Shock!

„Go in peace and find thy faith / Evolve thy self, and lose all hate / So a heaven you may create" -Mabool (The Flood)-

Ugyan a „közel-keleti metal" kifejezés a nyugati fül számára még mindig kissé disszonánsan cseng, a globalizáció igen kevés pozitívumainak egyike, hogy mára egyre több csapat ténykedik a keményzene fenyegető lobogója alatt a világ vallásosabb, épp ezért a szokásosnál elutasítóbb felén is.

Nagyon érdekes téma a rock térhódításának története a roppant zárt és belső harcok által szabdalt közel-keleti országokban, s valami hasonlóról nemrégiben készült is egy dokumentumfilm az A Headbanger's Journeyt is jegyző Sam Dunn és társai jóvoltából. Már ebben is felbukkant Kobi Farhi, az Orphaned Land frontembere, aki ott sok érdekfeszítő dologról is beszélt, az új albumról azonban - érthető módon - egy kukkot sem. Pedig a legutóbbi lemez, a Mabool óta potom hat év telt el, s bár e lemez az a fajta alkotás, amit még a felületes villám gézák - vagyis utánozhatatlan társadalmunk 90 százaléka - is élvezni képesek, ám mélyebb szintű feldolgozásához, azaz a műélvezethez nem kevés idő szükségeltetik. Node hat év?!, kérdezhetnénk hökkenten, s való igaz, a jóból nem árt a sok. A napfénnyel jócskán meghintett mecsetek árnyékában pedig Kobi Farhiéknak sikerült rájönniük a nagy megfejtésre, amit a Tool is csak titokban tár mindenki elé.

Tizenkilenc év alatt négy stúdióalbum, két EP, egy split és egy demó; hát ez sem a Motörhead, vágná rá egy, az átlagosnál műveltebb metalos, mely felismerés automatikusan törzsvendégi titulust jelentene bármelyik rockzenei fórumon. Az Orphaned Land nem is azoknak készíti lemezeit, akik látótávolságát a gyors információfogyasztás és a varacskos elutasítás korlátozza. Új eposzuk, mely a Mabool történetének folytatása, egy majd 80 perces utazás álomszerű dallamok hátán, egy olyan kaland, mely a belső megtisztulás allegóriájaként is értelmezhető. Ekképp zeneileg a The Never Ending Way Of ORwarriOR egy letisztult, spirituális alkotás, ahol a keleti témák, hangszerek játéka még tökéletesebben beleilleszkedik a hagyományos rock zenei instrumentumok által fémjelzett dalokba, minek folytán talán az eddigi legtökéletesebb közel-keleti metal lemezt kapjuk, amit valaha bárki is megvalósított.

Maga a történet első pillantásra nem tűnik olyan eredetinek, mint az előző lemezé, vagyis a fény harcosának viszontagságos útja egy hollywoodi popcorn filmeken szocializálódott egyénből maximum széles ásítást válthat ki, pedig jóval többről van itt szó, ám a zenekar semmit sem ad egykönnyen. A természetes szelekció lép itt életbe, kérem szépen: akit elrettent a lemez hossza, vagy a felszínen panelesnek tűnő koncepció, az egy életre szóló élményről marad le. A három szerkezeti egységre tagolódó album már első hallgatásra is többet nyújt, mint sok csapat teljes életműve, de még egy hétnyi intenzív tanulmányozás után is akad felfedeznivaló bőven. Ugyanakkor Kobiék nem tökölnek, mindjárt nyitásnak elsütik pályafutásuk legslágeresebb dalát, a Saparit, mely egyébként egy jemeni népdal, épp csak felturbózva. A From Broken Vessels az első igazán összetettebb darab, de hét és fél percével ez nem is csoda. Kobi Farhi itt még hörög, ez aztán valamelyest háttérbe fog szorulni, amit egy kicsit sajnálok. Dallamai azonban fülsimogatóak, hangja pedig minden eddiginél kifejezőbb és tisztább, s bár nincsenek oktávokon átívelő, sárkányölő sikolyai, a természetesség, amely hangszálaiból árad, teljesen egyedivé teszi a színtéren. A két részes The Path-ban Yossi Sa'aron Sassi gitáros csillogtatja meg szólista tudását, és bizony a klasszikus európai iskolákat idéző játéka új értelemet ad a keleti motívumokkal való kooperálásnak. Talán a The Warriorban hallható játéka a legfantasztikusabb, nem próbál Malmsteen 2.0 lenni, inkább a szépen kipengetett hangokban hisz, és milyen jól teszi!

Szólni kell még Matti Svatitzki ritmusgitárosról, akinek egyedi témáira érdemes figyelni, valamint Uri Zelcha basszerről és Matan Shmuely dobosról se feledkezzünk meg, akik nem tolakodó, de ötletes összjátékukkal járulnak hozzá ehhez a bámulatos végeredményhez. Shlomit Levi énekesnő pedig most is csodaszépen dalol, mint mindig, bár a New Jerusalem angol nyelvű énekével valahogy erőltetettnek tűnik, legalábbis így az egzotikus él háttérbe szorul. A lemez vége felé ismét bedurvulnak a srácok, Kobi hörög, a riffek is érkeznek, de itt is annyi minden folyik, hogy meg se próbálok mindent ide pötyögni. A felfedezés nagy öröm! Viszont, ami mellett nem mehetek el, az a lépten-nyomon felemlegetett Opeth-párhuzam, aminek eddig se láttam sok valóságalapját, hát még most! Való igaz, Kobi Farhi tiszta hangja szegről-végről hasonlítható Akerfeldtéhez, és igen, mindkét formációnak vannak akusztikus, melankolikus dalaik, de ez kevés. Két egészen egyedi és kiváló csapatról van szó, az más dolog, hogy egyesek nem látnak tovább az orruk hegyénél.

A lemez producere a Porcupine Tree agytröszt Steven Wilson volt, akinek a csapat eddigi legtisztábban megszólaló anyagát köszönheti, bár a dobhangzáson lehetett volna még mit csiszolni. Wilson emellett vendégzenészként néhol billentyűzik is a lemezen, de csak szolidan. A külcsín pedig ismét színvonalas, a csapat egyenesen egy kalligrafikust kért fel, hogy a bookletet egyedi, arab/zsidó kevert stílusú betűkkel töltsék tele. Az utópisztikus, s valljuk be, a mai helyzetek közepette kissé naiv promófotók is találóak egyébként, dicséretes, ha egy zenekar a puszta szórakoztatáson túl valami érettebb céllal is rendelkezik. Csak azért nem adok tízest a lemezre, mert még mindig sok a feltárnivaló a The Never Ending Way Of ORwarriOR korongon, de az már most bizonyos számomra, hogy van olyan szintű alkotás, mint a Mabool, ám más az alapkoncepció, amelynek hála nem egy Mabool 2-őt kapunk, hanem egy teljesen új művet. Hogy ez volna-e az együttes opus magnuma, azt csak az idő döntheti el, de ennél tartalmasabb művel idén bajosan találkozunk.

„Go in peace and find thy faith/Evolve thy self, and lose all hate/So a heaven you may create" -In Thy Never Ending Way (Epilogue)-.