Shock!

Jeff Waters körül sosem áll meg az élet, Randy Rampage után most Joe Comeau az új torok, aki a Liege Lord és az Overkill miatt ismerős, utóbbiban gitározott ugye. Hangja van a fickónak, a rekedt üvöltéstől a Halfordos sikolyokig tud mindent, illik is az Annihilatorba nagyon. Sz'al ez jó pont, hogy sikerült egy megbízhatónak tűnő arcot beszervezni végre a csapatba.

A zene első pár hallgatásig nem okozott maradandó károsodást bennem, vagyis igen, mert csak néztem fanyalogva, hogy feldolgozásalbum ez, vagy mi a fene? Merthogy. Oké, a nyitó Denied lendülete még továbbvisz, egyenesen a második dalig, amiben egy tipikus Pantera riffel találtam magam szemben - méghozzá a Cowboys-szal. A Battered pörög, mint egy búgócsiga, a címadó Carnival Diablos dallamos lüktetése elsőre furcsa, később már nagyon eltaláltnak éreztem, aztán a Shallow Grave akkora AC/CD nóta, mint ide Kanada, minden ízében ausztrál pezsgés, a Time Bomb középtempója mögött megbúvik Joe Halfordos sikolya, a The Rush lendületes koncertdal, az Insomniac olyan akár egy vegyes tüzelésű kazán, mindenfélét beleadtak, ismert és kevésbé ismert dolgokat egyaránt, a Liquid Oval egy instrumentális kis szösszenet, utána az Epic War egy az egyben Maiden, de valami hihetetlenül, a majdnem záró Hunter Killer slayeres húzása után egy kis csirkés marhaságot elbújtattak a lemez végére, örüljenek a gyerekek is. No.

Elsőre utáltam ezt a lemezt, és másodszorra is. Aztán valahogy mindig beleakadtam és hallgattam. Addig hallgattam, amíg tetszeni kezdett. Most már ott tartok, hogy a Carnival Diablos egész jó kis lemez, nem lesz ugyan klasszikus anyag, de minden esély megvan most bennük, hogy Joe-val újra a csúcsra törjenek. A következővel, ahol Jeff újra Annihilator dalokat ír majd és nem "feldolgozásokat", Joe-t pedig jobban hagyja kibontakozni. Várom.