Öt év telt el a Kamelot legutóbbi lemeze, a The Shadow Theory óta, ami abszolút rekordnak számít a tampai szimfo-prog-power metalosoknál. A The Awakening azonban ezzel együtt is teljesen olyan, mintha a náluk bevett két-hároméves szünet után érkezett volna: nüansznyi elhajlás vagy újdonság nélkül hozzák a tőlük megszokottakat. Ha rosszindulatú vagyok, az előző mondatba az „erőfeszítés" szót is belefogalmazom. Ha pozitívan közelítek, akkor viszont ez már a tizenharmadik stúdióalbum a sorban a csapattól, bejáratott táboruk van, semmit sem kell bizonyítaniuk, egy bizonyos – magas – léc pedig eleve adott náluk. Innentől nézőpont kérdése, melyik alapállásra helyezkedünk.
A Kamelot az első két lemez vonalasabb, markánsan '80-as évekbeli amcsi heavy metalos áthallásait követően, Mark Vanderbilt távozása és Roy Khan érkezése után elég gyorsan rátalált arra az egyénibb csapásvonalra, amiről azóta sem akaródzik letérniük. A saját stílus a The Fourth Legacy – Karma – Epica hármasra érett be teljesen, ezek minden túlzás nélkül óriási albumok voltak, nagyon sokat hallgattam őket a maguk idejében, mert a csapat megteremtett egy tényleg csakis rájuk jellemző hangulatot. Utána én már nem hallottam sok újdonságot az itt mutatottakhoz képest, illetve – szerintem – színvonal tekintetében is ez a hármas jelentette náluk a plafont. Viszont tagadhatatlan, hogy a banda Tommy Karevik bő évtizeddel ezelőtti leigazolása után is megőrizte minden erényét. Pedig nem kis attrakció ám pótolni egy Khanhoz hasonlóan karakteres, kivételes énekest...
Mindez ugyanakkor nem sokat változtat azon, hogy a Kamelot jó ideje stagnál, még ha magas nívón is műveli mindezt, és kis túlzásokkal lemezről lemezre ugyanazt teszi le az asztalra. Mint fentebb írtam, mindenki egyéni ízlése szerint döntheti el, bejön-e neki a dolog. Sőt, akár azt is, hogy egyáltalán igazam van-e, az efféle bandák esetében ugyanis a minden apró rezdülésre érzékeny, fanatikus mag és a hozzám hasonló, a Kamelot-lemezek tengerében az évek során már kissé elveszett puszta szimpatizánsok álláspontja nagyban eltérhet egymástól. De szerintem azért nem állok túl messze a valóságtól, ha azt mondom: ez egy nagyon tipikus Kamelot-lemez, ami simán kijöhetett volna tokkal-vonóval ugyanebben a formában 2015-ben vagy 2018-ban, és minden valószínűség szerint ugyanígy kijöhetne majd 2026-ban vagy 2029-ben is.
Ismét hangsúlyozom: mivel a Kamelot alapból is komoly szinten alkot, mindez távolról sem tragédia. Az efféle „régi, bejáratott banda sokadik lemeze a megszokott, otthonos stílusban"-műsorok azonban elsősorban a tábor jóllakatására hivatottak, a kevésbé elfogult szemlélők számára már nem kínálnak különösebb ínyencfalatokat. Thomas Youngbloodék simán hozzák az összes jó és rossz értelemben vett kliséjüket az európai és amerikai tradicionális metálból egyaránt merítő riffeléstől kezdve a dús billentyűfutamokon és finom szimfo-progos betéteken át a Sascha Paeth-féle hangzásig, nem hiányzik a lemezről a zenekarra olyannyira jellemző misztikus-mesélős atmoszféra sem – és nagyjából ennyi. Ettől még természetesen jó hallgatni az olyan dalokat, mint a nyitó The Great Divide emblematikus himnusza, a refrénben erős Eventide, a talán legfogósabb, direkt és modern One More Flag In The Ground, netán a lemez vége felé előkapott, némi üvöltős-hörgölődős durvulással is megspékelt My Pantheon (Forevermore). De mondjuk a leghosszabb, Tina Guo vendégeskedésével rögzített Opus Of The Night (Ghost Requiem), a NightSky vagy a Melissa Bonnyval megerősített New Babylon még azzal együtt is automata üzemmódban készült darabok, hogy nyilvánvalóan így sem kellemetlenek a fülnek.
Ha öt év és a hosszabb rápihenés után a banda a The Awakeninget gondolta letenni az asztalra, meg merem kockáztatni, hogy ennél szintekkel erősebb művek már nincsenek a tarsolyukban a jövőre nézve. A fan service adott, zeneileg nem lehet belekötni, elszólogat a háttérben a cucc, de ez csupán egy újabb Kamelot-lemez a sorban mindenféle izgalomtól mentesen, se több, se kevesebb. Nekem ez így, tényleg sokadszorra, mindent összevetve ennyi – ha rajongó vagy, legfeljebb számíts hozzá még egy pluszpontot.
A Kamelot április 8-án Budapesten, a Barba Negra Red Stage-en koncertezik a Myrath, az Eleine és a League Of Distortion társaságában. Részletek itt.
Hozzászólások
Én rajongó voltam, a Khan korszakban nagyon, utána is szívesen elhallgattam, de valószínű, ez a lemez nem lesz személyes favorit.