Shock!

Az idei esztendőben két zenekart fedeztem fel magamnak – azaz pontosabban két olyan fantasztikus banda friss lemezére figyeltem fel, akikről mindeddig nem igazán volt tudomásom. Ezek név szerint a francia-arab Arkan (Salam album) és a Tunéziából származó Myrath (akiknek Tales of the Sands c. mesterműve csont nélkül az év lemeze). Amikor tehát megtudtam, hogy december 7-én az izraeli Orphaned Land társaságában mindkét csapat tiszteletét teszi nálunk, Mekka felé hajlongva mondtam köszönetet a Mikulásnak (bocs a képzavarért és a hülye szóviccekért, de nagyon Korán keltem ma…).

Csak hogy stílusilag is belőjük a dolgot: Mindkét zenekar azt a fajta érdekes-izgalmas, nagy villogásoktól mentes, ám autentikus népzenei elemekkel gazdagon megtűzdelt progresszív muzsikát játssza, amit az új DVD-jét megturnéztató, szinte már legendásnak mondható Orphaned Land fejlesztett tökélyre. A két feltörekvő csapat pedig élt a lehetőséggel, és az igényes dalok mellett kiállásukkal és élőben nyújtott teljesítményükkel is méltó partnereivé váltak a főzenekarnak. Sőt, Kobi Farhi (az izraeliek frontembere) történelmi jelentőségű megmozdulásként beszélt erről az eseményről („the first oriental metal tour in history”), ahol is a különböző nemzetiségű, vallású és bőrszínű résztvevők a zene mindenek felett álló nyelvén közvetítik pozitív üzenetüket. És az, ahogy a három csapat tagjai együtt örömködtek, viccelődtek, ölelgették egymást, a másik koncertjén az első sorokban nyomultak, tényleg példaértékű volt.

Végig három bandát emlegetek, ami valahol kicseszés a nyitó Artweggel, de belőlük egy fél dalt láttam csak, és az általuk képviselt HC-jellegű modern keménykedés úgy kilógott az összképből, mint Jákob rabbi pajesza a kalap alól (újfent bocs). A szintén francia csapatban egyedül a frontember látványa késztetett pillanatnyi megtorpanásra. A hatalmas termetű (és éppen anyanyelvén hörgő-rappelő) fekete alak felért egy frissen keletkezett röghegységgel, de a kifinomult keleti melódiákra hangolt hallójárataim simán „skippelték” a sanyarú sorsú zenekart – mint később a standjuknál visszamaradt pólóhegyekből sejteni véltem, ezzel nem voltam egyedül.

Gyors átszerelés után viszont jött az Arkan, és a rövid intro után rögtön új lemezük nyitódalába (Origins) csaptak bele. A széttördelt riffek mellett áradtak a szépséges keleti dallamok, majd amikor a vérmes hörgésekért felelős gitáros mellé vakító tüneményként kilibbent az énekes lány is, a nézőtér férfiszívei egyszerre hagytak ki egy (vagy kettő-három) dobbanást.

A zenére sem lehetett panasz, de a kedvesen mosolygó, a zene lüktetését hastáncos mozdulatokkal átvevő egzotikus szépség azonnal a színpad elé vonzotta a népeket. A sokszor inkább marketing-fogásként mikrofont ragadó vérszegény gót vámpírlányokkal vagy állatbőrbe csomagolt wicca-boszorkányokkal ellenben Sarah előadásában egy pillanatnyi bizonytalanságot vagy mesterkéltséget sem véltem felfedezni. Tény, hogy nem áriázik, hanem főleg középtartományban énekel, de az elnyújtott, sok keleties hajlítást tartalmazó dallamok élőben is gyönyörűek voltak. Egyedül a tiszta éneket itt-ott megtámogató gitáros mikrofonja volt halk, de annyira nem haragudtam rá emiatt.

Harmadikként jött a középtájt arcmállasztó riffel bíró Inner Slaves – ezzel a dallal szerettem bele az Arkanba –, és élőben is benne volt az a feszültség és mágia, ami már lemezen is lenyűgözött. A kopasz basszer igazi showmanként nyomta a témákat, és bármennyire is furán hangozhat leírva, amikor egy leállós résznél széttárta karjait, és ájtatosan mormolt maga elé, az hidegrázós jelenet volt. A program főleg új lemezüket hivatott bemutatni, amiről a nagyívű refrénnel bíró, közönségénekeltetéssé fokozott Beyond Sacred Rules még napokig bennem keringett Sarah éteri hangján.

Mint kiderült, a turné során az Arkan és a Myrath egymást váltotta, megadva egymásnak az esélyt, hogy mindketten játszhassanak közvetlenül a főbanda előtt. Pesten a Myrathnak jutott ez a szerep, megérdemelten. A pofátlanul fiatal tunéziai srácok lendületes progmetalja tökéletes bemelegítés volt az est fénypontjához – sőt, néha már attól féltem, hogy utánuk még az Orphaned Land sem fog már végig lekötni. A Symphony X keleties dallamvilágú nótáinak esszenciáját tessék elképzelni, lényegre törő, minden vadhajtást nélkülöző energiabombák képében, virtuóz hangszeresekkel. Mindennek tetejébe Zaher Zorgati személyében egy olyan énekessel rendelkeznek, aki apró termete ellenére őserejű hanggal bír, mellette pedig az egész megjelenésében, színpadi viselkedésében van valami, ami végig mosolygásra kényszeríti az embert, vagy őszinte döbbenetre, amikor pl. a nyitó Sour Sigh refrénjét süvölti teljes átéléssel. A vokálokban alaposan besegített neki a billentyűs Elyes, aki a banda első lemezén még egyedül állt a mikrofonnál. Hát igen, mikor két ilyen hang (kb. Russel Allen és Roy Khan kistesói) válaszolgat egymásnak, pl. az „ezeregy éjszaka” hangulatú Tales of the Sands vagy a kalózos Braving the Seas refrénjében, az tényleg megidézi a végtelen homokdűnék és mediterrán tengerek világát.

