Shock!

A Nagy Őszi Koncerthét utolsó előtti állomásaként (szerdától vasárnapig egyfolytában koncerten voltunk ugye, ahogy ez eme hasábokon is tettenérhető) modern Lehelként vettük be ideiglenesen Augsburg városát, és bár ezt szomorú aktualitású pótcselekvésnek szántuk az Annihilator-bulit (Tyketto lett volna a környéken, amit családi haláleset miatt lemondani kényszerültek), abszolút megkoronázta a hétvégét. Még úgy is, hogy a pár nappal korábbi Obituary / Exodus / Prong és Overkill / Crowbar összeröffenéseknél súlyosabbat nehezen tudtunk idénre elképzelni. Persze Jeff Waters a közös gyökerek ellenére is mindig is szofisztikáltabb (megkockáztatom, az említett kollégákénál változatosabb) zenében utazott, ami persze nem feltétlenül predesztinálta arra, hogy náluk népszerűbb legyen, de a tábora legalább annyira fanatikus, mint a fenti bandáké.

Ugyanakkor velük ellentétben volt pár komolyabb mellényúlásnak számító húzása is, amelyek ugyan rehabilitálódnak (nyilván nem véletlen, hogy a Remains lemezes Murder szolgált intróként), de azért némileg meg tudták törni a pályaívet a maguk idejében. Ezzel együtt ma már az Annihilator is egy patinás intézmény, amely ismét – és ezúttal szerintem már tényleg tartósan – jó szériát fut. Jeff újra mikrofon mögé állásával helyére kerülni látszik minden, kiváló utolsó lemez a tarsolyban; stabilnak tűnő, de mindenképpen nagyon egyben lévő, kifelé megfelelő összhangot sugárzó zenekar.

Persze érdekes dolog ez a bérzenészekkel, mert régen az ilyesmi egyrészt ördögtől való dolognak tűnt metalos körökben még akkor is, ha a könnyűzene napszámosainak – ha jók és jól lehet velük dolgozni – még a sztárok csillagának leáldozásakor sem kell aggódniuk amiatt, hogy munka nélkül maradnak. Mégis, a metal testvériség nem engedi az ilyesmit munkaként felfogni még ma sem. Ugyanakkor a „profizmus menő" tendenciája és az egyre képzettebb felnövő zenészgeneráció a Jeffhez hasonló zenekarvezetők malmára hajtja a vizet, hiszen míg korábban rengeteget kellett szenvedni a problémás muzsikusokkal a legkülönbözőbb posztokon, ma már ha bárkivel gond van, tízen állnak sorban a helyére, és akár egyik napról a másikra pótolható. Nem is kell attól tartani, hogy a mostani, baromi jó kiállású és színpadi munkában is erős Annihilator-zenészek (nevezzük is nevükön őket: Aaron Homma gitáros, Rich Hinks basszer és Fabio Alessandrini dobos) kikerülnek a csapatból turné közben, tekintve, hogy előző kettő már a tavalyi pesti bulin is ott volt, ugyanakkor ha megtörténik sincs gáz. De amúgy másfél méterről nézve tényleg nagyon úgy tűnt, hogy nem műmosoly és műlelkesedés van a színpadon, hanem a srácok tényleg nagyra értékelik a lehetőséget, amit kaptak – de legalábbis igazán meggyőzően el tudják játszani a kiosztott szerepet.

