Shock!

Amint az a fentiekből is kitűnik, az Erőfarkas (aki sütni tud?), sajnos elmaradt. Kár, mert baromi kíváncsi lettem volna a bandára, ugyanis a német headbangerek és a román operaénekes srác könnyfakasztóan megható egymásra találásának története felkeltette az érdeklődésemet a Powerwolf iránt. És bár lehet, hogy az egész sztori csak ügyes marketingfogás, a lemezük tényleg jó. Operás éneknek ugyan nyomát sem hallani rajta, de nekem abszolút bejött a Mercyful Fate-King Diamond hatású, Hammond orgonával megtámogatott misztikus kult-horror-metal, úgyhogy kimondottan sajnáltam a fellépés elmaradását. Sebaj, majd legközelebb. Feltéve, ha a vámpírnak maszkírozott frontember nem veszi túl komolyan a szerepét és nem szívja ki a többiek vérét.

Nem baj, a Nocturnal Rites azért eljött – végső soron rájuk voltam a legkíváncsibb, hiszen tavaly sikeresen elszalasztottam az Edguy előtti koncertjüket, és a Gamma Ray-jel ellentétben, még nem nyílt módom arra, hogy lássam őket. Nem is csalódtam: odab....ott a műsoruk. Ez a Hammerfall és In Flames tagokkal együtt death metalból indult, majd jóval Oscar Dronjakék előtt (95-ben! hol volt még akkor az új divathullám…) tradicionális metalra átnyergelő társulat nagyon tudja, mi fán terem a fogós dallamokkal teleszőtt, amerikai power hatásokat sem nélkülöző svéd fém! Nekem személy szerint nagyon tetszik a mostani énekes debütálását megörökítő 2000-es Afterlife lemezzel felvett új, szigorúbb irány; de az azt megelőző emészthetőbb true metallal sincs különösebb gondom, elvégre a 99-es Sacred Talisman albummal ismertem meg a zenekart. Ez a mostani vokalista azonban sokkal karcosabb, karakteresebb hanggal bír, mint elődje, sőt, így élőben még kissé Zak Stevens-re is emlékeztetett néha. Mindazonáltal sajnos a tavalyi albumnál elvesztettem a fonalat Nocturnal Rites-ilag, legújabb művüket meg aztán pláne nem hallottam. Persze ez nem számít, hiszen amúgy sem tartoznak az alapkedvenceim közé, “csupán” bárhol, bármikor szívesen hallgatom őket – akár lemezen, akár (mint most végre kiderült) élőben. Irigylem a svédeket: minden héten megnézhetnek legalább 2-3 ilyen kaliberű bandát, akármelyik porfészek kisvárosban lakjanak is. Mi sajnos itt még nem tartunk, nem tudom, foguk-e valaha.

Kai Hansenékre sok mindent lehet mondani, de azt még véletlenül sem, hogy elkapkodták volna a legutóbbi lemez munkálatait. Tényleg eltelt négy hosszú év a kiválóan sikerült No World Order óta, de nem is baj, legalább volt időm végleg megbarátkozni a mai Gamma Ray-jel. A Maiden előtti, borzalmas hangzású 2003-as debreceni koncertet leszámítva én csak a Szigeten láttam őket (2002-ben) és ott végleg meggyőztek zsenialitásukról. Kai Hansen énekesi fejlődéséről sok kollégája példát vehetne (itthon is!), tehát ezen a téren nincs miért visszasírni Ralf Scheepers-t; a banda felállása pedig szilárdabb, mint valaha. Nekem pedig külön öröm, hogy a Powerplant album óta egy riffesebb irány jellemzi a Gamma Ray-t, remélem, ez az új lemezen is így van (csak három számot nyomtak róla, ez pedig nem elég a kérdés megítéléséhez, a Condemned To Hell mindenesetre mélyrehangoltan indult, hehe). Arra mondjuk nem emlékszem, hogy a legutóbbi két alkalommal láttam volna velük kisegítő billentyűst, mindenesetre ezen a turnén egy Nacsa Olivérre hasonlító srác játszik velük, így a gitárosok legalább a saját hangszerükre tudnak koncentrálni. Nyomtak is olyan szólókat (mind maga Kai, mind a cikis frizurájú, de mosolygós Henjo Richter), hogy ihaj!

A dalok pedig egytől egyig hibátlanul szólaltak meg, és még csak nem is túl hangosan, mint a Nocturnal Rites esetében, ahol néhány nóta alatt majd megsüketült az ember. Kai mester hangja kissé fátyolosabbnak tűnt ezúttal, talán megfázhatott, de ami sikolyt kipréselt magából, az nagyon ott volt: reszelősebbre, halfordosabbra sikerültek ezek a megmozdulások, tényleg állat volt. Szinte el sem hiszem, hogy ugyanennek a fickónak a hangja okoz kellemetlen perceket a fülnek a kultikus(an rossz) Walls Of Jericho-n. A Space Eaterben a szólót felvezető énektémáját (szakszóval ez a bridge?) persze mélyebbre vette Kai, de az eredeti verziót még talán magának Scheepers-nek sem lenne olyan nagyon könnyű elnyomni úgy, ahogy az anno lemezre került. A Gardens Of The Sinner már a Maiden előtt (és a Skeletons koncertlemezen) is nyitószám volt, és ahogy megfigyeltem, a népek nagyon szeretik nálunk a Powerplant lemezt, mert mind ezt, mind a kuriózumnak számító Strangers In The Nightot óriási lelkesedéssel fogadták.

Nem kis tetszést aratott az ugyanerről a korongról származó “Manowar-feldolgozás”, a Heavy Metal Universe – ez a nóta tuti örökre benne marad a koncertprogramban. Dan Zimmermann dobszólója sem volt gyenge, bár én a helyükben ebből leállás nélkül, rögtön átmentem volna a dobintrós One With The Worldbe, de örülök, hogy legalább ez a dal egyáltalán előkerült a kevésbé germános Sigh No More-ról (ha már Changes nem volt). Még annyi negatívumot tudok felhozni, hogy az eredeti verzióban is kissé kusza The Silence helyett lehetett volna Heaven Can Wait, ami az egyik legnagyobb GR-kedvencem, de a Valley Of The Kings-Somewhere Out In Space zárás abszolút kárpótolt mindezen “bosszúságomért”. Tulajdonképpen ezek után az I Want Out sem hiányzott volna, ha netán kimarad; de Kai-ék végtagjai ebbe a dalba még akkor is belekezdenek a koncert végén, ha ők esetleg már az öltöző felé tartanak: ilyenkor a lábaik magától visszasétálnak a színpadra. Meg hát valljuk be: unásig játszott sláger ide vagy oda, ez egy zseniálisan jó szám… Még maga Kai is újrahasznosítja néha, mint ahogy a New World Orderben ezúttal is meghallhattuk, hehe. Legalább környezetbarát alapanyagokkal dolgozik…

Summa summarum: ezen az esős estén elsősorban az előbandák miatt mentem Gamma Ray koncertre, de Hansenék annyira jók voltak, hogy azt sem bántam volna, ha végül is elbukom a nálam lévő, feleslegessé vált plusz jegyem árát (a vevő azért szerencsére időben megérkezett).