Az előző lemezről megszólaló Madness után pedig már az utolsó dalt konferálták be, amihez színpadra invitálták Kobi Farhit is, és volt is nagy vígasság. Az Orphaned Land énekese és a Myrath örökmozgó pacsirtája elég furán festett egymás mellett. A metal Dávid és Góliátjaként osztoztak a Beyond the Stars refrénjén, és míg Kobi inkább csak egy helyben állva hintette a világbékét, addig az örökmozgó Zaher flamenco-szerű toporgó tánclépésekkel kísérte az instrumentális részeket, a szóló alatt pedig pl. össze-vissza borzolta a gitáros Malek haját. Utóbbi egyénnek az est legvirtuózabb témáit köszönhetjük, aki Joe Sandokaniként vágott rendet az power riffek, arab motívumok és fénysebességű melodikus moll skálák között. És hogyha már, akkor a hathúros hangszeren technikázó basszert és a turnén kisegítő dobost is meg kell dicsérnem, hiszen a samplerről itt-ott bejátszott egzotikus ütősök mellett ők adták az egésznek az alapját.

Kántor Tamás

A tavalyi remek hangulatú koncert után idén az év végéhez közeledvén, ismét Magyarországra ért az izraeli Orphaned Land turnébusza. Szerencsére nem felejtettek el megállni nálunk, hogy megint egy élvezetes, egyedi hangulatú metal produkcióval kényeztessék el a kisszámú, ám rendkívül lelkes rajongótáborukat.

Egy éve még az Amorphis társaságában látogattak el hozzánk, most azonban főbandaként léptek a Club 202 deszkáira. Ez egyfelől örvendetes, hiszen mindez a csapat növekvő népszerűségének bizonyítéka, de ugyanakkor az is tény, hogy egyelőre nem számítanak még akkora névnek, mint épp az Amorphis, azaz nálunk egyelőre nem képesek megtölteni egy klubhelyiséget. Így az egykori Wigwam falait se feszítették szét az izraeliek rajongói, a zenekart azonban mindez egy cseppet se zavarta. A szokásos jókedvvel álltak ki a színpadra, s a fellépéseikre oly jellemző felszabadultság azonnal átragadt a közönség minden tagjára.

A nyitás igen dinamikusra sikeredett, köszönhetően a Barakah-nak, mely legutolsó lemezük egyik legkeményebb tétele. Az est programjában aztán felváltva kerültek elő dalok a The Never Ending Way Of ORWarrioRról, valamint a korábbi műveikről. Utóbbi tételek persze leginkább a csapat „slágereit” jelentette, habár én a legelső lemezükről is elviseltem volna egy-két számot, ha már a nemrég megjelent DVD-jükön is leporoltak néhány korai remeket.

A csapat vezéregyénisége – vagy ha úgy tetszik, saját Jézusa –, Kobi Farhi, egyébként az est folyamán többször is felemlegette a nevezetes DVD-t. A műsor alatt a háttérben pergő képek például a koncertlemezükön is megtekinthetőek, de mondjuk a banda nagy barátja, Steven Wilson (Porcupine Tree) most érthető módon nem tette tiszteletét nálunk, hogy Kobiékkal közösen adják elő a M i? című dalt. Volt viszont libabőröztető momentum, nem is egy. Az Ocean Landet mindig öröm hallani, főleg Matti Svatitzky mesteri szólója miatt, a legutóbbi lemez katartikus zárása, az In Thy Never Ending Way élőben még erőteljesebb, csakúgy, mint a monumentális The Warrior, az Orphaned Land talán legnagyobb slágerének is csúfolható Norra el Norrát pedig végképp nehéz ugrálás vagy legalábbis némi tombolás nélkül végighallgatni.

A muzsikusok is ismételten kitettek magukért: Kobi Farhi Jézus hasonmásaként állt a deszkákon (habár mindig elmondja, hogy ő nem Jézus, csupán imád pizsamában lenni), Yossi Sa’aron Sassi gitáros a tőle megszokott stílusban, intenzíven, széles vigyorral játszotta végig az estét, hozzá hasonlóan a dobos, Matan Shmuely is látványos bőrpüfölést mutatott be, Uri Zelcha basszusgitáros pedig fazonra gond nélkül beállhatna az Obituaryba. Játékuk feszes, jól összeszokott volt, ami nem is csoda, lévén itt egy olyan zenekarról van szó, ahol a doboson kívül a főbb posztokon alakulásuk óta nem történt komolyabb tagcsere. Szerencsére a technika is a pártfogásába vette a csapatot, vagyis a hangzás közel kiváló volt, még egy pluszt adva az igen barátságos légkörhöz.

Az Orphaned Land az a banda, akiknél biztosra lehet menni, ha egy jó kedélyű, eredeti hangzású koncertre vágyunk. Errefelé talán sokan megmosolyogják az együttes azon törekvéseit, hogy összebékítsék a népeket, többek között az arabokat és a zsidókat, ám a Kobi által is használt frázis, miszerint a zene a legigazabb vallás, amely a többivel ellentétben összehozza az embereket, egy Orphaned Land koncerten egyáltalán nem tűnik blamázsnak, sőt, itt érthetjük meg igazán, mennyit kell még tanulnunk egymásról.

Oravecz Zoltán