Shock!

Dave Padden tizenegy évig volt az Annihilator énekese (később gitárosa is), amely időszak alatt öt lemez született, ezen teljesítményével pedig abszolút csúcstartó a „kibírtam Jeff Waters mellett" versenyben, ráadásul rekordját vélhetően nem is fogja már megdönteni senki. Én viszont elmondhatatlanul boldog voltam, mikor idén év elején megérkezett a hír, hogy végre elhagyta a fedélzetet, hangját ugyanis borzasztó jellegtelennek tartom, stílusa pedig totál idegen volt az Annihilatortól, így a vele készült lemezek sem lettek soha nagy kedvenceim. Még annak ellenére sem, hogy mindegyiket rengetegszer meghallgattam. Az pedig még jobban feldobta a kedvem, hogy a mikrofont csaknem két évtized után ezúttal ismét a főnök, azaz Mr. Waters ragadta magához.

Általában nem túl jó megoldás, ha egy énekes kiválása után valamelyik tag – tipikusan a zenekarvezető – lép a helyére, de ne felejtsük el, hogy Jeff 1994 és 1997 között három nagylemezt is felénekelt az Annihilatorben, és ezek közül az első, a King Of The Kill a banda legerősebb cuccainak egyike. Bár Jeff az 1997-es, gyakorlatilag full szólóban rögzített Remainsszel meglehetősen furcsa vizekre evezett, én kifejezetten komálom azt a korongot is, a csapat leszállóága pedig véleményem szerint csak ezt követően, az énekesekkel való, éveken át tartó kavarással kapott igazi lendületet. Bár Padden 2003-ban megnyugvást hozott ebből a szempontból, sajnos pont az maradt a csapat élén, akit legkevésbé kívántam oda.

Most azonban itt a tizenötödik Annihilator nagylemez, ami nemcsak Jeff miatt olyan, mintha visszamentünk volna az időben húsz évet, de hangzásában és dalait tekintve is egyértelműen visszanyúl a klasszikus cuccok világához. A King Of The Kill-párhuzam persze egyértelmű, de sok helyen érzem a legdallamosabb (és számomra legjobb) Annihilator-lemez, a Set The World On Fire hatását is. A nyitányként szolgáló, rockosan lüktető címadó is ilyen, és egyből meg is vettek vele kilóra, ez a dal ugyanis mindent felvonultat, amely miatt a csapat a legnagyobb kedvenceim egyike: egyedi, megunhatatlan és totál őrült gitározás, remek dallamok és összetett, de mégis azonnal ható dalszerkezet. Más nem is kell egy tökéletes Annihilator-tételhez!

Jeff-fel már korábban is előfordult, hogy egy-egy régi dalának valamely témáját konkrétan felhasználta később egy másik szerzeményben. Most sincs ez másként, a kettes, egyebekben modernebb és kifejezetten tempós My Revenge-re például konkrétan rá lehet énekelni, hogy „Welcome to my world, I hope you see there's no way out" (gy.k. Second to None), és később is akadnak ilyen visszautalások, de az ilyesmi szerintem sokkal inkább jópofa, mintsem zavaró. A harmadik Snap acapella indítása sajnos nem lett az igazi, maga a dal azonban egy fasza, málházós tétel, amiről ismét csak a King Of The Kill, mégpedig annak The Box című tétele ugrik be. Finoman búgó bőgő vezeti fel a Creepin' Againt, amely a lemez leggyorsabb témájával és egy kiváló refrénnel operál, illetve Jeff Brain Dance-t idéző kattant vokáljaival. A Narcotic Avenue totál széttördelt, beteg cucc, amiben a '93-as anyagot idéző, megadallamos gitárszólóval jutunk csak némi levegőhöz. Jeff talán ebben villantja meg leginkább gitárosi kvalitásait, sajnos azonban fogós énekdallam már nem jutott bele.

Nem kell nagy rajongónak lenned ahhoz, hogy a The One You Serve első hangjainál már kapásból rávágd: Never, Neverland! A kettes lemez hangulatának újrahasznosítása itt kifejezetten egyértelmű, de mivel ez volt a csapat legsikeresebb anyaga, nem hiszem, hogy a rajongók felháborodnának miatta, főleg, hogy később egész más karaktert kap a dal, és a lemez legsúlyosabb tétele lesz belőle. Az egyenes vonalú, sodró lendületű Break, Enter a Carnival Diablos lemezt idézi, a Death Scent pedig ismét súlyosabb téma érdekes, sejtelmesen visszafogott középrésszel, amely után a gitárszóló szabadítja el a poklot, majd a lemezt a balladisztikusan induló, pozitív hangulatú Every Minute zárja.

A Suicide Society hangzása kifejezetten régisulis: Jeff horzsoló, agybeteg riffelése mellett örömtelien hangsúlyos a basszusgitár is, és ez ad egyfajta olyan barátságos, meleg hangzást, ami semmiképpen nem nevezhető trendinek, ellenben a banda legszebb korszakát idézi, ráadásul totál máshogy is szól így a lemez, mint a mostani anyagok döntő többsége. Összességében mindez pedig egy hagyományőrző, visszatekintő Annihilator-korongot eredményez, amely messze a legerősebb a bandától a Refresh The Demon óta. Tűkön ülve várom a koncertet!