Shock!

Ha a Magreb-térséget homogén egésznek vesszük, elmondható, hogy kulturálisan felettébb inspiráló régióról van szó, hiszen nemcsak neves honfitársainkat ihlette meg (egyikük hollywoodi rendező, másikuk – aki élt is itt – író-világcsavargó), hanem Robert Plant és Jimmy Page fél-reunionját is jó huszonöt éve, sőt, az énekes a mai napig igen sokat merít az itteni „világzenéből". Így tehát, bármennyire is rácsodálkoztunk úgy tizenkét éve a tunéziai Myrath bemutatkozó lemezére, végülis nem annyira meglepő, hogy mennyire kinőtte magát a zenekar. Mai underground sztárstátuszuk persze nagyban köszönhető annak, hogy zenéjüket az évek során sokkal populárisabbá tették, és bár a progmetalos gyökerek ma is jelen vannak náluk, messze nem olyan agyas és megtekert már, amit játszanak. Nem is valószínű, hogy a korai, néha kicsit már túlságosan is Symphony X-ízű témákkal eljutottak volna ilyen messze, ellenben a rövidebb, slágeresebb dalokba csomagolt orientális bazári giccset a metalközönség is nagykanállal fogyasztja (igaz, torzított gitárok nélkül ugyanettől sugárban hányna), a siker tehát borítékolható volt. Mielőtt azonban bárki rosszmájúsággal vádolna, elmondom: mélyen legbelül magam is Aladdin-rajongó vagyok, sőt, valahol még aranyosnak is tűnt, hogy a tavalyi Myrath-lemez megjelenése kábé egybeesett a Disney-remake érkeztével, és ennek köszönhetően a Shehili hatásvadászan hasonló hangulatvilágú klipjeivel is meg voltam véve kilóra.

Azon mondjuk kissé felhúztam a szemöldökömet, amikor az előzenekarnak utánanézvén-hallgatván teljesen hasonló dallamvilágot és külcsínt véltem felfedezni, azzal a különbséggel, hogy mivel az Eleine svéd banda, kicsit evergreyesen hozza a stílust, és a fronton egy dekoratív, keleti vonásokkal rendelkező – és tegyük hozzá: kétségtelenül jó hangú – leányzó nyomul Madeleine Liljestam személyében. Na de sebaj, az előzetesen lefülelt dalok egész jók voltak, fél órára szórakoztató lesz. Nos, végül kicsit azért ráuntam, és az állítólag Rammstein-feldolgozással záruló program végét nem vártam már meg, de ez annak is köszönhető, hogy nem szóltak valami jól. A szétvarrt, fejmikrofonos, hastáncos szerkóban feszítő, kissé egy feltuningolt Gregor Bernadettre emlékeztető énekesnő baromi jól mozgott ugyan, de énekéből vajmi keveset lehetett hallani, és a gitárok sem szakítottak. Élőben kicsit a zene is középszerű volt, de a szemeket vonzó frontlány és arcfestéses, metálosan jó kiállású társai megérdemelten kapták a tapsot, mert mindent megtettek azért, hogy a publikum jól érezze magát (és tíz perccel a buli után már kint dedikáltak, fotózkodtak a merchpultnál). Szinte biztos vagyok benne, hogy nem utoljára láttuk őket itthon, mert a hazai közönség abszolút vevő erre a műfajra.

Jó néhány éve már, hogy az Orphaned Land előtt láttam a Myrathot, még a szép emlékű Wigwam-202-ben – az a buli amiatt is emlékezetes, mert tényleg volt benne valami ízlésesen felemelő, hogy izraeli és arab bandák turnéznak együtt, pláne, hogy Kobi Farhi is feljött egy nótára Zaherékhoz. Persze tudvalevő, hogy a keleti népek nagyon tudják csapatni a partit, és a tunéziaiak ezt headlinerként is megmutatták. Mondjuk ők sem szóltak túl jól, ami a zene finomabban meghangszerelt jellege miatt sem volt túl szerencsés – hiába rohangált tehát fel-alá furcsa alakú hangszerével a nem túl sok nótában szereplő pluszbillentyűs, mikor a főszintiből se hallottunk túl sokat.

A gitár még csak-csak előjött, és az énekdallamok is inkább hellyel-közzel folytak, mint tejjel-mézzel, de végül is összességében élvezhető volt – ha az ember ismerte a dalokat, ráhangolódhatott, és persze a végtelenül rokonszenves és precízen játszó zenekarnak sem nagyon lehetett ellenállni. Zaher keleti sármjától bugyi nem maradt szárazon, Malek gitárszólói pedig a zord szívű férfirajongókat kenyerezték le, sőt, némi bazári szemfényvesztés is a show része volt: olykor egy bot- és asztallebegtető bűvész is a színpadon ügyködött, és hastáncosnő-koreográfiát is többször kaptunk. Igaz, nem nagyon tudtam mire vélni, hogy az amúgy csinos és szép mosolyú hölgy full fehér és tejfölszőke, de hát végül is Perzsia hercegét is Jake Gyllenhaal játszotta.

Alapos másfél órát kaptunk a munkásság legjavából, lényegében egy non-stop slágerparádét, amelynek végére bevallom, nálam kissé már kiakadt a giccsométer, de az is biztos, hogy ezt a fajta – ahogy a zenekar nevezi – blazing desert metalt nem lehet erőteljesebben, igényesebben, hitelesebben játszani. Nagyon remélem, hogy egyszer csinálnak egy nagyobb kaliberű koncertet, ahol az autentikus keleti hangszerek is élőben szólnak majd – az Orphanednek van ilyen anyaga, és azt gondolom, Myrathék is vannak már ezen a szinten, ha nem magasabban.