Shock!

Bár köztudottan távol áll tőlem a nosztalgia, ez az este mégis hordozott ilyen ízeket, hiszen kissé már leszoktam a fellépő bandákról – sőt, nemcsak róluk, hanem az általuk játszott műfajokról is. Nem is emlékszem pontosan, mikor láttam utoljára Kai Hansenéket, de hat-nyolc év biztos eltelt (2005-ben tuti, hogy írtam koncertbeszámolót), mióta utoljára találkoztunk. A Rhapsodyra viszont egész konkrétan emlékszem: a 2005-ös Masters Of Rock fesztiválon csíptem el őjet utoljára, de mivel az már a harmadik alkalom volt, és harmadszor is szarok voltak élőben, ott és akkor úgy döntöttem, hogy baromira nem érdekel a dolog többet. Hansenékkel sose volt ilyen gond, ott egyszerűen csak a lemezdömping lohasztotta le érdeklődésemet, és (egykori) fanboy cimborám újabb lemezeket illető negatív kritikái sem hozták vissza lelkesedésemet. Teltek hát az évek, és elvoltunk egymás nélkül. Ugyanakkor pont nemrég hallgattam újra a régi Blind Guardian anyagokat, és mivel ezek még mindig nagyon tetszenek (mindig is jobban szerettem ezeket, mint például a Keeper-korszakos Helloweent), valamint az új Rhapsody Of Fire klipet is jó érzéssel néztem végig, kedvem támadt egy kis tavaszindító trúmetalkodásra.

Meg kell mondjam, kissé meglepett a kellemesen zsúfolt helyszín, kissé már elszoktam ettől a 202-ben, a pár nappal korábbi, ráadásul péntek esti Blaze koncert után meg pláne furcsán hatott. Persze a Rhapsody Of Fire-re az ember még mindig fiatal bandaként gondol, ugyanakkor a debüt tizenhét (!) naptári éve jött ki, tehát az ő rajongóik is többgenerációsak ma már. Ennek fényében nem tudom, mennyire szerencsés az, hogy én is, aki csaknem egy évtizede nem követem a munkásságukat, ismertem a műsoruk 90 százalékát, de vegyük úgy, hogy a vendégzenekar státusszal és a rövidített műsorral együtt jár a best of kötelező jelleg. Pont emiatt éreztem mondjuk feleslegesnek az olasz nyelvű Lamento Eroico balladát, amiben ugyan kiderült, hogy Fabio Lione nyugodtan elmehetne férfi Tarjának, de ez a dal a maga idejében sem volt átütő erejű, szerintem a szimpatizánsok is jobban örültek volna egy kis galoppnak helyette.

Na, nem mintha nem lett volna elég a többi tételben! Meg is fogalmazódott bennem, hogy akármilyen kuriózum is volt anno a banda, mára totál beleragadtak a saját maguk által létrehozott skatulyába – itt tényleg elmondható, hogy ha egy számot hallottál, hallottad az összeset. Nem is értem, miért kellett a zenekarnak osztódnia, ha Luca Turilli is hasonló zenét játszik másokkal, és ugyanezeket a régi dalokat nyomja az új szerzeményei mellett (hiszen össze állítólag nem veszett a régi felállás). Pozitívum viszont, hogy jól játszottak, és a szintire lebutított hangszerelésnek köszönhetően (csak némi kórus segített gépről) élvezetesen is szóltak. Tíz év múlva szívesen megnézem őket megint célirányosan, de fesztiválon sem fogom őket otthagyni, ha beléjük botlok.

Visszaolvasva az említett koncertbeszámolómat és visszaemlékezve az akkori időkre, a Gamma Ray valahol a No World Order! után szűnt meg igazán érdekesnek lenni, tehát az ott leírtakkal ma is azonosulok. Viszont ami új dalt itt hallottunk (hat darab volt belőle, ha jól tudom), totálisan érdektelenül és sablonosan hangzott, ráadásul az arcátlanul priestes, pár évvel ezelőtti To The Metal című „opusz" után (ma már ráadásnóta!) pár évvel egy Hell Bent For Metal refrént még a Manowar is cikinek tartana. Pedig a Gamma Ray minden vicceskedése ellenére is egy komolyan vehető zenekar volt nagyon sokáig... A komolyanvehetőség kapcsán ugyanakkor kár elvitatni, hogy továbbra is rendkívül szórakoztató a Hansen művek élőben, még ha – Oravecz Zolika szavaival élve (most értettem csak meg igazán, miről is beszélt a kolléga) – kissé statikus is. Profi produkció, minden pillanat germános precizitással kiszámítva, megtervezve, de a mosolyok egyáltalán nem kényszeredettek, hiszen ezek az arcok tényleg szeretik ezt csinálni, még ha kissé unják is néha – és most mindenki, aki alapvetően szereti a munkáját, nézzen csak egy pillanatra magába.

Talán pont emiatt élveztem én is a koncertet, és a legkevésbé sem haragudtam a csapatra. Még a rég kipusztult fajnak hitt hejjegős dob-szó-ló miatt sem, ami a divat-antidivat tézis szerint valószínűleg hamarosan egzotikummá, majd újra felkapottá válik majd. Normális esetben ugyanis a műsorszám A Nagy Balhé című film főcímzenéjével megfűszerezett fináléja totális facepalm-effektust kellett volna, hogy eredményezzen, de a helyzet az, hogy széles vigyorral néztem-hallgattam. A nyilvánvaló klasszikusok is emlékeztettek Hansen kreativitásának fénykorára, és erre hívta fel a figyelmet az a tény is, hogy nulla darab (!) Helloween szám került a műsorba. Ezért amúgy külön becsülöm az öreget, bár ahogy mondtam, az új dalok is nulla izgalommal rendelkeztek, leszámítva persze a remek szólókat.

Kissé tehát ambivalens érzésekkel távoztam, de egy percig sem bántam, hogy ott voltam – objektíven nézve semmi rosszat nem tudok és nem is akarok mondani, de voltak pillanatok, amikor untam egy kissé. Van ez így. Ez persze lehet, hogy engem minősít.

Fotók: Kovács Levente