Nagyon sokan – és nagyon régóta vártuk már, hogy napjaink egyik legszínvonalasabb és legizgalmasabb heavy metal bandája, a Kamelot végre tiszteletét tegye nálunk, így nem is csoda, hogy szép kis tömeg gyűlt össze péntek 13-án a Wigwam előtt, hogy Roy Khant és kompániáját megtekintse. Bár nem vagyok babonás, elég sokáig úgy tűnt, hogy a sokakat szorongással eltöltő dátum kifog a magyar publikumon, ugyanis vagy egy órát csúszott a kapunyitás, ráadásul olyan pletykákat is lehetett hallani, hogy a zenekar fönnakadt a vámon! Szerencsére erről szó sem volt, némi extra várakozás után az embertömeg szépen lassan behömpölyöghetett a Wigwamba.
A Fairyland nálunk nem lépett fel, így az estet Liv Kristin és zenekara, a Leaves’ Eyes nyitotta, akik körülbelül egy órát töltöttek a színpadon. Jómagam kedvelem Liv alapvetően kislányos szopránját, mégis a második Theatre of Tragedy óta nem nagyon tud lázba hozni egyik lemezével sem. Most is csak mérsékelt lelkesedéssel néztem a bulit, és ugyanaz volt a benyomásom, mint a tavalyi Masters of Rockon, nevezetesen: jó-jó ez, de minek?! Liv tényleg bájos, angyalian énekel, a hangszeresek is jók, de a dalok mégsem fognak meg. Nekem valahogy mindegyik ugyanolyan, ráadásul Alex Krull hangja kifejezetten idegesít. Mindenesetre a publikum nagy része nem osztotta véleményemet, így a Leaves’ Eyes-nak komoly sikere volt; én viszont a végére már nagyon vártam a Kamelotot!
Cimboráim elmondása szerint már a két évvel ezelőtti Bang Your Headen is zseniálisat produkált a Thomas Youngblood gitáros/főnök vezette Kamelot, de ilyen szintű produkcióra mégsem számítottam, ez a buli ugyanis megette reggelire az általam az utóbbi években látott, hasonló stílusban mozgó bandák koncertjeit együttvéve. Hihetetlen profizmus, a legmagasabb fokú zenei tudás és alázat, valamint iszonyatos mennyiségű energia áradt a csapatból – csak szuperlatívuszokban lehet beszélni a koncertről.
Már az első pillanatoktól kezdve tökéletes összhang alakult ki a Wigwamot csurig megtöltő közönség és a zenekar között; a hihetetlen lelkesedést látva nem is csoda, hogy Khan vigyorgott, mint a tejbetök. És ha már Khan; nem lehet szó nélkül elmenni a figura mellett, mert amit itt összeénekelt, az kérem, maga volt a csoda! Már a nemrég megjelent One Cold Winter’s Night dvd-n is lehidaltam tőle, de élőben látni és hallani tényleg fantasztikus volt! A legnehezebb témákat is hibátlanul hozta, ráadásul hangja olyan vastagon, olyan erővel tört elő, mintha komplett kórus segítené, holott ezúttal mindössze egy fiatal és roppant szimpatikus musical-énekesnő felelt a háttérért. A szólórészeknél egyértelműen kiderült, jó választás volt a hölgyemény, egyébként viszont sajnos kicsit elveszett a hangja. Ettől az apróbb gikszertől eltekintve viszont a hangzásba nem lehetett belekötni, minden szépen és arányosan szólt, még Oliver Palotai billentyűi sem tűntek el a süllyesztőben, Glenn Barry basszusa pedig kifejezetten szép volt.
A program a dvd-n láthatóhoz képest némiképp módosult, ugyanis nem, hogy az első három lemezről nem játszott a zenekar, de ezúttal a Fourth Legacyt is hanyagolták. Az így felszabadult időt a nyáron megjelenő Ghost Opera lemez bemutatása töltötte ki, három új szerzemény is előkerült róla, melyek alapján némileg komorabb, sötétebb anyag várható. Mindhárom dal remek persze, a Human Staind viszont különösen nagyot ütött zakatolós tempójával és súlyos témáival, de minden bizonnyal a címadó is nagy favorit lesz. (Nagyon szimpatikus húzás volt, hogy - csakúgy mint a turné eddigi állomásain – nálunk is járt minden jegy mellé ajándék promo cd, rajta a júniusban érkező lemez címadójával, így lesz mivel csillapítani Kamelot-éhségünket nyárig.)
Körülbelül 100 percen keresztül sorakoztak a legnagyobb Kamelot himnuszok a kezdő When the Lights are Downtól a Center of the Universe-en és Abandonedön át egészen a Memento Moriig, de azért kuriózum is akadtak bőven. Sok mindenre számítottam, de hogy Simone Simmons, az Epica énekesnője – aki egyébként a dvd-n is speciális vendég volt – hozzánk is elkíséri a bandát, hogy Khannal ketten énekeljék a The Hauntingot, az tényleg óriási meglepetés volt, egyben pedig a koncert egyik csúcspontja. Simone hozta a dvd-n mutatott remek formát, néhány szavas magyar mondatával meg végképp maga mellé állított mindenkit, csakúgy, mint a magyar származású billentyűs Oliver Palotai, akitől ugyan elvárható az ilyesmi, mégis jólesett a szólóját követően tőle is hallani néhány magyar szót.
Láthatóan nem vártak Youngbloodék akkora lelkesedést, mint amilyennel kis hazánk meglepte őket, így nem is csoda, hogy a Farewell galoppja után még jócskán volt ráadás. Először a már fentebb említett Ghost Opera következett, majd egy újabb különlegesség, a The Black Halo japán bónusznótája, az Epilogue. Kisebb szünet meg egy kiadós Kamelot-Kamelot kórus után aztán újra megjelent Khan és elüvöltötte magát, hogy „This is Karma!” nekem meg végem volt, mint a botnak, amit csak tetőzött a már tényleg záró menetelés Mephistóval. Mikor ennek is vége szakadt, nem csak elhullajtott pengetőket keresgéltem a földön, de igyekeztem megtalálni valahová a padlóra pottyant államat is, és egyfolytában csak az járt a fejemben, gyerekek, nem lehetne újra, az elejétől?!
Hozzászólások