Azzal pedig, hogy Jeff most már tényleg maga énekel full time-ban (átadva Richnek ezt-azt, ha épp kórság bújkál benne, mint ezúttal is), a legendás LSD-től (Lead Singer Disease) is megszabadulhatott annyi év után. Dave Paddennel persze nem volt gond emberileg, ugyanakkor elődeihez hasonlóan ő sem volt kiemelkedő énekes. Ennek az egész posztnak akkor lenne csak értelme, ha mondjuk Ripper Owens vagy James Rivera énekelne fel egy lemezt, de mivel turnét úgysem tudnának vállalni, ugyanott lennénk, mint most. És valljuk be: tényleg maga Jeff a legjobb hang a saját nótáihoz, a King Of The Kill óta pedig csak fejlődött, nem is keveset. Hogy mást ne mondjak, az említett betegség sem hallatszott rajta, sőt, bármennyire is szar volt a torka, jó két-három számmal hosszabb műsort nyomtak, mint ami a padlóra applikált setlisten olvasható volt, ezáltal bő százperces keresztmetszetét kaphattuk az életműnek. Mindezt a már említett baromi jó színpadi pörgéssel, atom hangzással és a jelenlevő kétszáz ember által biztosított remek hangulattal, ami Jeffet is magával ragadta. Még a mikrofonállvány-buzeráló arcot is úgy osztotta ki viccesen, hogy ő köszönte meg, pedig volt pár pillanat, amikor kissé megállt bennünk az ütő, emlékezve a legendás Gotthard-incidensre. De nem, a fesztelen hangulat megmaradt később is, sőt, mivel Jeff anekdotázós kedvében volt, hallhattunk sztorikat arról, hogy a Knight Jumps Queen valójában Testament-nyúlás (be is játszotta a riffet). meg hogy a honfitárs Razor és az Exodus melyik korai dalt inspirálta. Vicces volt az is, amikor a Wacken vetélkedő zsűritagságát emlegette, miszerint nagyon jó bandák voltak, de egy sem annyira, mint az Annihilator – szerintem aki már hallotta a srácot színpadon sztorizni, így olvasva is érti, miért jópofa ez, és mennyire nem hangzik arrogánsan.

Mivel jómagam (is) a King Of The Kill-lel ismerkedtem meg először, jó huszonéve, egyértelműen az onnan származó Annihilator és Second To None daloknak örültem leginkább (a címadóval ellentétben ezek messze nem sztenderdek), de a két Suicide Societyről származó tétel is nagyon ütött az elején, meg persze a Set The World On Fire érdemeit sem lehet eléggé hangsúlyozni – remélem, 2018-ban ezzel a lemezzel is futnak majd egy jubileumi kört és nemcsak a No Zone és a Brain Dance kerül be a programba a címadó mellé. Amúgy persze ez a kettő sem feltétlenül elcsépelt darab, pláne vicces volt, hogy utóbbit a Chicken And Corn baromkodással fűzték össze (az meg főleg poén, hogy Jeff fia, akinek készült, már 21 éves). A klasszikusokból álló finálé (köztük a tényleg majdnem frankón kifelejtett Alison Hell-lel) pedig tényleg katartikus volt, de hát ezek a dalok tényleg tömény zsenialitást hordoznak: hány évesen is írta barátunk a W.T.Y.D.-t meg a Phantasmagoriát...? A Stonewall volt az egyik, aznapra nem tervezett dal, de bizony nagy kár lett volna, ha kimarad, tekintve hogy metal sláger a javából.

A magukat pofátlanul befizető előzenekarokról pedig ezúttal jót és semmit: bár a német Toxic Waltzra kíváncsiak lettünk volna gyors Spotify-belehallgatás után (nomen est omen), de a GPS sajnos keresztülhúzta a számításainkat, és pont lemaradtunk róluk. Ugyanakkor az ausztrál Mason fellépését már végignézhettük – ezek a srácok az új cukithrash-generáció feltörekvő képviselőiként zabolátlan fiatal Death Angel / Suicidal Angels mixet toltak feszesen, precízen, szórakoztatóan. Azt pedig, hogy véget ért az a sokak által visszasírt korszak, amikor a különböző szubkultúrák képviselői agyba-főbe verték egymást pusztán azért, mert más zenét szerettek, mi sem bizonyította jobban, hogy a koncert után kezdett gyülekezni az egy emelettel feljebb éppen induló dizsibe – mondtuk is Kiss kollégával, hogy ha nem reggel 9-kor indulnánk másnap, istenuccse maradnánk 5-ig szeletelni –, ide a rozsdás bökőt, hogy ha maga Waters nem is, de Masonék maradtak.