Shock!

2014-ben az érzékenyebb lelkületű zenarajongóknak is végérvényesen tudomásul kell venniük, hogy haknivilágot élünk, és ez a folyamat már nem fordítható vissza. Nem csak cinizmustól megkérgesedett lelkem mondatja ezt velem, hanem egyszerűen figyelemmel kísérem a tényeket: sajnos a nagy bandák egyre inkább öregszenek, ezáltal fogyatkoznak (gondoljunk csak bele: a legfiatalabb igazán nagy rocksztárok is ötven körül vannak már), belátható időn belül tehát nem lesznek már itt velünk. Mi marad tehát? A zene, amit a nagy öregek fiatalabb társai, utódai egy darabig még továbbvihetnek, majd egy ponton már ők sem lesznek, és csak a dalok maradnak, amelyek majd újabb és újabb generációk kezei alatt kelnek majd életre. Valóban bosszantó ugyan ez a mai hakni- és tribute-túltengés, de tizenöt-húsz év múlva bizony nem is lesz már más, örülni kell tehát annak, hogy még vannak eredeti arcok, akiktől hiteles tolmácsolásban is meghallgathatunk sok-sok hozzájuk valamilyen módon köthető kedvenc dalt élőben. Pláne, ha az illető által fémjelzett korszak felemás megítélésű, megosztó vagy érdemtelenül mellőzött. Blaze Bayley produkcióját ráadásul nem is igazán lehet hakninak nevezni, hiszen rendkívül erős műsora túlnyomó részében saját zenéjét nyomja – ellentétben mondjuk sorstársával, Tim „Ripper" Owensszel.

És hogy rám a legkevésbé sem jellemző módon, a fentebb említett ézékenyebb lelkületűek kedvéért némi pátoszt is belevigyek a mondandómba: a tizenöt évvel ezelőtti Iron Maiden reunion kapcsán a csapatból kikerült Blaze Bayley egyike a rockszakma igazi hőseinek. Akár shakespeare-ien tragikus hősnek is nevezhetjük, amely titulust vérbeli színpadi emberként bizonyára elismerésnek venné, de annak is szánom (ahogy Rajhona Ádámba oltott dickensi gonoszként grimaszolt, az komoly színházban is meggyőző lehetne). De gondoljuk csak végig a pályafutását: egy hazájában közepesen sikeres csapat (Wolfsbane) éléről hirtelen a létező egyik legnagyobb, ám éppen padlón lévő metal banda frontjára repíti a jó(?)szerencse, ahol ráadásul minden idők talán legkarizmatikusabb, hangilag is a legnagyobbak közé tartozó heavy metal énekesét kell pótolnia, mindezt ráadásul egy olyan időszakban, amikor a zenekar által képviselt stílus éppen cikinek számít. Nem tudom, mekkora helyeken játszott a Maiden akkoriban világszerte, de az 1995-ös Pecsa koncert – bármennyire is meghatározó élményt jelentett sokakkal együtt nekem is – tökéletes szimbóluma volt a tradicionális heavy metal általános válságának. Blaze azonban derekasan helytállt a fronton, a koncerteket még azok is dicsérték, akiknek a The X-Factor lemez amúgy nem tetszett az ének miatt. Tegyük hozzá, ez az anyag és a soron következő Virtual XI is tartalmazott jópár olyan gyöngyszemet, amely később klasszikussá érett, és még Dickinson is szívesen énekelte őket.

Hatalmas respekt tehát Blaze-nek a kitartásért, és bár szólópályája később szépen beindult, személyes tragédiája után még nehezebb lehetett felállni és a nulláról újrakezdeni, de sikerült. Szóval ha ő azt mondja, hogy mindent a közönségnek, a zenének köszönhet, és hogy ezért mi vagyunk a metal királyai, akkor ezt készséggel el is hiszem neki. Hiteles előadó tehát, baromi jó saját számokkal (a négy Maiden nótának persze lehetett örülni, de nem hiányzott volna egyik sem, ha kimarad), kiváló kísérőzenészekkel, és a jelenlévő körülbelül száz embertől bármikor nyugodtan visszakérdezhető remek hangulattal. Sosem merültem el igazán Blaze munkásságában, lehetm hogy ezután sem fogok, de az egyszer biztos, hogy a Silicon Messiah, a Stare At The Sun, a Blood And Belief vagy épp a Ghost In The Machine remek dalok, túlmutatnak az ex-Maiden énekesen, sőt magát a Maidenen is, lévén modernebb, zúzósabb, kísérletezőbb muzsikák, és ugye ezeket megbízhatóan el is tudja énekelni barátunk. Egy szó mint száz, pusztán a kreativitást, a „drive"-ot nézve Blaze nem sokkal marad le elődje-utódja vagy a legsokoldalúbb Maiden-tag Adrian Smith mögött, és ez szerintem nagyon nagy dolog. Függetlenül attól, hogy hányan jöttek el erre a koncertre. Feltételezem, hogy Európa többi részén sincsenek ezrek, de három-ötszáz fő között bármit el tudok képzelni átlagosan, sőt, Angliában talán többen is eljárnak Blaze-re.

Nagyon tetszett tehát első szólóbulis találkozásunk, legközelebb is ott a helyem. Az Invadertől pedig elnézést kell kérnem, mert utolsó három számukat sikerült csak elérni, és ezek közül is csak egy sajátot. Az viszont egy jó kis acceptes nóta volt, és örömmel fedeztem fel a Dickinson tribute-ben már látott-hallott Jósa Tamást a mikrofonnál, aki lényegében ma már a harmadik használható metal hang itthon Kiss Zoli és Nachladal István mellett. A Pokolgép Kár minden szóját pedig olyan feszesen nyomták, hogy ezek után még az eredeti csapatnak is jól be kell gyakorolnia júniusig!