, annak is csak most néztem utána és meg is döbbentett, hogy Thomas Youngblood 1974-es születésű, tehát mindössze 21 éves volt, amikor kiadták az Eternityt, sőt, gitározni is csak öt-hat évvel korábban kezdett el. Annak fényében, hogy milyen ívet vett aztán a Kamelot pályája és hova jutottak tíz-tizenöt évvel később, illetve hol tartanak most, valószínűleg őstehetséggel van dolgunk, akinek már süldő korában is víziója volt, mint ahogy általában a nagy bandák főnökeinek lenni szokott. Szerethetjük tehát kisebbségként a debütalbum és a Dominion misztikus, Crimson Glory-ízű világát, olvadozhatunk a Siége Perilous szomorkás, conceptionös dallamaitól, Youngblood mindig is nagyobbra, grandiózusabbra, monumentálisabbra törekedett. Ehhez meg is találta a megfelelő társakat producerei, Sascha Paeth és Miro személyében, akikkel elindulhatott ebbe az irányba, és a nagy többség a mai stílus kialakulása után, az elmúlt huszonnégy évben kattant rá a Kamelotra. Így már ők is többgenerációs zenekar, az új lemez kritikájában emlegetett fan service pedig kötelezően elvárt. Nincs is ezzel az égvilágon semmi gond, én is direkt meghallgattam a The Awakeninget, kedves ismerősként köszönt rám az utca túloldaláról, intettünk egymásnak, de némi interakció után továbbhaladtunk – mégis, jólesett újra találkozni.

Hasonlókat tudok mondani a Myrathról is. Amikor három éve jártak nálunk, headlinerként is megállták a helyüket, de az egész estés koncert végére azért kicsit már émelyítő volt hallgatni őket. Mint amikor az ember egy fél baklavánál többet is elfogyaszt. Ezzel persze nyilvánvalóan akkor is kisebbségben voltam, de ezúttal a 45-50 percet is bőven elégnek éreztem – viszont a találkozásnak ugyanúgy nagyon örültem. Dacára annak, hogy élvezhető, de nem túl izmos dobozhangzást sikerült kifogniuk, nagyon jól működtek lüktető, a tevekaraván haladásának ringató hatásával felérő groove-jaik, melyeket úgymond körbeölelnek a cukormázas keleti dallamok. Aznap este különösen Morgan Berthet dobos játéka nyerte el a tetszésemet, Malekből sajnos a szólókon kívül nem sok hallatszott (érdemes lenne elgondolkozni a kétgitáros felálláson), Zaher pedig ugyanolyan karizmatikus, mint legutóbb, felesleges teatralitás nélkül, viszont továbbra is nagyon erős hanggal. Két új dallal is kedveskedett a Myrath, az egyik keményebb kötésűnek tűnt, itt mintha vissza-visszaköszönt volna a kezdetek Symphoy X-es világa, konkrétan a középrészből mintha ki is vágtak volna egy háromperces túrást. Viszont a másik téma sajnos tucatfrontiers-áthallású volt, ráadásul líraian is indult, itt már tényleg csak a "vár ezeregy éj" refrént vártam volna, szerencsére nem jött. Kíváncsi leszek majd a szeptemberben érkező teljes lemezre, az itt hallottak alapján akár össze is jöhet a megfelelő egyensúly, szerintem mindenképp jót tenne neki egy kicsivel több szigor és tempó. Persze ha nem így alakul, akkor is nagykanállal falja majd a publikum.

Akárcsak a Kamelotot, bármi történjék is. Kicsit mintha a(z általam) vártnál kevesebben lettek volna, de azért a hosszúhétvége-válság-messzevan-hidegvan-esikazeső effektus ellenére is összejött egy kellemes háromnegyedház a nagy Barbában, ahol természetesen a legfőbb kérdés az volt: hogyan fog szólni ez a komplexen meghangszerelt, sok-sok mankóval megtámogatott, rétegzett muzsika? Hát, nem igazán jól – ez volt az az este, ahol magam is meggyőződhettem az itteni akusztika hiányosságairól, bár korábban mindig korrekt hangzású bulikat sikerült elcsípnem. Igaz, ezek sokkal egyszerűbb zenét is jelentettek, gitár-dob-egy ének, maximum egy billentyű, a Kamelot hangosítása pedig még egy tökéletes megszólalású helyen is kihívást jelent.

Például: talán érdemes lett volna Alex Landenburg dobost a manapság divatos plexifal mögé tenni, mert hiába a Mekong Deltából igazolták le, mint új fiút (ráadásul, ha jól értettem a végén a bemutatáskor, Oliver Palotai billentyűshöz hasonlóan ő is magyar származású), egész egyszerűen túlduhogta a zenét, viszont hiába volt hangos, a figurái nem nagyon jöttek ki. Youngblood mester gitárja sem jeleskedett sajnos, és bár a billentyűket ki lehetett venni, az összhangzás sose lett végül az igazi. Lehetett persze élvezni, követni, az általam nem ismert dalok is átjöttek és az igazság az, hogy ezen sorok írásakor a legutóbbi, I Am The Empire című koncertanyagot hallgatva végülis utólag nem tűnik vészesnek. Ezt a zenét így lehet élőben megoldani, ez van.

És amúgy pedig nézni is volt mit, az Awakening borítós színpadkép impozáns látványt nyújtott, a hangszeres szekció fazonilag is rendben van, Tommy Karevik pedig – hangi hasonlóságok ide vagy oda – sokkal extrovertáltabb frontember, mint legendás elődje volt, és nem véletlen az sem, hogy a rajongótábor kábé két perc alatt elfogadta anno. Hozzá hasonlóan telitalálatnak bizonyult a svájci Ad Infinitumból elhívott Melissa Bonny is, aki gond nélkül lépett bele a korábbi vendégénekesnők cipellőjébe ezen a turnén, remekül hozta a szirénéneket, a dívaszerepet és a March Of Mephisto hörgéseit egyaránt. Műsorilag erős best of standardet raktak össze, jó két óra időtartamban, bár az új dalokat, gondolom, inkább tesztüzemben tolták, tekintve, hogy a lemez épp a turné elejére jelent meg és ez a koncert már az első szakasz utolsó bulija volt. Ennek köszönhetően persze némi turnézáró viccezésre is adódott alkalom: Myrathék műsora közben az egyik technikus libbent be hiányos öltözékben, hastáncot imitálva, és ha jól értelmeztem, a Kamelot egyik show-eleme sem úgy zajlott, ahogy korábban, a csuhák alatt ugyanis nem azok bújtak meg, akiknek kellett volna.

Összességében tehát a foglalkozás abszolút elérte célját, kicsit úgy éreztem magam, mint annak idején a Gamma Ray/Rhapsody-bulin (jézusom, kilenc éve volt az is, lassan ideje akkor újra megnéznem őket), ahová szintén hasonló indokkal mentem, mint ide. De a Nightwishnek is így indultam neki tavaly a FEZEN-en, fontos különbség azonban, hogy azt otthagytam 40 perc után.

Fotó: Barba Negra